– Milyen szép vagy idegesen is. – mosolygott huncutul, majd kivette a kezemből a bögrét és belekortyolt.
– Hogy mindig tudod, mit kell mondani... – ráztam a fejem.
– Én? Mindig. – bólogatott önelégülten.
– Tessék, itt a szendvicsed.
– Köszönöm. – puszilta meg az arcom, mire közelebb csúsztam és hozzábújtam. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. – mosolyodtam el egy pillanatra.
– Tudod, néha eszembe jut, hogy milyen jó, hogy elvettelek.
– Ezt most nem értem. – ráztam a fejem.
– Beleírtad a fogadalmadba, hogy mindig csinálsz nekem kaját. Így most köteles vagy rá. – nevetett.
– Istenem, Shawn. – csaptam a fejemre.
– Örülök, hogy én vagyok az Istened. Vallásod mi, drága? Shawnista?
– Fejezd be. – nevettem fel. – Ez annyira rossz volt, hogy már jó.
– Valahogy vissza kellett vágnom, ha már le lettem "csipkerózsikázva". – vont vállat, majd ártatlanul, pont, mint egy kisgyerek, elmosolyodott. Annyira, de annyira szeretem.

10 és fél hónappal később

Az életünk? Fenekestül felfordult. A szó szoros értelmében... Kezdjük az elejéről, az eddigi legfájdalmasabb, ugyanakkor legboldogabb éjszakámmal.

Forró, nyári este. Vagy zuhogó eső és tomboló vihar fülsüketítő dörgéssel és villámokkal. Nem, egyik sem talált. Túl átlagos volt minden. Túl átlagos ahhoz, hogy sejtsem, az a nap lesz az, mikor megszületik a kisbabánk. Pontosítok, mint már tudjuk, kisfiúnk, Nathaniel Archiebald Mendes, vagy ahogy Shawnnal hívjuk, egyszerűen Nate. 3574 grammal és 50 centivel, hajnalban 3 óra tizenkettőkor.

Minden egyes másodperc, amit a vajúdás vett el tőlem, maximálisan megérte. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy vége, nem tudom tovább csinálni, nem vagyok rá képes... Aztán ránéztem Shawnra, aki görcsösen szorította a kezem, és minden szó nélkül a tekintetéből láttam, hogy akár a fájdalmam ezerszeresét is átvenné helyettem, csak ne kellene így látnia. Szenvedtem, iszonyatosan szenvedtem. Olyan volt, mintha bezártak volna egy üvegkalitkába, ami egyre inkább szűkül és közben feltöltik vízzel. De újracsinálnám, ha lehetne. Mindenképp újracsinálnám, csak lehetetlen az orvosok szerint. Igazából, nem zavar. Minden csepp szomorúságot kitörölt a lelkemből Nate, abban a szent pillanatban, ahogy a karomban foghattam őt. Ahogy megláttam a hatalmas barna szemeit, és azt a pár szál göndörödő haját. Felzokogtam. Felzokogtam, mert sosem éreztem még magam annyira teljesnek, mint akkor. Kislánykorom óta azt hallgatom, hogy sosem lehet gyermekem, és most a szobájában fekszik és az igazak álmát alussza. Mintha minden felém közeledő fekete felhő megfordult volna, és csak aranyos, fehér pamacsok lebegtek volna a fejem felett. Nate egy picike angyal.

– Felveszed? – hallottam Shawn panaszos hangját, elvégre az éjszaka közepe volt, a Camadammit! második évadát szervezik, és a kisfiúnk sírt. Aznap éjjel vagy hatodjára.
– Persze. – nyomtam csókot a homlokára, majd a sötétben tapogatózva indultam Nate szobájába. Idegen még az új ház, alig vagyunk itt két hónapja. Pont időben készültünk el, miután beköltöztünk és berendeztük a gyerekek szobáit, két nap múlva el is folyt a magzatvíz.

Lassan lépdeltem a fehér szőnyegen, ami még annyira puha volt, hogy teljesen körbeölelte a lábam, majd kinyitottam a sötétbarna ajtót, és beléptem a kisfiúnk szobájába.
– Semmi baj, Egyetlenem, itt van Anya. – még mindig fura ez a szó. Fura látni, hogy a személyi igazolványán az anyja neve mellett a saját, lánykori nevem áll. Hihetetlen. Óvatosan kiemeltem az ágyából, és ajkamat a feje búbjához érintettem, majd dudorászni kezdtem neki. Való igaz, a hangom Shawnéhoz nem hasonlítható, ám bizonyított, hogy az anya hangja megnyugtatja a babát, így akármennyire is utálok énekelni, Nate miatt muszáj.

– Dor? – Shawn homályos arcát láttam a sötétben. – Nem tudtam visszaaludni, úgyhogy inkább átjöttem. – suttogta, majd leült a fehér kanapéra, ahová pont besütött a holdfény, és göndör árnyékot festett homlokára a haja által.
– Nem csodálom, én sem tudok. – ültem le mellé, karomban a másfél hónapos kisfiúnkkal. – Egyre jobban hasonlít rád. – néztem mosolyogva csöppnyi arcocskáját. – Sőt, szinte teljesen olyan, mint te a kiskori képeiden. Mintha csak a te fiad lenne. – közben Nate félálomba szenderült, így óvatosan felálltam és befektettem az ágyába. – Gyere, menjünk vissza! – akasztottam ujjaimat az övéire, majd visszaosontunk a hálóba.

