Ez egy fantasy novella, amit a versenyre készítettem #2018novella

 Hearts_queen_of

Létezik a gonosz a világon. Minden zugba és árnyékba ott lapulhat a sötétség és elkaphat.
De mi van akkor, ha te vagy a gonosz? Neked mitől kell félni? A jótól? A fénytől? A haláltól?
Olyan sok kérdés egyszerre, de had válaszoljak ezekre úgy hogy elmesélem a halálom történetét, ami egyben új életem első napja volt, és az én első napom a sikolyommal kezdődött.
A háború sok mindent tett az emberiséggel. Elfogytunk és a kihalás szélére kerültünk, de még mindig élnek a mi fajtánkból. Sokáig nem tudtam mi vagyok pontosan. Azt hittem megőrültem vagy csak képzelődöm. Nem tanúsítottam figyelmet a jelekre, de ha figyeltem volna, talán még mindig élne az, aki a szívemnek a legtöbbet számított.
Arya Alderwrightnak hívnak és örülten szerelmes voltam Derek Pendale nevű férfiba.
London megmaradt és megreformált részében éltünk együtt. A háborút is együtt vészeltük át. Nem hittem, hogy az emberiség felének kipusztulásával még lesz egy otthon ahol, majd családot alapíthatunk. Rengeteget menekültem életemben.
Nyolc évvel később a konyhába állhattam Derek ingében, mezítláb palacsintát sütögetve. Az égett tészta szaga betöltötte az egész helységet. A szoba felől halk vízcsobogás hangja szűrődött ki.
Szőke hajamat kontyba fűztem, az inget pedig feltűrtem, hogy ne legyen olajos.
Sikíts! Meghalt! Sikíts!
Hallottam egy halk kis suttogást a hátam mögül. Reflexszerűen hátranéztem, de nem láttam senkit. Visszafordultam a sütő felé és a tányérra raktam az elkészült ételt. Felkaptam a tejszínhabot a konyhapultról és a palacsintára nyomtam. Utána az ajkaimhoz emeltem és a számba nyomtam az édes krémet.
- Derek reggeli! – kiabáltam a szoba felé és szórakozottan az asztalra tettem a két tányért. Leültem a székemre és megtámaszoztam a fejemet.
Sikíts!
Hallottam megint a hangot és megfájdult tőle a halántékom körül lévő rész.
- Jó reggelt szívem! – felnéztem Derekre, aki időközben mellém került. Lehajolt és arcon csókolt. A borostás arca szúrta kicsit az enyémet, de nem érdekelt, mert veszett jóképű volt így. Rövidre vágott fekete haja és jég kék szeme nagyon passzol egymáshoz. Akár egész nap el tudtam volna bámulni.
Farmert és egy piros rövid ujjú pólót viselt, ami kiemelte izmos testét. Leült velem szembe és nekiesett az elé rakott ételnek. Én is így tettem és közben le sem vettem róla a szememet. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen szerencsés vagyok, és hogy mennyire szeretem.
Feltűnt neki hogy bámulom.
- Valami rosszat csináltam? Vagy elfelejtettem valamit? Ügye nincsen semmi gond? Összetörtem valamit, amiről nem tudok?
- Semmi nincsen. – szakítottam félbe. – Csak szeretlek.
Átnyúlt az asztalon és megfogta a kezemet. A szívem kihagyott egy dobbanást, mint minden olyan pillanatkor, amikor hozzámért.
- Én is. – elmosolyodtunk és áthajolva az asztalon, szájon csókoltam.
Abban a pillanatban minden tökéletes volt. Nem bántott minket senki és boldogok voltunk egy ideig.

Kiléptem az utcára és por szaga csapta meg az orromat. Derek már elment dolgozni. Egy termelői telepen volt munkás. Én egy nemzetközi irodában voltam titkárnő – bár nem sok minden maradt nemzetközi a harmadik világháború után. Persze a főnököm seggfej volt, de mit tudtam tenni? Nem kerestünk rosszul, de ahhoz mégsem elég jól, hogy munkát tudjak váltani. Két vigaszom volt, hogy ha hazaérek, akkor a világ legjobb pasijával tölthetem az estét, és hogy munkahelyemen az irodatársam, Lydia mindig ott volt és elüthettük az időt. Persze ha nem éppen a főnök lihegett a nyakunkba. Irritáló egy nőszemély volt. Azt hitte jobban tud mindent és mindenkinél jobb, feljebb valóbb. Persze nem mondhattam meg neki a frankót, mert a főnök mégis csak a főnök.
Az irodába érve máris a börtön filéing uralkodott el rajtam. Mindenhol bokszok és asztalok. Telefoncsörgés és kiabálás.
