– Túl sokat bókolsz, mint mindig. – nyomtam gyors puszit a szájára. Majdnem másfél év házasság után sem merünk nyilvánosan csókolózni. Mindkettőnknek túl belsőséges ahhoz, hogy mások előtt tegyük. – Szeretlek.
– Én is nagyon szeretlek.
– 3...2...1... és kezdünk! – hallottuk a bemondóból, majd elindult a Canadammit! intrója.

– Jó estét kívánunk minden kedves nézőnknek! – sétált be a színpadra az egyik műsorvezető. – Elérkezett a döntő, és mi nagyon izgatottan várjuk, ki lesz a Canadammit! második évadának győztese! Most pedig köszöntsék a műsor atyját, a produkciók megálmodóját, és mindent, amit el tudnak képzelni... – nevetett, majd az egész közönség is. – Shawn Mendest, és feleségét Dorothea Martin-Mendest!

Sosem tudtam igazán hozzászokni a tényhez, hogy az emberek figyelnek engem. Utáltam a tudatot, hogy egyetlen rossz lépés, mozdulat vagy félmosoly egy rossz pillanatban, és máris a nevetség tárgyává válok pár hétre. A hideg futkos a hátamon, amikor elképzelem, hogy egyesek azt várják, hogy bakizzak egyet, kattinthassanak és keressenek némi pénzt a szerencsétlenségemen.

Forró zuhany. Iszonyatosan jól esik felmelegíteni vele a tested, az első pár pillanat, amikor annyira jó érzés, hogy szinte már a mennyben érzed magad, majd szépen lassan lankad a kezdeti örömöd, a bőröd apró hámszövetei, az izmaid össze pici rostja hozzászokik a meleghez, a vérkeringésed lelassul, a szívverésed egyre lágyabb, ellazulsz... Aztán elkezd valahogy unalmas lenni, izzasztó és már nem érted, mit élveztél benne annyira. Az átmelegítés átfordul kínzásba, szabadulni akarsz, így fordítod a csapot a hideg felé.

Csakhogy a hírnévben nem tudod hidegebbre állítani a vizet. Folyamatosan zúdul a nyakadba a forró, majd langymelegnek ható víz, és semmit sem tudsz elleni tenni. Egyre kínzóbb, egyre jobban fuldokolsz benne, ám semmit sem tehetsz ellene. Csapdába ejt és abban is tart, egészen az életed végéig nincs menekvés.

Erőltetett halvány mosollyal foglaltam helyet, majd a zsűri tagok rövid beszéde után megindultak felém egy közeli kamerával. Dorothy, nyugi, viselkedj természetesen, semmi baj. Shawn épp hátrapillantott, és egy édes mosollyal próbált nyugtatni. Ezt minden erőltetés nélkül azonnal tudtam viszonozni. Akárhányszor találkozott össze a tekintetünk, mindig eszembe jutott, hogy ő a gyermekeink apja, neki köszönhetem a legdrágább kincseim, és ő maga is a legdrágább kincseim közé tartozik. Akár egy apró film, néha lepörgött előttem az a rengeteg minden, amin keresztülharcoltuk magunkat, vagy egyszerűen megtörtént, a végén pedig ott állunk kezeinkben a 10 hónapos Nate-tel és az alig 3 és fél hónapos Darlene-nel.

A műsorból alig telt el negyed óra, máris rezegni kezdett a mobilom.
– Aaliyah? – ráncoltam a szemöldököm. – Úristen, biztosan baj van... – suttogtam, miközben a számat a kezem elé helyeztem, és beharaptam a gyűrűsujjam ujjbegyét. Hirtelen, nem törődve azzal, hogy még nem lépett színpadra az első versenyző sem, fogtam magam és a szoknyámat felkapva kirohantam a stúdióból. A három biztonsági utánam, folyamatosan után kiáltozva, mint Asszoynom, Mrs. Mendes, hová megy és társai...

Hogy is érdekelt volna, amikor éreztem, hogy baj van? Már az elejétől rossz előérzetem volt, tudtam, hogy valami félre fog siklani.
– Igen? – szóltam bele a telefonba zihálva.
– Azonnal gyere haza! – hallottam meg Liyah kétségbeesett, zokogó hangját. – Darlene...
– MI TÖRTÉNT DARLENE-NAL?
– Beteg, nagyon beteg... Lázas, folyton sír, és van pár barnás volt a kezein. Az előbb vérzett az orra is. – mondta alig érthetően.
– Azonnal vigyétek a klinikára.

Az információk egyvelege hallatán egyre inkább zúgott a fülem, sötétedett a látásom, de nem hagyhattam el magam. A fejemben közben a lehető legsúlyosabb kórképet raktam össze, amitől összeszorult minden létező szervem, a gyomrom akár egy apró üveggolyó, olyan picire ugrott össze a gondolatmenetem előrehaladtával. Az én lányom nem lehet... Nem!

– Hozzák ki Shawnt! – mondtam a három tanácstalan meláknak ellentmondást nem tűrő hangon.
– De... – szólalt meg az egyik.
– NEM ÉRDEKEL! MOST AZONNAL HOZZÁK KI! A lányunk beteg... – a hangom a félelemtől olyan erőtlen és vékony volt, hogy aligha voltam parancsoló.
– Intézd! – pillantott az előző a falnak támaszkodóra.
– Bemondták a fülesébe, asszonyom. – ahol ácsorogtam volt egy tv, amin a műsort lehetett nézni. Shawn arca teljesen elfehéredett, megmarkolta az asztal szélét, majd hirtelen felállt, olyan gyorsan, hogy még a széke is felborult, majd kirohant a színpadon keresztül, ahol éppen az egyik versenyző énekelt, egyenesen hozzám.

