A kórosan elfajult leukémiás sejtek kínosan vigyorogva tekintettek rám vissza. Lesajnáló tekintetük mintha a képembe ordította volna, hogy „Te vagy a világ legrosszabb orvosa, de még annál is rosszabb anyja!", vagy „Azt hitted, hogy az életed tökéletes, hát tessék, itt vagyunk." „Egomán, karrierista, dörzsölt nőszemély, az ilyen nem való anyának." Ahogy próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez csak egy álom, mindjárt felébredek, villámcsapásként hasított belém a valóság szele, hogy ez a valóság. Hangosan felzokogtam, és az elektromikroszkópot a vérkenettel együtt a földre löktem, majd az üres asztalra hajtottam a fejem, és hagytam, hogy a zokogás és a fájdalom eluralkodjon felettem. Még elég erős sem tudtam maradni ahhoz, hogy a lányom mellett legyek. Milyen anya az ilyen? Miért pont ő, miért nem én?

- Dor? - hallottam meg egy ismerős hangot a húsbavágóan rideg laborban. - Édesem? - még ilyenkor is képez becézgetni. Erőtlenül emelkedtem fel az asztaltól, majd fájdalmas tekintetem az ő összetört arcára vezettem. - Mi a baja? - szemei könnyesek voltak, erős karjait lomhán fonta körém, miközben, talán saját maga megnyugtatására, beszívta a hajam illatát. Már szólásra nyitottam a számat, hogy nézzen bele a mikroszkópba és így nem nekem kell kimondanom, majd ráeszméltem, hogy semmit sem értene a kép alapján.
- Darlene...
- Mondd már! - kétségbeesett szemei vörösen követelték tőlem a választ.
- A lányunk... Rákos. - a szó, akárcsak a könnyek bukott ki belőlem és elmarta a csontjaim. - Leukémiás.
- Le-le-leukámiás? - amit kimondta, lábai feladták a szolgálatot, karjai leolvadtak rólam, és erőtlenül lerogyott a földre, majd én is felálltam a székből, mellé kuporodtam és egymásra dőlve sírtunk.

Képtelenek voltunk feldolgozni, ami körülöttünk történt. Shawnnal még mindig a padlón ülve könnyeztünk, hangtalanul. Talán tíz perc telhetett el, mióta megvizsgáltam a kenetet, mégis mintha évezredek teltek volna el azóta. Csendben megtöröltem az arcom, majd nehézkesen feltápászkodtam. Shawn szinte azonnal felugrott utánam, és visszamentünk a kórteremhez.

Olyan csepp kislány. A mi kicsi lányunk. És mégis... Mégis minket sújtott ez a csapás. Teljesen képtelenségnek tartottam, hogy pont a mi gyermekünk annyi közül. Nem ezt érdemelte, soha, még akkor is, ha kevesebb, mint egy éve van velünk. Olyan apró, olyan ártatlan... Mivel érdemelte ki ezt a keserves kínt?

Apró kezeit ki-kinyújtogatta, ezzel jelezve, hogy szeretné, ha felvenném. Persze nem tehettem. A milliónyi kanül körbeövezte őt, és fogságba ejtette. Mikor észrevette, hogy nem fogom felvenni szája legörbült és krokodilkönnyek kezdtek gyülekezni a szemében. Azt hittem, hogy a szívemet már annyiszor, annyian és annyiféleképp összetörték, hogy semmi sem fog annyira fájni, mint a múltbéli sérelmeim. Hatalmasat tévedtem. Végtelen fájdalmas volt nézni a lányom, aki talán két év múlva, talán 5 vagy akár 20, de csak angyalként fog rám tekinteni. Dr. Goomer szerint még időben diagnosztizáltuk ahhoz, legyen esélye a gyógyulásra, nagyon bizakodó volt. Mégis a tudtat, hogy én fogom őt elveszíteni és nem ő engem, úgy emésztett belülről, mint az ő aprócska vérsejtjeit a rák. Sokkal jobban marcangolt, mint amikor Shawnnal szakítottunk. Ezerszer, még annál is többször jobban.

Két héttel később

Pár nappal diagnosztizálás után hazaengedték Darlene-t a kórházból. Természetesen az egész családot teljesen a padlóra vágta a tény, hogy a lányunk beteg. Karen majdnem minden egyes nap eljön, hogy láthassa az unokáját, és a legfájóbb az egészben, hogy tudom, minden nap úgy is megy haza, hogy talán most látta utoljára őt.

Képtelen voltam aludni. Folyamatosan forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig Darlene körül zakatoltak megállás nélkül. Néha Shawnt is álmatlanság gyötörte, és sokszor hajnalig beszélgettünk mindenféléről, hogy minimálisan kiszakadjunk a valóságból. Azon az éjszakán is ez történt.

