– Kevesebbszer kellene hordanod az új, fura szemüveged, akkor nem vennél észre mindig mindent. – fonta össze a karját, majd duzzogva indult a fürdőszobába kezet mosni. Shawn meglepetten nézett rám, majd vissza Nate-re, vagyis csak a hátára, hiszen épp sértett léptekkel haladt a csaphoz.
– Édes, az első feleselésed. – nevettem.
– De? – tárta szét a karjait. – Mi rosszat mondtam?
– Semmit, nyugi. 12 éves, természetes, hogy így viselkedik. – legyintettem.
– És tényleg ilyen gázul áll a szemüveg? – vette le és nézett vele farkasszemet.
– Egyáltalán nem. Szerintem remekül festesz. – tettem a kezeim a mellkára, majd meg akartam puszilni az arcát, de hirtelen megfordult, így csók lett belőle, amit egyikünk sem bánt egy cseppet sem. Mármint, a gyerekeket leszámítva.
- FÚJJJ!!! – hangzott a háttérből kórusban.

– Nate, meg kell enned a paradicsomot! Nem eszel elég rostot, ez nem tesz jót a... – magyaráztam, de Shawn közbe vágott.
– Kicsim, nem kell megenned, ha nem szeretnéd.
– Shawn! – néztem rá kissé mérgesen. – Tudod mit Nate, akkor Apa hoz neked ubit, jó? Igaz, Drágám? – vigyorogtam rá. Tudom, hogy utál evés közben felkelni az asztaltól, ezért általában engem ugráltat.
– Jó, rendben. – adta meg magát, majd tettetett szomorúsággal felállt, aztán összenevettünk.

Alig szálltunk ki a kocsiból az állatkertnél, már vagy 4-en fotóztak le minket. Shawn igyekszik mindig sokat jelentkezni, képeket posztolni, hátha így jobban békén hagynak minket, de sajnos nem igazán működik a szerinte „óriási és fenomenális" terve. Sőt, Andrew terve.

– Mami, én szeretnék egy majmot! – tapadt oda kerítéshez Darlene, amint odaértünk a kedvenc állataihoz.
– Miért, Darl, itt is maradhatnál. – vonta meg a vállát Nate.
– Tényleg? – nézett rám csillogó szemekkel, majd átvezette tekintetét apjára.
– Ja, simán beillesz közéjük. – tört ki hangos nevetésben Nate, Darlene pedig összefonva karjait duzzogott.
– Nathaniel Archiebald Mendes! Ez egyáltalán nem volt szép! – ráztam meg a fejem.
– És ezzel el is felejtheted a gofrid. – mondta Shawn szigorúan. – Egy hétig nem kapsz édességet. És nincs videó játék sem.

Mikor az ember a felnőtt létről álmodozik, sosem gondol az ilyen részletekre. Leszídni a saját gyereked. Sokkal inkább, hogy hogyan találod meg életed szerelmét, mi lesz a karriereddel, eléred-e a céljaid... Sok minden alakul majd máshogy, ahogy az ember azt eltervezi. Az élet a legbrutálisabb rendező. Könyörtelenül tépi ki a kezedből a tökéletes forgató könyvet, észveszejtő sebességgel húz ki részeket, írja át őket, majd kitép pár számodra fontos lapot, és ugrál rajtuk, majd visszaadjak a megtépázott könyvecskét, és reménykedsz, hogy nem teszi meg az egészet újra.

5 évvel később

Darlene 16. születésnapja. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen jeles nap lehet ennyire szomorú.

Shawn csendben, összeszorított ajkakkal vezetett mellettem, mögöttem Nate zenét hallgatva, könnyeivel küszködve bámult ki az ablakon, én pedig szétáztatott arccal próbáltam nem szipogni.

Az elmúlt években Shawnnal megromlott a kapcsolatunk. Nem, nem azért mondom, hogy panaszkodjak. Még mindig szeretem őt és ő is engem, vagyis... Még mindig szereti a 18 évvel ezelőtti személyiségem, ahogy én is az övét, csak egyszerűen már nem azok az emberek vagyunk, akik akkor voltunk. Sok minden megváltoztatott minket, csak képtelenek vagyunk feldolgozni. Szeretjük egymást, de mégse. Sokat veszekedünk, mégis sokszor öleljük át egymást. Nem is tudom mihez hasonlítani a jelenlegi kapcsolatunkat. Amikor minden rendben, apróságokon veszekedünk, ám mikor baj van, rohanunk egymáshoz, hiszen... Hiszen igazán nincs más, akivel megbeszélhetnénk, vagy meg akarnánk beszélni a problémánkat.

Darlene állapota 15 éves korában hirtelen romlani kezdett. A leukémiájának látszólag nyoma veszett, de olyan váratlanul tért vissza, hogy az egész családot teljes mértékben sokkolta. Kivéve őt. Mindig azt mondogatta, boldog vagyok, de tudom, hogy ennek az állapotnak bármikor vége lehet, és vissza kell térnem a fertőtlenítő szagú börtönbe. Persze mindannyian mondogattuk, hogy ez nevetséges, ne fesse falra az ördögöt. Ugyanakkor mind tudtuk, hogy lehetséges, hogy igaza lesz. Hiszen sosem tudni.