Lydia a velem szembe lévő asztalnál ült. Hullámos vörös haja a vállára omlott a megszokott olvasószemüveg az orrán libegett. Előtte mindig a legfrissebb divat-magazinok voltak és mindegyikbe anorexiás modelleket lesegetett. Soha nem értettem ezt, hogy miért nézi azokat a szemeteket.
- Késtél negyed órát! – szólalt meg szórakozottan a magazinja mögül.
- Beért már a banya? – kérdeztem miközben a piros bőrdzsekimből hámoztam ki magam.
- A szokásos két óra késéssel mit gondolsz? – nevette el magát és a magazint oldalra dobva rám kacsintott. – Szivi te ma reggel találkoztál a fésűvel?
A hajamhoz kaptam és szúrósan ránéztem miután megbizonyosodtam arról, hogy semmi baja a frizurámnak. Pontosan ugyan olyan szőke, hullámos és rendezett volt mint szokott. Derek szerint kiemelte a zöld szemeimet.
- Menj a francba! – vetettem oda neki.
- Onnan jövök kedvesem! – mind a ketten elnevettük magunkat, én pedig lehuppantam a székembe és bekapcsoltam a számítógépemet.
Sikíts!
Grimasz ült ki az arcomra a hang hallatán, mert megint megfájdult a fejem és úgy éreztem, hogy a torkomnak feszül valami. Mint mikor sírni vagy sikítani akarsz, de visszatartod.
- Minden rendben Arya? – kérdezte aggódó hangon a kolleginám.
- Persze minden oké csak megfájdult a fejem. – hessegettem el magam elől a témát.
- Te tudod, de ha bármi kell, szólj!
Meghalt! Sikíts!
- Mond te nem hallottál valamit?
- Kezdesz becsavarodni szivi!
- Hülye! – forgattam a szemeimet és a papírmunkával kezdtem el foglalkozni.
Számlák, csekkek és megint számlák. Nagyon fárasztó munka, de valamiért szeretem csinálni. Talán Lydiának tényleg igaza volt ki kellet volna vennem néhány szabadnapot.
Pár óra múlva beviharzott a körömcipős sátán feleség.
Elegánsan és feszesen ment, amíg meg nem állt az asztalom előtt.
- Alderwright! Az irodámba azonnal! – mondta kemény ellentmondást nem tűrő hangon.
Hirtelen az egész irodába csend lett csak egy- egy telefoncsörrenés szakította meg.
Lydiára néztem, de ő csak megrántotta a vállát és biztatóan biccentett egyet.
Az iroda savanyú és áporodott szagú volt pont, mint ennek a banyának a lelke.
Helyet kínált nekem és én kedvesen elfogattam, de a főnök arcán egyáltalán nem látszott semmilyen rokonszenv.
- Holnaptól nem leszek itt, felmondtam ezeknek a bolondoknak és téged ajánlottalak a helyemre. – és ezt teljesen fapofával és érzelem mentesen mondta.
- E- engem? – hebegtem. – Vagyis akkor holnaptól főnök leszek? – döbbenet ült ki az arcomra. El se tudtam hinni, hogy pont velem történik ilyen. Voltak nálam sokkal jobbak az osztályon, de mégis engem választottak. Hihetetlen öröm jött rám, de nem mertem kimutatni előtte.
- Nem egészen. Csak egy kis főnök leszel, ennek a kuplerájnak a vezetője vagy mije, ami én vagyok. Szóval örülj neki, vagy mit tudom én csinálj, amit akarsz. Elmehetsz!
Sokkos állapotba álltam fel a székből és mentem ki az irodából. Kint az ajtó eljött egy tucat ember összetömörülve várt rám kint. Persze Lydiával az élen.
- Na, mi volt? – kérdezték egyszerre négyen.
- Holnaptól főnök leszek.
Lydia felsikított és átölelt.
- Na, ezt ma megünnepeljük? A Jhonasba? Vagy a Kleopátrába menjünk?
- Egyikbe se Lydia. – mondtam nyugtatás képen. – Ma este Derekkel leszek.
- Mostanában mindig azzal a Kicsi Adonisszel vagy! – panaszolta. Igen Dereket mindig Kicsi Adonisznek hívta.
- Talán, ilyen a szerelem. Majd te is megtapasztalod.
- Én soha, nekem nem kell. Csak a baj van velük! – felnevettem a kijelentésén és újra a papírmunkába temettem magam!
Sikíts, azért aki meg fog halni és sikíts azokért, akik meg haltak!
