1. 18 szál gyertya💫
Egész éjjel nem aludtam semmit. Leginkább csak bámultam az ablakomon beáramló fénysugarakat. Minden tőlem telhetőt megpróbáltam, hogy vissza tudjak aludni, de hat után egyszerűen nem tudtam. Íratlan szabály a családunkban, hogy a szülinaposok tíz előtt véletlen sem kelnek fel, de legfőképp nem hagyják el az emeletet, hogy ne rontsuk el a meglepetést, amiről eredetileg nem is kéne tudnunk. Tehetetlenül fészkelődtem az ágyamban, amikor is kivágódott a szobám ajtaja.
-Mi a franc? -ültem fel hirtelen, az ajtó irányába kapva a fejem.
-Pszt! -csitított rögtön Serena, és becsukta maga mögött az ajtót.
-Ha azt akarod, hogy ne tudják, hogy ébren vagy, talán ne úgy gyere be mint egy tank. -forgattam a szemem.
-Te is érzed? -kérdezte, nem is törődve azzal amit az imént mondtam.
-Mit? -vontam össze a szemöldököm.
-Érzem ahogy valami végigfut az ereimen. Mintha feltöltődnék energiával. -magyarázta.
-Az biztos, hogy elég energikus vagy ma reggel. -néztem rá unottan.
-Ne hülyülj már! Komolyan mondom. -szidott le.
Tudtam miről beszél. Én is pontosan ezt éreztem, amikor először tudtam használni az erőmet, most viszont semmi ilyesmit nem éreztem.
-Persze. Én is érzem. -hazudtam.
-Mutasd a nyakláncod. -nyújtotta felém a kezét.
Már rengeteget olvastunk erről. Csak az ikreknél működik ez a "varázslat". Ha a két nyaklánc összekapcsolódva világít, akkor mindkettőnk ereje aktiválódott. Legalább is a legenda szerint.
Félve a hold alakú medálomhoz nyúltam, Serena pedig felém nyújtotta az ő nap alakú medálját. A nyakláncokat még csecsemő korunkban kaptuk, azóta le sem vettük magunkról egyetlen percre se. A két medál csak egy helyen passzolt össze, de ott tökéletesen kiegészítették egymást. Ahogy egymáshoz érintettük a kettőt, gyenge fuvallat suhant át a szobán, annak ellenére, hogy az összes ablak csukva volt. A két nyaklánc egyszerre kezdett világítani, és felemelkedni a kezünkről. Nem is kellett fognunk őket, a két medál összekapcsolódva lebegett a levegőben, a nyakunkban lógó nyakláncokról.
Sosem hittem volna, hogy ez működni fog. Már kiskorunkban is sokszor próbálgattuk, nem tudtuk kivárni, de sosem történt semmi. Serena még mostanában is nyaggatott ezzel, hogy próbáljuk meg, de amióta az én erőm már használható volt, mindig leráztam, hogy hagyjon békén a hülyeségeivel, úgysem fog sikerülni. Féltem, hogy talán az egyikünk ereje is elég a nyakláncok aktiválásához, akkor pedig hatalmas bajba kerültem volna.
-Működik. -nézett rám csillogó szemekkel.
-Igen. -bólintottam mosolyogva.
-Boldog szülinapot, Sky! -vigyorgott és a nyakamba borult.
-Boldog szülinapot! -öleltem magamhoz szorosan.
A következő pillanatban kivágódott az ajtóm, mire mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket.
A kishúgunk, Scarlett vágtatott be rajta óriási menetszéllel.
-Na? -kérdezte kíváncsian.
-Mi az? -húztam az agyát.
-Nem történt semmi? -lepődött meg.
-Épp most törted be majdnem Sky ajtaját, ennyi történt. -vigyorgott Serena.
-Megjegyzem te vagy ma a második, aki úgy érzi, hogy ez az ajtó olyan sokat ártott neki és mindenáron be kell csapnia. -tettem hozzá.
-Ne hülyüljetek már! -ült le mellénk az ágyra. -Van varázserőtök vagy nincs? -tért a lényegre.