Amit beértünk a kórházba, azonnal rohantam a laborba, hogy vért vehessenek tőlem. Ijesztő, ugyanakkor isteni csoda, hogy a vércsoportunk megegyezik, és képes vagyok vért adni a lányomnak. Igazi, isteni csoda. A lehető legritkább vércsoport a miénk, ezért olyan nem eviláginak hat az egész. Hihetetlen, mégis igaz.

Később együtt mentünk be Darlene-hoz. Már majdnem két hete mesterséges kómában tartják. Nem tudunk vele kölcsönösen kommunikálni. Bár azt állítják, a kómában lévő személy sokmindent érzékel a környezetéből, persze reagálni nem tud. Ezért mindannyian úgy beszélünk hozzá, mintha teljesen velünk lenne ő is, így mindannyian a saját magunk számára legmegnyugtatóbb, tetsző választ játszuk le a saját fejünkben, mintha tényleg válaszolna.

– Úgy küzdj a harcban, mint zúgó orkán, mint büszke sziklafal... – énekelte Nate el-elcsukló hangon. A szívem szörnyű picire facsarodott össze, ahogy a két szenvedő gyermekemet néztem. Ahogy a szenvedő férjem néztem. Ahogy a szenvedő családom néztem.

Mindennel rosszabb ez az érzés, ennél rosszabbat elképzelni sem lehet. A szíved milliószor tört össze, de még jön egy ütés, és még, és még egy... Teljesen összezúz belülről... A bőröd ég, szinte felgyullad a fájdalomtól, a halál apró, jéghideg pengéi pedig csipkét vágnak az elfehéredő bőrödre. A gyötrelem karjai megragadják a nyakad, és könyörtelenül fojtogatnak...
Miközben te csak állsz, könnyező szemekkel, remegő ajkakkal és várod, hogy a lelked omlik össze előbb az elgyengült testeddel együtt, vagy a világ körülötted.

– S legyél vad, mint a dúló tűzvész, de rejtelmes, mint a Holdon túli táj... – énekelt Nate továbbra is.
– Erős légy! Úgy küzdj... – folytatta Shawn. Bármennyire is haragszom rá néha, még mindig képes megbabonázni. Akármennyire is utálom, hogy amikor tényleg a teljes összezuhanás határán állok, mindig képes bennem megmozgatni valamit. Valamit, ami nem tűnik helyesnek, hogy azt érezzem, amikor épp közel vagyok ahhoz, hogy elveszítsek valakit. Még akkor is, ha ez ránt vissza a szakadék széléről.

Mindig elképzelem, ha az én véremet kapja, vajon képez-e ez valami emberfeletti köteléket közöttünk. Vagyis, nem emberfelettit, csak... Szörnyű ezt kimondani, de mintha ettől jobban összetartoznék vele. Természetesen a lányom, és a lehető a legjobban szeretem őt, mindig ott motoszkál bennem az érzés, hogy nem az én biológiai leszármazottam, mások esetleg nem tekintik úgy, hogy ugyanolyan, egyenrangú gyermekünk, mint Nate. Ilyenkor jön az, hogy miért érdekel mások véleménye. Nem tudom egyszerűen megfogalmazni. Mintha ettől szorosabb lenne köztünk a kötelék, ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint az enyéimben.

Bármire képes lennék, hogy megmentsem őt. Az égvilágon bármire. Minden szülő azt mondja, hogy az összes gyermekét ugyanúgy szereti. Ez a legáltalánosabb hazugság a világon, hazugság. Szeretnék ugyanannyira szeretni mindannyiukat. Csak szeretnék, viszont ez teljességgel lehetetlen. Mindig van egy, akit jobban szeretnek, hiába nem vallják be. A gyerekeknek egyáltalán, a szülők sem nagyon egymásnak. Sokszor nem is érzékelhető, hiszen igyekeznek leplezni, vagy annyira magukba sulykolták, hogy ugyanannyira szeretik őket, hogy valóban elhiszik és teljesen elnyomták magukban a kicsit több szeretetet.
Én erre sosem voltam képes. Tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, mégis borzasztóan bánt, hogy Darlene-t mindig is jobban szerettem, mint Nate-t. Hogy hogy képes erre egy szülő? Egy anya, aki az egyikőjüket 9 hónapig hordta a szíve alatt, megszülte, életet adott neki, a saját húsa és vére, mégis jobban szereti a másikat, akit úgy fogadtak örökbe.
Nekem Darlene sosem volt kevesebb Nate-nél. Soha. És ezt képes vagyok bebizonyítani bárkinek, most azonnal. Mindkettejükért feláldoznám az életem, gondolkodás és habozás nélkül.

– Mr. és Mrs. Mendes? – lépett be egy meglepően fiatal doktornő. – Volnának szívesek egy pillanatra? – biccentett kifelé.
– Hogyne. – mondta Shawn erőtlen hangon. – Nate, te maradj itt a húgoddal.

– Darlene tüdeje... Egyáltalán nincs a legjobb állapotban. – sóhajtott gondterhelten. – Napokon belül transzplantációra lesz szüksége, különben bekövetkezhet a legrosszabb.
– Transzplantációra? – motyogtam magam előtt. – Ekkora a baj, te jó ég... – kaptam a kezem a szám elé, majd szinte azzal a földön csuklottam össze. Tudtam mi a következő lépés és már teljesen össze voltam zuhanva. Egy pillanatig sem féltem. Tudtam, mi a helyes...