– Mi történt? – ragadta meg a kezeim, majd félelemtől és könnyektől fénylő tekintetét az enyémbe fúrta. Szemeim összeszűkültek, a szám sírásra görbült.
– Shawn, nagyon beteg... És én semmit nem vettem észre. – ráztam a fejem, majd a karjánál fogva húztam a kijárat felé. Mire odaértünk, már ott várt minket egy autó, rekordsebességgel begyömöszöltem a ruhám, majd becsaptam az ajtót, és mondtam a klinika címét.

– Dr. Goomer? Azonnal fáradjon be a klinikára. – hívtam a gyermekorvos-specialistánkat.
– M-máris. – valószínűleg aludt, de abban a pillanatban ez nem tudott érdekelni.
– Jessy? Rendeld be az összes gyermek orvost, aki nálunk van, minden szakterületről. Azonnal! – akár egy véreskezű diktátor, gondoltam magamról, de ha az egész világ is megutál, nem érdekel. Mindent meg kellett tennem a lányomért.

Shawn idegesen szorongatta a kezem, izzadt volt, hideg és nyirkos.
– Nem tudna gyorsabban menni? – mondta idegesen a sofőrnek. Idegesen dobolt baljával a térdén, jobb kezével pedig az ujjaimat morzsolgatta.
– Igyekszem, Uram. – mondta elfojtott hangon a sofőr. A vállaim rázkódtak a sírástól. Miért ő? Miért most? Miért nem én?
– Minden rendben lesz. – Shawn halk volt, tudta, hogy a szavai teljesen feleslegesek, még magát sem nyugtatja vele, nemhogy engem.

Máskor mindig képes vagyok elveszni Torontó gyönyörű éjjeli látképében, akkor viszont csak is egy dolog lebegett a szemem előtt. A kislányunk csepp, tökéletes arcocskája. Próbáltam minden másra figyelni, a sebességtől csíkká váló fényforrásokra, az arcomat égető könnyeimre, az adrenalintól kitágult kézfejemen lüktető érre, Shawn kétségbeesett arcára, megviselt vonásaira, sőt, még a bőrülés piros cérnával díszített részeire is. Teljesen hatástalanul.

Mikor az kocsi végre begördült a klinika elé, kivágódott Shawn ajtaja, majd századmásodperccel később az enyém is. Mezítláb rohantam végig a keskeny sztrádacsíkon, Shawnnal a nyomomban. A recepción a kezembe nyomtak egy adag ruhát, hogy ne ebben a hatalmas költeményemben kelljen közlekednem, de egyáltalán nem érdekelt. Amennyire az iszonyatos tömegű ruha engedte, rohantam a lift felé. Miután beszálltam, lihegve próbáltam lerángatni magamról a kék habot.
– Segítek. – Shawn lehúzta a cipzárt, majd kisegített a ruhából. felvettem a fehér pólót és a zöld műtősnadrágot, meg a fehér cipőt, mindezt rekordidő alatt, mikor kész lettem, a lift felért a gyerekosztályhoz.

Egy kész doktorsereg állt a vizsgáló előtt, a kihelyezett fotelekben pedig Aaliyah és Connor magukba roskadva néztek ki a fejükből. Menten berohantunk a helyiségbe.
– Mi történt? – hullámzott a mellkasom a rohanástól.
– Lázas és kiütések vannak a karjain, és a lábhajlatokban.
– Nyirokcsomók? – helyeztem az ujjam a nyakára. – Megduzzadtak. Akut vérzés?
– Az orra vérzett, hölgyem.
– Vettek vért?
– Megvan az eredmény is. – nyelt nagyot.
– Szeretném látni a mikroszkopikus képet. – a szemeim megteltek könnyel, tudtam, hogy mire célozhat Goomer, de nem mondta ki.

A laborban fájdalmas, sajnálkozó tekintettel vezetett a mikroszkóphoz az asszisztens. Nagy levegőt véve néztem bele az apró kis lencsébe. Tudtam, mit fogok látni, és csak magamat okoltam, hogy nem vettem észre hamarabb. Megint önző voltam, csak a munkámra koncentráltam, elhanyagoltam a tulajdon gyermekeimet. Pedig voltak jelek. Darlene-nak néha vérzett a fogínye, érzékeny volt a bőre és mindig hirtelen kipirult, ha egy apró behatás érte. Gyakran fázott meg, mindig volt egy apró náthája. És én semmit sem vettem észre. Nem is gondoltam arra, hogy ez a tünetegyüttes lenne.

A kórosan elfajult leukémiás sejtek kínosan vigyorogva tekintettek rám vissza. Lesajnáló tekintetük mintha a képembe ordította volna, hogy „Te vagy a világ legrosszabb orvosa, de még annál is rosszabb anyja!", vagy „Azt hitted, hogy az életed tökéletes, hát tessék, itt vagyunk." „Egomán, karrierista, dörzsölt nőszemély, az ilyen nem való anyának." Ahogy próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez csak egy álom, mindjárt felébredek, villámcsapásként hasított belém a valóság szele, hogy ez a valóság. Hangosan felzokogtam, és az elektromikroszkópot a vérkenettel együtt a földre löktem, majd az üres asztalra hajtottam a fejem, és hagytam, hogy a zokogás és a fájdalom eluralkodjon felettem. Még elég erős sem tudtam maradni ahhoz, hogy a lányom mellett legyek. Milyen anya az ilyen? Miért pont ő, miért nem én?