– Nagyon izgulok. – huppantam le az ágyra. – Iszonyatosan. – túrtam a hajamba.
– Ha ez megnyugtat, én is nagyon félek. – sóhajtott fel. – Már nincs visszaút, papíron a mi kislányunk.
– Szeretni fogjuk. – szorítottam meg a kezét. – Ebben biztos vagyok.
– Tudom, csak... Mégsem a mi gyerekünk. Vér szerint. – mondta félve, talán a véleményemtől, vagy talán a kimondott szavai súlyától saját magával szemben.
– Pontosan ugyanúgy fogjuk nevelni, ahogy Nate-et. És gyönyörű kislány lesz. Akkor is, ha ázsiai. Akkor is, ha fekete. A mi gyermekünk, a mi nevünket fogja kapni, és mindent tőlünk fog megtanulni. Ne aggódj. Én csak attól tartok, hogy milyen lesz két babával. Natie még csak 8 hetes, a lányunk pedig egy hónapos lesz két nap múlva.
– Még csak a nevét sem tudjuk.
– A vezetéknevét igen. És a biológiai anyjának lehet kérése a nevet illetően, az tőlünk függ, hogy elfogadjuk-e. Mondjuk én szeretném megtartani.
– És ha az alapján később megkeresi? – ideges volt a hangja. Ideges, ámbár halk, és elfulló.
– Attól még a mi lányunk. Nem fogja elhagyni azokat, akik egész életében a családját jelentik. Ha semmit nem rontunk el a nevelésében, akkor nem.
– Remélem. – eddig egymás mellett ültünk az ágy végében, majd Shawn hirtelen hanyatt vágta magát és a hasára fordult. – Fáradt vagyok, de nem tudunk aludni. Szörnyű. – dörmögte a párnába. Szó nélkül ledőltem mellé, és csupasz hátát kezdtem simogatni a takaró alatt. Perceken belül elaludt.

Reggel a tükörben egy szörnyen fáradt, ugyanakkor izgatott nő tekintett vissza rám. Hideg vízzel megmostam az arcom, és kisminkeltem magam, ami, valljuk be, rettenetesen furcsa volt. Nate születése óta nem nagyon nyúltam festékhez.
– Jó reggelt, szépségem! – sétált be Shawn a fürdőbe, majd átkarolta a derekam hátulról, és belepuszilt a nyakamba. Azonnal megborzongtam.
– Jó reggelt! – tettem le a korrektort, és ujjaimat a hajába vezetve megcsókoltam.
– Gyönyörű vagy. – minden áldott nap elmondja nekem, mert tudja, hogy mennyire rosszul érzem magam. Az alakom nem a régi, nem híztam sokat, de azért látszik rajtam. Normális, de zavar. Próbálok megbarátkozni az új testemmel.

– Karen! Szia! – engedtem be az anyósomat.
– Szia, Drágám! – puszilta meg az arcom. – Hogy vagy, tudtok aludni?
– Hát, amennyire látszik, pont annyit. – nevettem fel a karikás szemeimre utalva. Shawn pedig épp embertelen mennyiségű kávét öntött magába.
– És te, Apuka? – ment oda a fiához.
– Anya, fáradt vagyok, hagyjál. – fejtette le szorító karjait magáról.
– Aztán óvatosan hozzátok haza az egy szem lányunokám! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját.
– Hogyne, Karen. – nevettem. – Vigyázni fogunk. Shawn, gyere, el fogunk késni! – siettettem a férjem. – Nate még alszik, ha nem ébredne fel fél tízig, akkor mindenképp ébreszd fel, és tízkor meg kell etetni, a fagyasztóban van az anyatej, a legfelső polcon. Akkor lesz pont jó, ha 700 watton négy percig melegíted. Tizenegyre itthon leszünk, ha minden igaz. Ha olvasol neki vagy énekelsz, akkor hamarabb elalszik.
– Dor, nyugi már. – szólt rám Shawn rosszalló hangsúllyal. – Felnevelt két gyereket, meg mindig hozzánk voltak passzolva a szomszédkölykök is, ha elutaztak a szülők, menni fog, igaz, anyu? – pillantott Karenre.
– Hogyne. De fiam, érhető, hogy aggódik. Ne szóld le, rendben? Én is ugyanígy aggódtam az elején, ez tejesen normális.
– Köszönöm. – pillantottam rá hálával teli szemekkel.
– Ugyan, ez valóban így van. – tárta ki a karját, hogy megöleljem. Karen a támaszom mostanában. Legalábbis Nate-et illetően. Anyát nem hívogathatom folyton, van köztünk 7000 km és 5 óra időeltolódás, így maradt Karen.
– Tényleg, nagyon hálás vagyok. – szorítottam meg.
– Ez a legkevesebb. – pillantott rám kedves mosollyal az arcán. – De most aztán tényleg menjetek, el fogtok késni! – tessékelt ki minket a saját házunkból. – Sziasztok!
– Szia, Karen!
– Hello, anya! – Shawn gyorsan becsukta magunk mögött az ajtót, majd beültünk a kocsiba.
– Jézus, ezek még mindig itt tanyáznak? – néztem végig a három fekete kocsin, amik lesifotósokat rejtenek.
– Amíg a kerítésen belülre nem teszik be a lábukat, addig nem tehet semmit a rendőrség. – sóhajtott. – Megvan minden?
– Hordozó, kistakaró, cumi, pelenka és ruha. – néztem végig a hátsó ülésen. – Igen.
– Akkor menjünk el a lányunkért. – mosolygott rám, majd megcsókolt.