– Daniel! Őszülsz, kedves, egyetlen bátyám... – nevettem.
– Dorothea! – ráncolta a szemöldökét.
– Csak viccelek, na...
– Tudom. Jól vagy? – kémlelte az arcom. Tudtam, mit keres. Tudni akarta, hogy tényleg minden rendben van-e, nem csak látszólag, hanem tényleges, bennem minden rendben van-e.
– Igen, a helyzethez képest. – pillantottam le a padlóra, majd a plafonra, hogy elnyeljem a könnyeim.
– Hadd nézem az én fél-keresztgyerekeim! – mondta Line, hiszen végül Dan és Aal lettek a keresztszülők, a viták elkerülése végett. Shawn igazából nem akarta Connort, annak idején, mert mi van ha... És igaza lett, végül tényleg szakítottak, valahol bizonyára érezte. – Nate olyan mint egy kicsi Shawn Dorothy szemeivel. Szét fogják szedni a nők... – somolygott.

– Helyes! – bólogatott Shawn elismerően.
– Helyes, a francokat... – pöcköltem meg a vállát nevetve.
– Darlene is gyönyörű, te jó ég! – simogatta meg Line a kislányunk arcát. – Irigylem ezt a csodaszép barna bőröd, prücsök. – Line hófehér keze tényleg világított Darlene enyhén kreol bőre mellett.
– Hiányoztatok. – néztem a bátyámékra. Tényleg nagyon hiányoztak. Közelebb léptem Danhez, és szorosan átöleltem, újra. – Főleg te. – mondtam olyan halkan, hogy csak ő halhassa, mire még erősebben vont magához.
– Szeretlek, húgi. – puszilt a hajamba.
– Én is téged.
– Figyelj, Dor, mi elleszünk Line-vel meg a gyerekekkel, beszélhettek, ha gondolod... – Shawn pontosan tudta, mire volt szükségünk, hálás pillantással köszöntem meg, majd Daniellel elvonultunk a vendégszobába, hogy egyúttal a bőröndjeiket is a helyükre tegyük.

– Dorothy? – nézett rám kérdőn.
– Igen? – fordultam az irányába.
– Ülj le. – mondta.
– Ajajj, kezdek félni. – sóhajtottam, majd lehuppantam mellé az ágyra.
– Nyugi, nincsen semmi, csak olyan furcsa lenne úgy beszélni, hogy ácsorogsz a szekrény előtt, mint egy lelki sérült árva.
– Mi van? – nevettem fel.
– Csak aggódom miattad. Látom, hogy nem vagy jól.
– Daniel, hiába rágjátok át velem egyenként a témát, akkor sem lesz jobb, hidd el.
– De, igen, mert mind tudjuk, hogy ha bánt valami, nem beszélsz róla, hanem elvonulsz, bezárkózol és elvagy magadban, amíg majdnem fel nem emészt, és akkor valaki kiránt téged belőle... Nem akarom megvárni.
– Szerinted attól jobban érzem magam, hogy folyton azt hallgatom, hogy igen, rákos a lányod, de ne aggódj, mert meg fog gyógyulni? Egyáltalán nem segít. Egy cseppet sem.
– Tudom, de akkor mit csináljak? – kérdezte tanácstalanul.
– Tanulj meg élni a tudattal, én is ezt próbálom. Nem könnyű, de segít. Vannak mélypontok, amikor sírva fakadok a fürdőben és Shawn az ajtóban imádkozik, hogy jöjjek már ki és ne csináljak hülyeséget, amit amúgy sem tennék, mert hogy hagyhatnám itt... De egyébként egész jól vagyok. Ne várjátok tőlem, hogy minden poént ugyanúgy fogadok, vagy mindenhez ugyanakkora jókedvvel állok neki, mint régebben, de ettől még nem változtam meg és nem is fogok. Amit nem értek, az az, hogy miért mindenki értem aggódik, amikor Darlene beteg, de Shawnnak is épp annyira fáj az egész, mint nekem?
– Te vagy a húgom. Kiért aggódjak, ha nem érted? Darlenet nem tudom megvédeni a ráktól, de téged igen önmagadtól.
– Dan, nem kell. Semmi bajom, jól vagyok, tényleg. Nyugodj meg! – kértem. – Tudod, hogy utálom, ha sajnálnak, és nem kell feleslegesen aggódnod értem. Inkább mesélj, mi van Londonban?
– Anyuék jól vannak, az iroda is oké, Line pedig már az őszi/téli kollekción dolgozik, pedig még csak most volt a tavaszi/nyári bemutató.
– Igen, márciusban szoktak lenni, azt hiszem, de mondjuk már május van, szóval dolgozhat rajta.
– Egyáltalán nem pihen, olyan, mint egy gép. Reggel felkel 6-kor és este 10-ig meg sem áll.
– Ehhez képest mégis ragyog. Én úgy nézek ki hónapok óta, mint egy élőhalott.
– Jó, de két gyerekkel nyilván nehezebb, kisebbek is jóval Dorothienál. 10 és 7 hónaposak, nem?
– De, pontosan.
– Nem alszotok sokat. – nevetett fel.
– Hát, nem, és sajnos nem azért, amiért régen nem aludtunk éjjelente. – pajzán vigyor jelent meg az arcomon, a testvérem felnevetett és játékosan megcsapta a vállam. – Na, jól van, elég már. – csitítottam. – Megyek, csinálok valami kaját.