Válaszként csak az ölembe reptettem egy könyvet a szobám másik végében lévő polcról, Serena pedig a székemen heverő ruhákat a szekrénybe irányította. A szekrényajtó kinyílt, a ruhák meg szépen sorban a vállfákra kerültek.
-Hű. -Scarlett csak ennyit tudott mondani. -Milyen érzés? -tette fel az újabb kérdést.
-Teli vagyok energiával, szinte érzem ahogy pezseg a vérem. -magyarázta Serena.
-Pontosan. -bólintottam, bár semmit nem éreztem a Serena által felsorolt dolgok közül. Talán csak annyit, hogy még több erő van bennem mint eddig.
Egy darabig még a szobámban beszélgettünk, de aztán kitessékeltem őket azzal az ürüggyel, hogy szeretnék elkészülődni.
Rögtön a fürdőszobába vettem az irányt, és egy hosszas tusolás után, a tükörképemet bámulva álltam a mosdóval szemben. A vizes hajam a vállamra omlott, az arcom nyúzott volt. Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint akinek szülinapozni van kedve.
Miután megszárítottam a hajam, elkészítettem a sminkem. Egy bordó rúzst választottam, ami színben tökéletesen passzolt a mai ruhámhoz. Serena-val még nyár elején mentünk el vásárolni, és meg is találtuk a tökéletes ruhát a mai napra. Egy egyszerű, bordó, térd fölött végződő, csipkés hátú ruhát választottunk, fekete magassarkúval. Ahogy végignéztem magamon a tükörben, egyrészt elégedettséget láttam, másrészt viszont lerítt rólam, hogy mennyire nem az én stílusom ez a ruha, hiába állt rajtam jól. Ha rajtam múlt volna, egy sima fekete ruhát veszek fel, de Serena ragaszkodott valami különlegesebbhez.
A hajammal nem csináltam semmi érdekeset, csak kifésültem és hagytam a vállamra omlani. Pár kósza tincs az arcomba lógott, de nem érdekelt különösebben.
Ahogy kiléptem a szobámból Serena-ba botlottam.
-Mehetünk? -kérdeztem a lépcső felé indulva.
-Igen. -vigyorgott.
Tudtam, hogy ahogy leérünk megkezdődik a véget nem érő őrület. Lélekben próbáltam felkészülni arra, hogy egész nap mi leszünk a középpontban. Serena-val ellentétben, én sosem szerettem, ha minden rólam szólt.
A szüleinket a nappaliban találtuk a húgunkkal együtt. Amikor meghallották a cipőink sarkának kopogását, mind felénk kapták a fejüket. Anya szemeiben a büszkeség csillogott, apán viszont a büszkeség mellett fájdalmat is láttam. Fájt neki megélni, hogy felnőttünk, és már nem vagyunk a kicsi lányai.
-Jó reggelt! -mosolygott anya.
-Jó reggelt! -köszöntünk vissza.
-Csak úgy sugároztok ma! Gyönyörű lányaim vannak. -jegyezte meg apa, amikor odaértünk hozzájuk.
-Szeretnénk átadni az ajándékokat, amíg csak mi, a szűk család vagyunk. A vendégeket 11-re várjuk. -mondta anya, majd felvette az egyik ajándékdobozt az asztalról, apa pedig a másikat.
-Remélem tudjátok, hogy mennyire fontosak vagytok nekünk, és mindig számíthattok ránk, attól függetlenül, hogy már kész felnőttek vagytok. -mondta fátyolos tekintettel, mi pedig csak mosolyogva bólintottunk.
-Boldog 18. születésnapot lányok! -szólt végül anya és átnyújtotta az ajándékot Serena-nak, nekem pedig apa adta át a kezében tartott dobozt.
Az ajándék félholdakat szimbolizáló csomagolással volt bevonva, Serena csomagolásán pedig nap motívumok díszelegtek. Kíváncsian estünk neki az ajándékoknak, majd amikor megpillantottuk, mindketten sikoltva néztünk a szüleinkre, akik vigyorogva nézték a reakciónkat.
-Ez komoly? -kérdezte ledöbbenve Serena.
-Tetszik? -mosolygott anya.
-Imádjuk! -vágtam rá.
