– Menj be hozzá, veled szeretne lenni. – pillantott az ágyon fekvő feleségemre.
– Rendben. – álltam fel, majd besiettem. Mikor visszapillantottam, Dorothy a férjéhez bújva, fejét a mellkasán támasztva figyelt minket, Shawn pedig szorosan ölelte őt. Boldogság járta át a szívem. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy rábólintottam a kapcsolatukra. Igaz, eleinte elleneztem, mert Shawn akkor is egy ismert ember, és féltem, hogy Dorothy sérülne, de szerencsére nem így lett. Nem is kívánhatnék többet a húgom boldogságánál.

Dorothea szemszöge

Sosem láttam még Linét ennyire ijedtnek. Valósággal rettegést láttam a szemeiben, de képtelen voltam eldönteni, hogy a szülőségtől vagy magától a szüléstől. Mikor észrevette, hogy kémlelem, egy erőltetett mosolyt varázsolt az arcára, amint viszonoztam, hátha segít.
– Dan fél. – szólalt meg hirtelen Shawn.
– Line retteg. – válaszoltam.
– Beszéltetek?
– Nem mondta, de látom rajta.
– Daniel viszont mondta. – sóhajtott. – Igyekeztem megnyugtatni, remélem sikerült valamennyire.
– Szerintem sok volt neki az esküvőnk és még a saját gyereke is.
– Nem hinném. – rázta a fejét. – Beszéltem vele. Vagyis tudod, hogy sokszor szoktunk beszélni. És én úgy gondolom, hogy örült, annak, hogy összeházasodtunk. Mert nagyon szeret téged, és te boldog vagy, nem?
– Shawn, hogy kérdezhetsz ilyet?! – néztem rá hitetlenül. – Hogyne lennék boldog?!
– Jó-jó, nyugi. Ha kijelentettem volna, hogy boldog vagy, akkor azzal jöttél volna, hogy attól, hogy a feleségem vagy, még nem dönthetem el, hogy te hogyan érzel, mert nincs hozzá jogom. – túl jól ismer.
– Lehet. – mosolyogtam pimaszul, és megvontam a vállam.
– Tudom. – simította meg a hajam, majd belepuszilt. – Alig várom, hogy te feküdj ott bent.
– A szenvedésemet kívánod? – mondtam tettetett sértődöttséggel.
– Nem, azt kívánom, hogy legyen egy saját kisbabánk.
– Istenen múlik.
– Azon múlik, hogy mennyire akarjuk, vagy mennyire görcsölünk rá.
– Na, az anglikán meg az ateista beszélgetnek. – jegyeztem meg nevetve.
– Furcsa pár vagyunk. – mondta ki a nyilvánvalót.
– Az biztos. – helyeseltem bólogatva. – Szerintem hatott a hormon. – húztam el a számat, amint megláttam, hogy Line szenvedése erősődik.
– Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, vagy mi a jó reakció. – nézett rám tanácstalanul.
– Hozz kávét Danielnek. – mutattam az étterem felé.
– Nem azért van az a tablet, hogy ne kelljen elmenned érte?
– Nem azért kérdezted, mert nincs mit csinálnod? – mosolyodtam el.
– Jogos. – állt fel, majd megigazította a kék műtősruhát magán.
– Jól áll. – pimaszkodtam.
– Letépnéd rólam, ugye? – vigyorgott.
– Mindenképp.
– Jézus, hová keveredtem?! – állt mögöttem Dan, mikor ránéztem, a fejét fogta. Shawnnal összenéztünk, majd nevetni kezdtünk.
– Elmentem kávéért. – fordult Shawn sarkon, majd elviharzott.

– Hogy van Line? – kérdeztem a bátyámtól, mikor túltette magát a perverz hülyeségünkön.
– Kezd megnyugodni. Szerintem feldolgozta, hogy órák kérdése, és megszületik a gyerekünk. – túrt rövid hajába.
– Fura, amikor nem öltöny van rajtad. – utaltam az ő öltözékére is.
– Line is mindig ezt mondja. Múltkor sikerült akkor benyögnie, amikor mentünk aludni. – röhögött.
– És azóta öltönyben alszol? – nevettem én is.
– Szigorúan nyakkendővel. – bólogatott. – Néha elgondolkozom, hogy hogyan adtak neked diplomát.
– Miért, neked? Még mindig képes úgy megbűvölni egy videójáték, hogy leragadsz félnapokra a TV előtt.
– Shawnnak is van dipolmája, mégis ugyanezt csinálja.
– Ott a pont! – nyújtotta neki a férjem a papírpoharat.
– Nem is játszol.
– Szerinted mit csinálok unalmas perceiben, amikor nem vagy otthon? – Daniel félrenyelte a fekete folyadékot.
– Inkább nem akarom tudni. – köhögött továbbra is.
– Mentem Linéhez. – mentem be kínomban nevetve a kórterembe.