A munkahelyem ebédlőtermében ültem Lydiával. Zsír és égett olaj szaga járta be. Halk morajlás és egy kis háttérzene szólt a konyha rész felől. Lydia valami undorító salátából álló izét evett, aminek cement illata volt.
- Hogy bírod azt megenni? – kérdeztem undorodva a látványtól.
- Ettől marad a testem olyan mind egy szupermodellé! – kacsintott rám és a csípője felé mutatott. Be kellet vallanom, hogy Lydiának tényleg valami fenomenális volt a teste. Vékony volt a csípője és hosszú sima combjai voltak. Magas volt és mellben is dinamikus.
Én meg csak éppen hogy csak elértem a százhetven centit.
- Megkóstolod? – tolta elém a tányérját.
- Vidd, innen azt az izét! A végén még megtámad! – mind a ketten elnevettük magunkat.
- Na, mesélj, Derek mikor kéri meg a kezedet? – tette fel hirtelen a kérdést.
Letettem a villámat a tányérra és mélyen a szemébe néztem. Nagyon érzékenyen érintett a téma. Derekkel már egy jó ideje együtt voltunk, de még nem mertem szóba hozni a témát. Úgy voltam vele megvárom, amíg ő teszi meg a lépést. Őszintén szólva azonban nem találtam arra utaló jeleket, hogy valaha is megkéri majd a kezemet.
- Ne- Nem tudom. Nem találtam semmi erre fogható jelet. – húztam félre a számat és lehajtottam a fejemet a tányéromba lesve.
Megrezgett a telefonom a farmerzsebembe. Elővettem és ránéztem a képernyőre. Derek írt. Önkéntelenül is elmosolyodtam
„Kint vagyok, gyere le hozzám!"
- Kicsi Adonisz? – kérdezte kacéran.
- Kicsi Adonisz! – válaszoltam még mindig mosollyal az arcomon.
- Akkor mire vársz, menjél már te bolond! – mutatott az ajtó felé.
- Imádlak! – mondtam miközben felpattantam a székemből és az ajtó felé kezdtem rohanni.
- Tudom! – hallottam a hátam mögül.
Lerohantam a lépcsőn és közben nekimentem egy férfinak, de nem törődtem vele. Az előtérben lelassítottam, mert sok volta az ember. Átfúrtam magam a tömegen és kimentem a nagy ajtón.
Kint fényesen sütött a nap és hunyorognom kellet, hogy a szemem megszokja.
Nem kellet keresgélnem az épület előtt lévő tumultusba. Hiszen csak Derek büszkélkedhetett százkilencven centis magassággal. Odafutottam hozzá átkaroltam a nyakát és szájon csókoltam. Távolabb húzódtam tőle, hogy láthassam az arcát. Kissé poros volt bizonyára a munkából jött.
- Hogy hogy itt vagy?
- Baleset volt és mindenkit hazaküldtek. Gondoltam meglátogatlak. Hogyan telik a börtönbe az életed? – mosolyodott el kacéran. – Esetleg felmehetnénk a takarító szertárba „takarítani" mint múltkor.
- Na de Derek Pendale szabad ilyet csinálja az új főnöknek?
- Komolyan mondod? – képet el.
- Ma reggel kértek fel. – beleharaptam az ajkamba.
Derek felkiáltott örömébe és a derekamnál fogva a feje felé emelt.
- Hát ez csodálatos! – letett a földre és meginogtam, de megtartott a kezével.
A mellkasának dőltem és egy másodpercig hallgattam a lélegzését és a szívdobogását. Mélyen beszívtam az illatát, ami a szappan mellett fenyő és por keveréke volt.
- Kezdem úgy érezni, hogy minden kezd jobbra fordulni.
- Ennél már csak jobb és jobb lesz minden.
Sikíts! Vagy meghal!

Az irodába visszaérve feltűnően kevesen voltak. Visszamentem az asztalomhoz. Még Lydiát sem láttam. Pedig ilyenkor már az asztalánál szokott lenni.
Nem tanúsítottam neki nagy figyelmet. Bizonyára közbejött valami neki. De mindig szokott szólni, ha úgy van. Nem értettem.
Leültem az íróasztalomhoz és a monitorra néztem. Kihagyott egy dobbanást a szívem és úgy éreztem, hogy a torkomnak feszül valami. Egy vers volt a képernyőn. Ami ráadásul ki volt kapcsolva.
Megnéztem közelebbről a verset és felolvastam magamba:

„Mielőtt éjfélt üt az óra.
Sikíts! Hadd hallja mindenki,
Hogy banshee jött a világra.
De éjfél után ne sikíts!
Mert árnyak várnak utána.
Szerelmed halála lesz,
Új életed első napja.
