Folyamatosan az ajtóra szegeztem a tekintetem. Hátha bejön rajta Egó. Mindig amikor egy árnyékot láttam megremegett a gyomrom ,hogy lehet ő az. És láthatom az előtt ,hogy elutaznánk az osztállyal két hétre. De az iskolai ünnepélynek vége lett és ő nem ,jött. Csalódott voltam. Szomorú ,és úgy érezetem cserben hagytak. Pedig semmi okom nem volt ezt érezni ,ő sosem törődött velem és nem is fog.
Este amikor lefeküdtem, és elkezdtem gondolkozni, arra jutottam, hogy:
(Szeretem. Nincs még egy olyan ember.... NA JÓ! AKKOR A NYÁLAS ÉRZELGÉS ENNYI VOLT) Arra gondoltam ,hogy ez egy pá év múlva egy boldog emlék lesz az első , igazi ,nagy szerelmemről. Vagy nem. Akkor is emékezni fogok rá. Úgy mint az első szerelemre ,az első viszonzatlan szerelemre ,az első csalódásra.
De NEM várakozhatok tovább hiú reményekkel áltatva magam.
Persze mindenre gondoltam vajon? Igen attól kezdve ,hogy féltékennyé teszem... arra ,hogy kedves vagyok (amikor néha beszélünk) ,vagy bunkó. Csak arra nem ,hogy gyenge legyek. Bármit csinálhatttam nem tudtam és nem tudom átt adni magam az érzésnek. Túl erős vagyok ,mert féllek (a szerelemtől) ,féllek attól ,hogy egyszer valaki úgy töri össze a szívem ,hogy még nem is volt az övé. Vagy ,hogy az övé volt. Igazából cseppet sem számít. Mivel már megtörtént és épp azért döntöttem úgy ,hogy nem szeretem tovább. Hogy kemény maradok a családom ,a barátaim és magam előtt. De attól ,hogy nem a teljes igazságot mondom el mit érek.? Talán már addig jutottam ,hogy a saját érzéseim is titoknak számítanak előttem.
Egyenlőre maradtam annál ,hogy erősen semmi gyengeség nélkül elviselem ,ha elmegy előttem Egó. Nem mitha eddig mást csináltam volna csak ezzel az elmélettel sokkal lélekkimélőbbnek véltem a feltörő érzéseket.