– Kész vagyok tőlük idegileg... – fogtam a fejemet. – Hogy vagy?
– Asszem' sokkal jobban. – viszonylag nyugodtan feküdt az ágyon.
– Nem kérsz valamit? Enni vagy inni? Akármit? – kérdeztem.
– Úristen! ÚRISTEN! Az normális, ha most meghalok a fájdalomtól? – torzult el az arca.
– Mit érzel? – fogtam meg a kezét, miután megnyomtam a nővérhívót.
– Szétszakadok belül. – szinte már sírt a fájdalomtól. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, az egyik pillanatról a másikra a pulzusa megkétszereződött. Kétségbeestem, mintha az elmúlt 11 évben nem ezt csináltam volna, az égvilágon semmi sem ugrott be, hogy mit tehethetnék. Line rettegő tekintét az enyémbe fúrta, én pedig teljesen tehetetlenül álltam, és néztem a monitoron növekvő számokat. Hirtelen egy csapat orvos és nővér rohant be.
– Mi történt? – nézett rám és Linére felváltva az egyikük.
– Akut, nem szűnő, feszítő fájdalom. – válaszoltam gyorsan, majd mint egy villám, úgy villant be a probléma. – Azonnal tolják a műtőbe!
– Mi van velem? – könnyesek voltak a szemei, és jéghidegek a kezei.
– Méhrepedésed lehet, de megoldjuk, ne aggódj. Császárral fogsz szülni. – tűrtem el egy tincset a csapzott homolkáról. Meglepődve bólintott, majd nyelt egyet.
– Azt akarom, hogy végig bent legyél.
– Ott leszek, ígérem.

Azt hiszem sosem volt még ilyen hosszú húsz perc az életemben, mégis állítom, hogy a legszebb volt. Daniel először teljesen kiborult és nem értette, mi történik a feleségével, Shawn látva a véres kesztyűim pedig majdnem elájult, apáék meg alig találtak taxit a szakadó hó miatt, de végül időben érkeztek.

Line kapott egy adag fájdalomcsillapítót, a nőgyógyász felnyitotta a hasfalát, én pedig asszisztáltam neki, ahogy Line szerette volna, illetve úgy döntött, hogy ha császározzák, akkor Daniel nem jöhet be, amit meg is értek. Biztosan összeesett volna.

A sógrnőm tekintete megért volna egy teljes portfóliót, ahogy figyelte miként emeli ki az orvos a kicsi Dorothiet. Szemei örömkönnyekben úsztak, arca kipirult és fáradt volt, a haja pedig csapzottan tapadt a tarkójára.
– Rendben, Anyuka, akkor most elvágom a köldökzsinórt. – jelentette ki a doki.
– Várjon! – szólalt meg hirtelen. – Vágd el te, kérlek! – nézett rám. Elöntött a büszkeség. Sosem vágtam még el köldökzsinórt, ráadásul most az unokahúgomét vághattam el. Majdhogynem remegtek a kezeim a boldogság-idegesség vegyített kombinációjától, de eleget tettem a kérésének. Elvágtam. És akkor, február 11-én délelőtt 9 óra 23 perckor 3590 grammal és 48 centivel világrajött a Dorothie Philippa Caroline Martin, az unokahúgom.
– Line, annyira gyönyörű! – itt már valóban elsírtam magam. Először az én karomba adta a nőgyógyász, így én láthattam elsőként hatalmas, kék szemeit. – Hihetetlenül csodálatos. – adtam oda Linének. – Gratulálok.
– Szia, Dorothie! – hangja elcsuklott az eufórikus érzésektől. – Jézusom, milyen szemeid vannak, hát ezt kitől örökölted? – kezdett nevetni. – A cuki orrod az enyém. – mosolygott büszkén. – A szád meg apádé, de remélem nem fogsz nekem úgy visszabeszélni, mint ő, ugye? És jobb szempilláid vannak, mint nekem spirállal, hát kész vagyok... – nevetett továbbra is. – El fognak altatni a műtétre?
– Doktor úr?
– Igen. – bólintott.
– Akkor mutasd meg Danielnek, amíg ki leszek ütve!
– Rendben, meg fogom. – biztosítottam.

Ezek után még egy fél órás műtét keretében összevarrtuk Linét, ahol kellett, a kis Dorothie-t pedig megfürdették, felöltöztették, és beadták neki a szükséges védőoltásokat. A sógornőmet el kellett altatni a műtét idejére, és még nem ébredt fel, így gondoltam közlöm az információkat a kint türelmetlenkedő családommal, és megmutatom nekik a csöppséget.

– Dorothie Philippa Caroline Martin, 9 óra 23 perc, 3590 gramm és 48 centi. – mentem ki hatalmas mosollyal az arcomon. – Egészséges kislányod született. – nyújtottam Danielnek.
– Dorothie! Milyen pici vagy! – fogta meg. – És milyen könnyű. – Dan a könnyeivel küszködött.
– Nem szégyen sírni, tényleg gyönyörű. – szipogtam.
– Drága kisunokám! – futott oda anyu apával a nyomában.

Megbűvölve bámultuk a kisbabát, hol Daniel, hol anya kezében pihent, és minden apró mozdulatán elérzékenyültünk. Most az egyszer nagyon élveztem, hogy nem mertek szólni nekem a nővérek, hogy vissza kellene vinni a csecsemőosztályra. Nem tudtam betelni a pici arcocskájával, és apró vonásaival. Fekete haja, porcelán bőre és jégkék szemei erős kontrasztot alkotva ragadták el a figyelmem.

Fél óra csodálás után vissza kellett vinnem, anyu és Dan legnagyobb bánatára, nehogy tényleg elkapjon valamit. Shawn és Dan szorosan a nyomomban jöttek.
– Mikor vihetjük haza?
– Haza? Londonba? – kérdeztem.
– Igen.
– Minimum 7 naposnak kell lennie. Ma vehetsz pár dolgot, amik a legfontosabbak,  de nálunk otthon is van pár baba ruha, amit ajándékba vettünk.
– Akkor menjek el most vásárolni? – meglepődött azon, hogy konkrétan elküldöm a lánya közeléből. – Hagyjam itt őket?
– Igazad van, nem kell. Átöltözik, és elmegyünk Dorral. – imádom Shawnt, imádom.
– Köszönöm. – mosolyodott el, majd az üvegfalra tapadt, és szerintem el sem mozdult abban a két órában, amíg elmentünk Shawnnal.