Mindkettőnk dobozában, egy-egy ősi varázskönyv hevert. Kiskorunk óta ezekért ácsingóztunk. Minden családnak saját varázskönyve volt, és mindenki a 18. születésnapján kaphatta meg a sajátját. Sosem foghattuk őket a kezünkbe, anyáék elzárva tartották előlünk, még ma sem tudjuk hol.
Remegő kézzel vettem ki a dobozból a sajátomat. A borítóján mindenféle virágminta húzódott, a lapok már kissé barnák voltak, az idő megviselte, de így volt tökéletes. Csak pár oldalt néztem meg, de így is teljesen a hatása alá kerített a végtelen mennyiségű varázsige és rajz.
-Azért nekem is van egy kis meglepetésem számotokra. -lépett elő Scarlett, mire mindketten ránéztünk. -Nem nagy valami, de nem volt jobb ötletem. -húzta el a száját, majd a háta mögül két lapot nyújtott felénk.
A rajzlapon az egyik hármunkról készült kép volt látható, de nem is akárhogy, Scarlett rajzolta. Különös tehetsége volt a rajzoláshoz, illetve a festéshez. Minden apró kis részlete, tökéletes mása volt az eredeti képnek.
-Ez gyönyörű. -szólaltam meg elsőként.
-Még, hogy nem nagy valami. -csóválta a fejét Serena hitetlenkedve, Scarlett pedig zavarában elpirult.
-Imádunk. -vontuk az ölelésünkbe, a szüleink pedig mosolyogva figyelték a jelenetet.
-Vigyétek fel az ajándékokat, hamarosan itt vannak a vendégek. -mondta anya, mi pedig tettük amit mondott.
Igaza volt, alig értünk vissza a nappaliba, pár perc múlva meg is érkeztek a nagyszüleink. Nem sokkal utánuk a kereszt szüleim, majd Serena kereszt szülei, majd anya nővéréék.
A folyamatos mosolygástól, kezdett elzsibbadni az arcom, miközben megköszöntük az ajándékokat, és mindenkivel váltottunk pár szót. A gyomrom minden egyes ajtónyitódásnál görcsbe rándult, de eddig sikerült megúsznom és nem a Hill család jött, azonban tudtam, hogy ezt nem sokáig kerülhetem el.
Éppen az unokahúgommal, Lina-val beszélgettem, amikor ismét csengettek. Lassan felegyenesedtem és hevesen dobogó szívvel pillantottam az ajtó felé, próbálva nem magamra hívni a figyelmet, a sápadt arcommal. Nem volt menekvés. Az ajtón elsőként Alice Hill lépett be, majd a férje Robert Hill követte, végül pedig Parker és Paul, majd a sort Patrick zárta. Az utolsónak belépő fiú a tömegen keresztül is elkapta a tekintetem, és pofátlanul magabiztos vigyorral biccentett felém köszönésként.
A látványától megremegett a térdem, majd elkaptam a tekintetem. Próbáltam egy mosolyt varázsolni az arcomra, miközben Serena és anya felé indultam, hogy köszöntsük az újabb vendégeket.
-Gyertek beljebb! De jó látni benneteket! -lelkesedett anya.
-Köszönjük a meghívást. -mosolygott Alice.
-Mi köszönjük, hogy eljöttetek. -vágta rá Serena a kifogástalan mosolyával.
-Boldog születésnapot lányok! -nyújtottak át nekünk egy-egy ajándékot.
-Köszönjük szépen. -erőltettem magamra egy mosolyt, és mindenkihez odaléptem, hogy megköszönjem két puszival, csak úgy mint Serena.
Amikor a sor végén lévő Patrick-hez léptem, egy pillanatig haboztam, de nem akartam feltűnést kelteni, ezért a lehető leggyorsabban odahajoltam hozzá és két puszit nyomtam az arcára. A mozdulatsor közben a kezével átölelte a derekamat, amitől a hideg futkosott a hátamon.
-Egy kicsit szívélyesebb üdvözlésre vártam. -vigyorgott, miután elhúzódtam tőle.
-Örülj, hogy üdvözlésként nem pofoztalak fel. -suttogtam, hogy csak ő hallja, és közben egy pillanatra sem rejtettem el a mosolyom, mire felnevetett.