Hajad fürtjei hollófeketék,
S szemed világa lila sötétség.
Hogy tudd hibáztál!
Sikíts, hogy hallják,
Születésed napját."

A szívem a tokomba dobogott. Most már tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint akinek elment az esze. Lydia pont ekkor lépett be a bokszunk bejáratán.
Észrevette, hogy nincsen rendben valami, mert azonnal odajött hozzám. Valószínűleg ramatyul nézhettem ki.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva és átkarolta a vállamat.
- Mond, hogy te is látod? – kérdeztem erőtlenül és a monitoromra mutattam.
Lydia a képernyőre szegezte a tekintetét és elkezdte fürkészni.
- Miről beszélsz? – kérdezte értetlenkedve.
- Egész nap ez van! Csak hallom a hangot és a torkom feszülni kezd! Most meg a vers. – össze- vissza beszéltem nem értett semmit.
- Arya nyugi! Mond, el mi van veled! – próbált nyugtatni, de nem nagyon sikerült neki.
- Egész nap az hallom, hogy „Sikíts!". Meg hogy „Meghalt!". De nem értem miért!
Meglepődtem, hogy Lydia komoly arcot vágott nem pedig az „ennek tuti a diliházban a helye" nézését vette elő.
- Mi áll a versben?
Felolvastam neki a verset, ami még mindig a fekete képernyőn virított, fehér dőlt betűkkel.
Egy percig hallgatott majd hirtelen megszólalt.
- Derek most hol van?
- Haza ment.
- Rendben akkor biztonságba van, ott nem eshet baja, nyugodj meg! Amúgy is kétlem, hogy bárki képes végezni egy százkilencven centis rátermett férfival. – elmosolyodott és átölelt.
- Miért hiszel nekem? – kérdeztem értetlenkedve, még mindig fáradt hangon.
- Nem minden nap őrül meg az ember legjobb barátnője és lát mindenféle verseket a monitorokon! – erőtlenül elnevettem magam.
- Menj a francba!
- Onnan jöttem. – gyengéden elmosolyodott és visszament a helyére.
A munkába egész nap feszült és kimerült voltam. Még négyszer hallottam a sikíts utasítást és minden egyes alkalommal jobban kezdett el fájni a fejem és jobban feszült neki valami a torkomnak.
Már fél tizenkettő volt mire kimentem a munkahelyem ajtaján. Azon imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja Dereknek, amikor hazaérek.
Átmentem Temze egyik hídján és befordultam egy sarkon. Vadul száguldoztak a gondolataim. Mi lesz, ha nem érek haza időbe? Mi lesz, ha holtan találom otthon? Este nyolckor küldtem neki egy üzenetet, amire kaptam is választ, de ezzel sem lettem nyugodtabb az éjszaka folyamán.
Féltem haza menni.
Sikíts! Elindult! Fuss! Meghal!
Kihagyott a szívem egy dobbanást. Reflexszerűen elkezdtem rohanni. Fogalmam sem volt merre megyek csak futottam és futottam. Hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak.
Miért hagyta el a házat? Nem akartam elveszíteni és nem akartam hinni a hangoknak, sem a versnek. Nem akartam hinni magamnak és Lydiának sem.
Felökleltem egy férfit és elestem. Feltápászkodtam és egy bocsánat elmormolása után azonnal tovább futottam. Levettem a táskámat és egy sikátorba dobtam, mert hátráltatott a futásban. Ránéztem a karórámra. Négy perc múlva éjfélt üt az óra. Kétszer akkora erőre kapcsoltam és befordultam egy sarkon majdnem felborulva egy macskában.
Közel jársz! Sikíts, amíg nem késő!
Befordultam a sarkon és ott láttam Dereket feltartott kézzel. Nekem háttal állt, így nem vehetett észre, de aki a fegyvert fogta rá az igenis észrevett.
- Menj el! Nincs itt keresnivalód! – a férfi mély reszelős hangon szólt hozzám. – Te meg add oda a tárcád vagy lelőlek!
Nagyon mérges volt a fickó, de nem tágítottam.
Derek hátrafordult és ledöbbent mikor meglátott engem. Meghallottam a Big Bang harangszóját. Elmúlt éjfél és én halálra váltan néztem az életem értelmére.
- Arya... - suttogta a nevem és egy lépét tett felém.
- Azt mondtam add ide! – kiabálta és a fegyver elgördült.
Mintha lassított felvételt néztem volna, ahogyan Derek teste megrázkódik, majd halk csattanással földet ér immár életen lénye.