- Szerinted valaha lesz jobb? - kérdezte, miközben a plafont bámulta és kezével az enyémet szorongatta.
- Micsoda? A tudat? Az állapota? Mire gondolsz? - fordítottam felé a fejem, majd kémlelni kezdtem megviselt arcát.
- A tudtat, hogy leukémiás és... Bármikor... - nyelt nagyot.
- Talán enyhül, ha megszokjuk, ha nem úgy állunk már hozzá, hogy ez csak egy álom és fel fogunk ébredni, ha már teljesen valóságként kezeljük.
- Néha arra gondolok, hogy... Áh, hülyeség, inkább nem is mondok semmit.
- De, mondd!
- Önzőnek fogsz tartani.
- Sosem tartottalak önzőnek. Soha. Te vagy a legodaadóbb... - itt közbevágott.
- Jó, jó, elmondom. - mosolyodott el egy cseppet, majd rögtön visszatért a szomorú arckifejezése. Mintha nem szabadna mosolyognunk. Mert talán nem is szabad. Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a vállára tettem, majd a derekamat átkarolta. - Szóval, néha arra gondolok, hogy milyen jó volt két és fél éve, amikor megismertelek. Bár visszamehetnék! Tudod, olyan felemelő volt hozzád közel kerülni. Minden alkalommal, mikor találkoztunk, egyre inkább éreztem, hogy kellesz nekem, hogy pontosan erre van szükségem, egy olyan nőre, mint te. És ez méginkább megerősödött bennem, mikor a Hannah's-ban az a nyávogós hangú pincérnő eléd konkrétan ledobta a kaját, engem meg körbeugrált, de egy rossz pillantást sem vetettél rá. - miközben mesélt, cirógatta a karom. Tényleg olyan jó lenne visszamenni...
- Erre is emlékszel? - csodálkoztam, majdnem vigyorogva a boldogságtól, hogy ilyen apróságokra emlékszik.
- Persze, hogy emlékszem. Az volt életem legszebb egy éve. A megismerkedésünktől az esküvőnkig. Volt benne egy nagy törés, de elnyomta az érzés, hogy mennyire szeretlek.
- Szeretlek. - bújtam hozzá annál is jobban, majd kicsit megszorongattam, mintha érezett is volna belőle valamit. - Mesélj még! - kértem.
- Arra is jó visszagondolni, mikor elkísértelek Londonba Danielék esküvőjére és bemutattál a tündér anyukádnak és a morcos Mr. Martinnak, akinek érthetetlenebb a brit akcentusa, mint Lineé, mikor be van rúgva. - nevetett aprót. - A legjobb az egészben az volt, mikor megmutattad a régi szobádat. Sokat tanultam rólad akkor... Vagyis, inkább csak sokmindent megértettem veled kapcsolatban. Mikor megláttam a millió meg anatómiai plakátot a falakon, a rengeteg könyvet faltól falig... Nem, nem azt, hogy stréber vagy, vagy voltál, hanem hogy mennyire szeretsz és tudsz is keményen dolgozni, és küzdeni az álmaidért. Alig akartam elhinni, hogy addig a féregig nem is volt igazi barátod. Igazán megérdemelted volna. Még abban a rusnya egyenruhában is gyönyörű voltál, és a képen keresztül is éreztem a kisugárzásod, ami annyira megfogott engem. Ott estem beléd igazán és visszafordíthatatlanul. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem veled kapcsolatban, és ott válaszokat kaptam a miértekre. Egyszerre éreztem magam rosszul, hogy akkor nem lehettem ott neked, pedig szükséged lett volna rám. Máig képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan volt bátorságod elköltözni Európából majdnem teljesen egyedül 18 évesen, és nem értem, miért nem találkoztunk már akkor... Bár akkor ott volt neked Michael. Biztosan így kellett történnie, túl fiatalok lettünk volna akkor egymáshoz. Akkor kezdődött a karrierem, akkor még minden rendben volt velem, mikor találkoztunk, akkor voltam igazán készen és padlón. Fogalmad sem volt róla, mert melletted más voltam, teljesen más. Miattad lettem jól újra. Ha egy évvel később találkoztunk volna, lehet már annyira elveszítettem volna az életkedvem, hogy fel sem figyelek rád, mert szétszedik az agyam a drogok. Hatalmas szerencsém volt veled, remélem tudod. És nem, nem neked kellene megtisztelve érezned magad, mert Shawn Mendes felesége lehetsz, hanem nekem, mert kaptam egy földi angyalt és én lehetek a férje. A férje és a két apróságának az apja, a családja része, és ahogy te szoktad mondani, a mindene. Nem vagyok hívő, de ebben biztos volt valami égi beleszólás, hogy a legjobbkor libbentél be az életembe a fehér köpenyedben. Ha te nem vagy, ma lehet, hogy már a temetőben lennék, mert megölnek a drogok. Ahogy te az életem része lettél, azonnal leálltam a fűről, nem hiányzott, el is feledkeztem róla, hiszen pótoltad a boldogsággal, amit okoztál nekem. És ez így is marad, bármi történjék is. Amíg te a Földön vagy, addig én is. Utána nem tudom mi lenne velem, mennék utánad. Nélküled minden olyan sötét lenne és hideg. Te vagy minden fényem és melegségem.

Shawn szavai olyan mély benyomást gyakoroltak rám, hogy elmulasztotta minden félelmem, képes voltam mosolyogni, mert boldog voltam, hogy itt van mellettem, és abban a pillanatban teljesen biztos voltam benne, hogy együtt átvészeljük, meg tudjuk és meg is fogjuk csinálni. -