– Shawn? – kiabáltam, amit kiléptem a vendégszobából és a hang irányát figyeltem, abból próbáltam következtetni, merre lehetett.
– IGEEEN? – szóval a konyhában volt, nem válaszoltam, csak a helyiségbe mentem.
– Segítesz főzni? – néztem rá nagy szemekkel.
– Én? Tudod, hogy egy répát sem tudok megpucolni, szólj Linenek. – mutatott a pult mellett álló nőre.
– Segítek, ha szeretnéd.
– De nem már, ti vagytok a vendégek, nem neked kéne megfőzni a saját ebédetek.
– Dorothy, tudod, hogy nem baj. Sőt, szeretek főzni, szóval... – csapta össze a tenyerét. – Mit készítünk?

Fél órával és egy ujjvágással (Shawn végül megpróbált segíteni) később már az asztalnál ülve ettünk.
– Szerintetek lehet három kisgyerekkel egy házban aludni? – pásztázta a kicsiket. Dorothie már gyakorlottan játszott egy pónival, miközben félig értelmes mondatokat gügyögött, Nate a színes kockákat pakolászta, Darlene pedig boldog baba pózban hempergett a játszószőnyegen. A korához képest kicsit vékony volt és fáradékony, ezen kívül a betegség egyetlen jelét sem mutatta.
– Ha most kijátsszák magukat, akkor a kisebbek alszanak úgy 3-ig, Dorothie meg lassan végigalussza az éjszakákat. Nem lesz gond, nem hallatszik le a gyereksírás, ha minden igaz. – magyaráztam, miközben egy újabb falatot szúrtam a villámra.
– Mit csinálunk holnap? – kérdezte Shawn.
– Jó kérdés, mit csináljuk a házon belül? – forgattam a szemem.
– Milyen idő lesz? – kérdezte Line.
– Amilyen ma, esős. – mondtam szomorúan. – Esélyünk sincs arra, hogy a kertben legyünk, felejtős.
– Akkor filmezünk. – jelentette ki Daniel.
– Meg ne nézesd velünk mégegyszer a kicseszett Kódjátszámát! – nézett rá Line kidülledt szemekkel.
– Miért? – ráncolta a szemöldökét Dan.
– Mert már láttuk ezerszer, elsőre jó volt, másodjára nézhető, de utána kegyetlenül unalmas, és megnézetted velünk minden...
– Születésnapodon, Halloweenkor, Karácsonykor, Húsvétkor... – fejezte be a mondatom Line.
– És az összes nemzeti ünnepen... Májusban kétszer néztük. – zártam a felsorolást.
– Én nem ismerem ezt a filmet. – értetlenkedett Shawn.
– NE! NE! NE! – nyúltam felé, hogy befogja, még mielőtt Daniel részletes és irgalmatlanul hosszú magyarázatba kezd a II. világháborús Angliáról, majd az Enigmáról és Alan Turingről.
– Késő. – fogta a fejét Line.
– Szóval, hol is kezdjem...
– Sehol, megnézzük a filmet, csak ne kezd a Versailles-i békével, jó? – ajánlottam fel.
– De én szeretem a törit. – mondta Shawn csalódottan.
– Én is! – kiáltott Dan. – Van mit megbeszélnünk... – mondta jelentőségteljesen és miután befejezték az ebédet, kimentek a teraszra, mert Shawn szerint az eső illata megteremti a háborús érzéseket.

– Elvesztettük őket vagy 3 teljes órára. – mondta Line kifejezéstelen arccal.
– Hála Istennek! – mondtuk ki majdnem teljesen egyszerre, majd összenevettünk.
– Tudod mi jön? – kérdeztem tőle mosolyogva.
– Ó, hogyne! – vigyorodott el. – Most fogunk kibeszélni mindent és mindenkit.
– Csak most bor iszogatás helyett gyerek etetés közben. – pontosítottam.
– Ez nem fog megállítani attól, hogy megkérdezzem, hogy vagytok Shawnnal, mint házasok, tudod...
– Line, ezt sosem kérdezted még ilyen finoman, mi van veled? – lepődtem meg.
– Szóval, a szülői hálóban minden rendben? – tért a tárgyra mosolyogva.
– Mindjárt más. – nevettem el magam. – Kész vagyok tőled, hogy mindig ez az első kérdésed... De egyébként igen.
– Ennek örülök, mert tudod, ez nagyon fontos. – bólogatott. – Minden helyzetben. Lehet ez nimfó kijelentés lesz, de megtörténhet, hogy ez fog épen tartani... Tudod, hogy értem...
– Mentálisan?
– Igen...
– Mentális tudod mi tart életben? – mosolyodtam el arra gyönyörű éjszakára gondolva. – Amikor éjjel egy órán keresztül meséli a történetünk a találkozásunktól a jelenig, kiemelve a kedvenc részeit.
– Úristen! – tapsikolt izgatottságában a sógornőm.
– Várj, ez nem minden! Azokat is elmeséli, hogy egyes szituációkban mit érzett vagy gondolt, de nem mert elmondani. – sóhajtottam.
– Sokszor nem akarom elhinni, hogy ennyire reménytelenül romantikus. Ilyen férfiak nem léteznek... És mégis, basszus.
– Azért a bátyámra sem panaszkodhatsz, na. – mondtam viccesen.
– Tényleg nem, de most hadd örüljek már nektek, köszi. – nevetett. – Szokott még dalokat írni?
– Mióta kiderült, hogy Darlene... Azóta újra, de sosem mutat meg egyet sem. Nem tudom, miért, már rákérdeztem, de csak tereli a témát...

Tudom, tudom... Folyton eltűnök. Igyekszem normális időközökben feltölteni a részeket. Remélem mind jól vagytok! Kitartás ❤️