Utoljára kb. másfél hónapja írtam. Nem azért mert nem volt kedvem sem azért mert nem volt ihletetem... Egyszerűen nem akartam Jackről írni. Mert féltem attól , hogy ahogy leírom a mély gondolataimat és felásom a régi emlékeket vissza szeretek ismét belé. Nem akarok. Még több szenvedést és vágyakozást.
Merengve bámultam ki a konyha ablakán. Egyszerre csak egy zaj zavarta meg a reggeli sziesztát. A hang a fejemben volt.
Mit álmodtál?-szóltam magamhoz. Nem tudom. Jackről.! Szerettem!
Ezzel a szóval lett vége a nyuginak. A szívem ismét felidézte azokat a szép pillanatokat.  Kapkodva verdesett. A hang ismét hozzám szólt. Jár neked még 1 nap!
2018.06.15-ét írunk.
A nyolcadikosok ma ballagnak. Mi búcsúztatjuk őket.
10 óra 00
Pontosan ekkor veszítettem el a fejem. Úgy viselkedtem mint egy ámokfutó. Egy srác nyakkendőjét egy másiknak a hajával kötöttem össze, majd a sajátommal.
Pillanatokkal később tanárunk felkért a héliumot lufik megfogására. Mellesleg hozzátette ,ha elengedjuk másnap a pokolban ébredünk. Ettől tartva mindenki legalább 5 szőr at fonta a karján a lufi madzagját. (Amit a ballagás végén kell odaadnunk.)
Szorongva belépkedtünk a terembe.  Beálltunk az előre megtervezett sorfalba. Bevonultak a szülők ,hozzátartozók ,a tanárok és a nyolcadikosok.
A zajok elcsendesültek. Eltelt az idő, elmúltak az utolsó pillanatok. Jack megfordult. Összetalálkozott a tekintetünk. Elnehezedett a szívem. A fiú pillantása azt tükrözte ,hogy még most is itt kísért, ez a csaj. Utoljára még összetört. Át adtam a lufit. Kínos érzés volt. Mint ahogy mindig is volt a közelében.
Ahogy elengedték (a nyolcadikosok) a héliumos lufit azzal elszállt az utolsó esély. És ők is. 
Hány szor próbáltam elfelejteni, de most végleg megtörténik.

Jövő farsangkor találkozunk Egó!