-Még mindig imádom a humorod. -nézett rám szórakozottan.
-Bárcsak a humorérzék beszélne belőlem. -vontam fel a szemöldököm drámaian, majd ott hagytam és visszasétáltam a többiekhez.
Alig pár szót beszélgettünk, mióta megjött a Hill család, megérkeztek az utolsó vendégek is. Lily és Ashley. Ashley Serena legjobb barátnője, Lily pedig az enyém. Boldogan borultam a nyakába amikor belépett az ajtón.
-Végre itt vagy! -szorítottam magamhoz.
-Siettem ahogy tudtam. -lihegett.
-Azt látom. -nevettem fel látva, hogy mennyire ki van fulladva.
-Nem ér kinevetni, mert nem kapsz ajándékot. -vigyorgott, majd elővett egy ajándéktasakot a háta mögül és felém nyújtotta.
-Köszönöm! -öleltem újra magamhoz.
A tasakban egy díszes képkeret volt, benne a kedvenc közös képünkkel, amin mindketten a lehető legrosszabbul nézünk ki. Az egyik osztálykirándulás alkalmával készült, amikor három napi ébrenlét után, hullafáradtan, nevetséges fejeket vágva vigyorogtunk a kamerába, miközben átöleltük egymást.
-Boldog szülinapot, Sky! -lépett oda hozzám Ashley is.
-Köszönöm, Ash! -öleltem őt is magamhoz, és átvettem az újabb ajándékot.
Mivel mindenki megérkezett, az ebédlőbe mentünk és mindenki elfoglalta a helyét. Én Serena és Lily között ültem, velem szemben pedig bánatomra Patrick ült.
Evés közben végig feszélyezve éreztem magam, folyton magamon éreztem a tekintetét. Amikor kezdtem megunni, egy pillanatra a szemébe néztem felvont szemöldökkel, mire elmosolyodott. A szememet forgatva próbáltam ismét az evésre koncentrálni, de ahogy a villámat a desszertbe szúrtam rögtön fel is ugrottam, ugyanis Lily a könyökével az ölembe borította a poharam teljes tartalmát.
-Úristen! Ne haragudj, véletlen volt! -sajnálkozott.
-Semmi baj. -nyugtattam meg.
-Dehogynem! Tönkretettem a ruhád. -szörnyülködött.
-Tényleg nincs baj. -nevettem fel. -Megyek és átöltözök. -mondtam, majd sietve az emeletre mentem.
Valójában még szívességet is tett, mert ez a ruha nem igazán az én stílusom volt, de most végre felvehettem valami olyat ami tényleg tetszik. A szekrényemből elővettem az egyik fekete ruhámat és átöltöztem.
A tükörben ellenőriztem a kinézetem, hogy biztosan jó lesz-e ez a ruha, amikor kopogtak az ajtón.
-Gyere. -kiáltottam.
Sok mindenkire számítottam, de amikor megpillantottam Patrick-et a tükrömben, azt hiszem kissé lesápadhattam.
-Hmm. Ez a ruha sokkal jobban illik hozzád. -jegyezte meg.
-Ha ez egy bók volt, akkor köszönöm. -forgattam a szemem. -Mit szeretnél? -fordultam felé.
-Még nem volt alkalmam odaadni az ajándékod. -nyújtott felém egy kis tasakot.
-Már adtatok ajándékot. -értetlenkedtem.
-Azt a családomtól kaptad, ezt meg tőlem. -vonta meg a vállát.
-Felrobban, ha kinyitom? -kérdeztem, mire felnevetett és a fejét rázta.
Kíváncsian nyúltam a tasakba, amiben egy képet találtam. Hitetlenkedve néztem a kezemben tartott fotóra. Rögtön tudtam miért adta ezt a képet. Ez volt az utolsó hiányzó része a falamon lévő mintának. Még régen elkezdtem egy mintát kirakni idézetekből és már csak egy hely állt üresen az ágyam felett. Sokáig kerestem idézetet, de egyiket sem tartottam megfelelőnek, ez viszont teli találat volt: "You're a diamond, Dear. They can't break you."
-Emlékeztél rá, hogy hiányzik egy kép a falamról? -döbbentem le.