- NEEEE! – kiabáltam hisztérikusan és a fegyveres fickóra fittyet hányva, odafutottam a testéhez és ráborultam. Csak zokogtam és zokogtam. A vers valóra vált a világ megállt egy pillanatra, és csak a vers sorai jutottak eszembe. Hibáztam és ennek más fizette meg az árát. Tudtam mit kellett tennem.

Felültem és a térdemre támaszkodtam. Szőke hajam a szemem elé hullott, de nem érdekelt.
Behunytam a szememet és mély lélegzetet vettem... majd elsikítottam magam. Az utcát hatalmas rengés rázta meg. Körülöttem az összes üveg betört és a villanyoszlopok mind szikrázva szilánkjaira hullottak.
Elfogyott a levegőm és egyszerre valami furcsa és sötét kerített hatalmába. Kinyitottam a szememet és a fickóra néztem, aki fal fehéren bámult csak rám.
Lepillantottam az előttem elterülő testre. Nem érezem a gyászt és nem emlékeztem arra a szerelemre, amit iránta éreztem. Már csak az ürességre és a bosszúra emlékezetem. Nem éreztem az örömöt és a boldogságot, csak a szomorú valóságot és keserűséget.
Felálltam és a hajamra néztem, ami az arcomba hullott. Szőke hosszú hullámos hajam helyett sima fényes egyenes fekete fürtjeim lettek.
A fickó felé néztem és léptem egyet az irányába. Ijedten összerezzent és hátrálni kezdett.
- Ne gyere a közelembe! – kiáltott rám ijedten.
Ráléptem egy nagyobb üvegszilánkra, ami hangos reccsenéssel eltört a lábam alatt. Megtorpantam és lenéztem az üvegre. A tükörképem nézett vissza rám. Nem csak a hajam változott meg. Zöld szemeim helyett lilán világító pillantásom volt, bőröm pedig fehér, mint a halottaké.
Újra elindultam. A férfira szegeztem túlvilági tekintetem és egy szempillantás alatt ott termettem előtte. Fogalmam se volt hogyan csináltam. Torkon ragadtam és annál fogva felemeltem, majd a falnak taszítottam. A férfi a kezemnek feszült, de nem volt semmi esélye ellenem.
A férfi szemébe néztem és láttam a lelkét. Megismertem az életét csupán egyetlen pillantással. Mindent tudtam róla és rossz volt. Bűnhődnie kellet.
- Megöltél egy ártatlan embert! – hangom földöntúlian csengett. Mintha velem együtt még jó páran szinkronba mondanák azt, amit én kiejtek a számon. – Ez bűn! És a bűnösöknek nem jár kegyelem!
- Kérlek ne! Nekem családom van. Gyermekeim! – tudtam, hogy igazat mond, hisz láttam, de nem éreztem együtt érzést. Nem éreztem a haragon és a csalódottságon kívül semmi mást.
- Erre akkor kellet volna gondolnod, mielőtt ezt tetted volna! – mondtam halkan és egy mozdulattal eltörtem a nyakát, ami hangos reccsenést hallatott. Újra sikítottam, de most még hangosabban, mint előzőleg.
Élveztem azt, ahogyan a csont kitörik a helyéről. Élveztem azt, hogy az ernyedt testét a szembe lévő falnak dobtam.
Visszasétáltam Derek teste mellé és letérdeltem.
- Az én hibám. – mondtam, majd kisétáltam az utcából.
Derek halott volt nem volt miért maradnom. Visszatértem a lakásunkba és felgyújtottam azt, hogy ne maradjon nyoma a létezésemnek. Elmentem Lydiához és megmondtam ne keressen többé. Nem ellenkezett. Éreztem, hogy félt tőlem.
Már kint voltam a város ép részéből. A romlott és rozoga részén voltam a városnak, ahol senki sem lakott és a háború vége óta nem nyúlt hozzá senki. Visszanéztem a városra és láttam a fényeit. Láttam a felfelé szálló füstöt és hallottam a tűzoltóautók szirénájának hangját.
Aznap éjjel három ember halt meg abban az utcában. Derek Pendale, a fickó és én.
Felnéztem az égre és a teliholdat bámultam egy percig. Újra a fényekre pillantottam, mert tudtam, hogy már nem leszek ugyanaz, aki voltam és nem térek vissza többé.
Mély lélegzetet vettem és elsikítottam magam. Ebbe a sikításba mindent beleadtam, hogy az egész város hallja és tudja, hogy ma este valami történt.
Megszülettem én. A halál és az árnyékok királynője.
Hátat fordítottam eddigi életemnek és elindultam a sötétség felé. Az új esélyem felé. Az öröklét felé. A halál felé, hogy hirdessem.

VÉGE.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top