-Hogyne emlékeznék? Mindig emlékezetes időt töltök a szobádban. -vigyorgott, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
-Egy szemét vagy, de azért köszönöm! Imádom! -mondtam, majd azzal a lendülettel fel is vettem a ragasztót az asztalomról és az ágyamra mászva fel is ragasztottam a képet a helyére. -Tökéletes. -állapítottam meg amikor kész lettem.
-Tudtam, hogy tetszeni fog. -büszkélkedett.
-Nem vagy te túl magabiztos? -vontam fel a szemöldököm, de a mosolyomat nem tudtam visszatartani.
-De, lehet. -lépett közelebb. -Viszont veled kapcsolatban nem tévedek, születésünk óta ismerjük egymást. -mondta, mire elmosolyodtam.
-Igaz. -bólintottam, miközben az ajtóm felé hátráltam. -Menjünk, nem akarom, hogy a többiek megsértődjenek amiért feljöttem a szobámba. -nyitottam ki.
-Csak utánad. -intett az ajtó irányába.
Ahogy mentünk lefelé, a lépcső aljánál a húgomba botlottunk, aki azzal a tipikus mindent tudó mosolyával nézett ránk. Majdnem elnevettem magam, de csak a szememet forgatva tovább haladtam az ebédlőbe.
A többiek már az asztalnál ülve vártak rám, persze senki nem jött volna fel szólni, hogy meghozták a tortáinkat. Vörös fejjel kullogtam oda Serena mellé az asztalhoz és miután elfújtuk a gyertyákat, mindketten felszeleteltük a tortáinkat.
Az ebéd délutánig elhúzódott, mindenki beszélgetett. Az ilyen események alkalmával tényleg az egész család együtt van. A társaság rendszerint három felé oszlik, a kicsik az udvaron játszanak, a felnőttek az asztalnál beszélgetnek, és vagyunk mi, akik ugyan még nem vagyunk felnőttek, de már gyerekek se, így mi az időnket a nappalinkban lévő kanapén beszélgetve töltöttük.
-Nincs kedvetek valamit csinálni ma este? -kérdezte Serena, amiért meg tudtam volna ölni. Szerettem volna a lehető legminimálisabbra csökkenteni a Patrick-kel töltendő időt, nem még az estémet is vele tölteni.
-Nekem ma nem jó. -húzta el a száját Patrick, én pedig azonnal megkönnyebbültem.
-Ne csináld már! -dobott felé egy párnát Serena.
-Tudod, hogy van ez Sere. -szólt közbe Parker. -Utolsó napok a nyárból, Patrick-nek el kell búcsúznia a sok lánytól mielőtt kezdődik a suli. -cukkolta a testvérét.
-Ne fájjon emiatt a fejed, megvárnak engem jövő nyárig. -vágott vissza Patrick vigyorogva, majd egy pillanatra felém nézett, de én csak a szememet forgattam.
-Nem úgy volt, hogy szakítottatok Clary-vel? -kérdezte Lily.
-De, szakítottunk is. -bólintott Patrick.
-Most azokról a lányokról van szó akiket nyáron hülyített a szabadidejében. -magyarázta Parker.
-Akad pár, nem igaz? -néztem rá vigyorogva.
-Kár lenne tagadnom. -vonta meg a vállát Patrick. -De a kitartóbbak iskola időben is szeretnek a közelemben lenni. -nézett rám, mire a plafonig szaladt a szemöldököm.
Bár a többieknek nem esett le és simán beszélgettek tovább, Patrick utóbbi beszólása bizony nekem szólt. Gyűlöltem érte, de igaza volt. Mi ketten valahogy mindig összekeveredtünk. Rengetegszer leszögeztük, hogy nem lesz köztünk semmi, de amint pár percre kettesben maradtunk, annak sose lett jó vége. Egy apró érintés is elég volt és az egész testem borzongott, még több érintésért kiáltott. Tudtam, hogy egyáltalán nem egyoldalú ez a dolog, Patrick is pontosan ugyanezt érezte. Akárhogy is próbáltam utálni, sosem ment. Az agyamba égett az önelégült képe, és a szívem egy kis részét is pofátlanul kisajátította magának.
Már magam sem tudnám megmondani, mikor is kezdődött ez az egész. Időtlen idők óta húzzuk egymás agyát, és ezért valamilyen szinten meg is tudom érteni, hogy Noel dobott Patrick miatt. Persze nem azt mondom, hogy ezt nem lehetett volna megbeszélni és normálisan szakítani ahelyett, hogy megcsalt, de hát így alakult. Az egész fél éves kapcsolatunk alatt bűntudatom volt amiért nem tudtam úgy szeretni őt, ahogy ő engem. Sokáig próbálkoztam, de mindig Patrick mellett kötöttem ki. Persze ő se volt szent, az összes barátnője mellett engem is hülyített. A legutóbbi barátnője Clary volt, akivel még a télen jöttek össze. Nem mondom, hogy csak miattam, de sok szerepem volt a szakításukban. Clary iszonyat féltékeny volt a "barátságunkra" és folyton összeesküvés elméleteket gyártott a fejében, de sosem tudta ránk bizonyítani, egészen addig amíg meg nem látott minket a nyárzáró iskola bálon csókolózni. Azon aztán nem lehetett mit félreérteni. Azonnal szakítottak. Soha senki nem tudta miért, se Clary, se Patrick és főleg én nem beszéltünk róla.
-Sky. -szólított meg Lily, mire felé kaptam a fejem. -Figyelsz? -kérdezte.
-Persze, csak elgondolkoztam. -szedtem össze magam. -Miről van szó? -érdeklődtem.
-Az évnyitó bálról beszéltünk. Mikor lesz? -kérdezte Ash.
-Gondolom első nap, az évnyitó után. Úgy szokott lenni. -vontam meg a vállam.
-Olyan bulizhatnékom van már. -mondta Serena.
-Neked mindig. -forgattam a szemem.
-Ünneprontó! -nézett rám mérgesen, mire felnevettem.
-Fiúk, ideje mennünk! -lépett be a nappaliba Alice, hogy szóljon a fiainak.
-Máris? -húzta el a száját Serena.
-A szüleim jönnek hozzánk vacsorára. -magyarázta. -Köszönjük a meghívást lányok, és még egyszer nagyon boldog születésnapot! -adott két puszit mindkettőnknek.
-Köszönjük. -mosolyogtam rá.
Mind megindultunk, hogy kikísérjük őket, de közben valaki elkapta a kezemet és az ellenkező irányba kezdett húzni. Esetlenül léptem ki a folyosóra, az egyetlen szerencsém az volt, hogy ott volt a fal így neki tudtam dőlni, és nem estem el.
-Mit művelsz? -néztem Patrick-re ijedten.
-Boldog szülinapot! -lépett közelebb és a két keze közé fogta az arcomat.
Nem sokat tétovázott, rögtön odahajolt hozzám és megcsókolt. Ösztönösen a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet és a hajába túrtam. A kezei új irányba indultak és miközben végig simított az oldalamon a csípőmre vezette őket és a falnak nyomott. Belemosolyogtam a csókunkba, majd nem sokkal később szétváltunk, de aztán magamhoz húztam és ezúttal én csókoltam meg.
-Patrick! -szólt Alice hangja valahonnan a nappaliból.
-Nem sokára találkozunk. -mondta Patrick miután ellépett tőlem.
-Várj! -szóltam utána.
Egy egyszerű mozdulattal az ajkaihoz értem és letöröltem a bordó rúzsom nyomait.
-Most már mehetsz. -nevettem fel.
Még utoljára vigyorogva rám nézett majd megigazítva a haját belépett a nappaliba.
-Itt vagyok. -hallottam ahogy válaszol a többieknek.
Egy kis ideig még a folyosón álltam, próbáltam összeszedni magam, majd én is bementem és kikísértem őket az ajtóig.
A délután további részében a többi vendéggel beszélgettünk, majd úgy alakult, hogy Lily és Ash maradtak és csajos bulit tartottunk, ami csak annyit jelentett, hogy hajnalig a nappaliban filmeztünk közben pedig mindenféle édességet ettünk.
Ha elolvastad és tetszett nyomj egy vote-ot!❤️💫
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top