Sötétség, aztán fény... egyre erősebb, megmagyarázhatatlan világosság. Már úgy éreztem, hogy mindjárt megvakulok. Majd egy ismeretlen helyiségbe érkeztem. Semmiről nem tudtam beazonosítani, mivel sehol nem volt semmi. Nemcsak asztal, vagy szék, de ajtó és ablak sem. Végignéztem magamon. Ugyanabban voltam mint legutóbb, de testemen egy karcolás sem látszott. Elindultam. Nem tudtam merre... a mindenség felé talán. Ahogy haladtam, a ruhám átváltott fehérre. Mi a... Mi történik? Hol vagyok?

Egy alak közeledett felém. Őszintén... megijedtem tőle. Aztán ahogy közeledtem én is, bár nem tudom mi vonzott felé, vettem észre, hogy nem egyedül van. Mindketten ragyogtak, de nem úgy mint valami izzó... a bőrükből valamilyen természetes fény áradt. Furcsa ezt a kifejezést használnom, de mint akik megvilágosodtak. Rémületemben a saját karomra néztem. Nem tudtam mit jelent, de az enyémből semmilyen fény nem áradt egyelőre.

Már nem sok volt köztünk a távolság, bár ebben a térben nem tudom mi számít soknak. A magasabb arca kezdett kirajzolódni. A vonásai... te jó...

-Marcell?

-Szia Tibor.

-Marcell! –ugrottam a nyakába. Nem gondolkodtam semmin. Itt volt. Újra éreztem. Mindenét újra éreztem. Láttam azt a gyönyörű kék szemét felragyogni. Bele akartam fulladni a tengerébe. Az ajka követelte hogy megcsókoljam. Olyan szenvedéllyel, annyi érzelemmel, mint azelőtt még soha. Hogy is tudtam volna... soha nem éreztem még ilyet. Ezt a megváltást...

Leugrottam róla, de nem bírtam az érzéseimmel sokáig. Annyi, de annyi mindent tudnék most mondani, de egy értelmes szó sem jött ki a számon. Főleg mikor mellé lépett a másik fénylő alak is.

-Apa! –borultam nyakába neki is.

-Fiam. –szorított magához egyre közelebb.

Nem értettem mi folyik itt, de nem is akartam. Itt voltak és... vajon tudtak egymásról?

-Apa, ő Marcell a...

-Tudom. Mindent tudok.

-Oh, értem... azt hiszem. De ha ti itt vagytok, és én is itt vagyok, akkor én is... meghaltam?

-Nem egészen. Mint látod, te nem fénylesz. Ez azt jelenti, hogy még nem jöttél át teljesen. –oktatott Marci.

-Előtted áll a választás, hogy maradsz, vagy visszamész. –komolyodott el apa arca.

-Ezt hogy? Ezt ki?

-Minket küldtek eléd, hogy segítsünk választani.

-De ki? Ki küldött?

-Nem az a lényeg. Választanod kell, hogy éled tovább az életed, vagy befejezed.

-Én... nem is tudom. Nagyon szeretlek titeket. Olyan jó újra veletek lenni.

-Figyelj, Tibor. Mi ezt már megbeszéltük. Szeretnénk, ha még maradnál lent. Még nagyon sok minden vár rád. Szinte el sem tudod képzelni.

-De én... itt is biztos sok minden van. Csak mutassátok meg.

-Ahhoz már az kell, hogy te is itt legyél. És ez csak akkor történik meg, ha teljes lényedből ezt akarod.

-Nem tudom... csak egy dolgot tudok. –néztem Marcellre. -Gyere velem.

-Nem lehet Tibor. Bármennyire is szeretnék én már... ide tartozom.

-Ott akarok lenni ahol te is. Én veled akarok lenni. –borultam nyakába és nem engedtem.

-Élned kell tovább az életed.

-Te vagy az életem!

-Tibor... könyörgöm... nekem is nehéz. De most el kell engedj.

-Nem foglak elengedni. –mondtam, miközben a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek. -Egyszer engedtelek el. Egyszer nem mentem utánad. Életem legnagyobb hibája volt.

-Az az lesz, ha most nem mész vissza. Higgy nekem.

-Ha el is hiszem... nem tudom megtenni. –az ujjaim az örökkévalóságig tudták volna szorítani. Bármeddig tudtam volna kapaszkodni belé.

-Hunyd le a szemed. –súgta fülembe. A hangja lágy volt, nem követelő, még is úgy éreztem hogy muszáj megtennem.

Mintha lefeküdtünk volna a földre. Valami kemény legalábbis feszült a hátam alatt, de Marcell felettem volt, és én továbbra sem engedtem. A kezét finoman az enyémre helyezte, és az ujjaimat egyenként szedte fel válláról, de még a tenyerében tartotta.

-Nagyon szeretlek Tibor. –szólt, és hallhatóan megremegett a hangja. -Vigyázni fogok rátok. Ígérem. –ajkai puhaságát az arcomon éreztem. A tenyeréből lassan engedte ki a kezemet. Mintha valami láthatatlan szállal lennénk összekötve, a varrás pedig engedett volna, de... nem szakadt el.

-Ránk?

A hátam alatt hirtelen puhaságot éreztem. Mindenem sajgott. Tudtam hogy már valahol máshol vagyok. Hogy nem kapom meg a kérdésemre a választ. Legalábbis nem most. A szemhéjam csukva volt. Még egy kis ideig nem akartam kinyitni szemem. Abba a varázsba akartam vissza kerülni amibe voltam. Viszont sírást hallottam.

Az ágyam végében Janka ült, és keservesen zokogott. Éppen egy zsebkendőt keresett elő táskájából, mikor megszólaltam.

-Már mondtam Janó... Miattam soha ne sírj.

-Tibó! –ölelt át. -Élsz! Él a világbajnok.

-A mi?

-Megnyerted Tibi. Lehet hogy nem emlékszel rá, mert aztán rögtön összeestél. Az orvosok azt mondták, hogy nem... ők nem tudnak megmenteni. Az egész azon múlik, hogy te milyen erős vagy. Én... tudtam hogy meg tudod csinálni.

-Aha... akkor azért bőgtél ennyire.

-Nem akarlak elveszíteni te...

-Én...

-Te... túlélő. Még a halált is legyőzted. Tudod hogy ez mekkora dolog?

-Na látod... pedig arra nem is készültem.

Pár évvel később...

Büszkén haladtam végig az egyetem folyosóin. Már céltudatosan tudtam merre kell menjek. Az irodához vezető lépcsőn mentem fel, balra léptem párat, és a falra szegeztem tekintetem. Hát itt van. Igaz már láttam egyszer mikor frissen elkészült, de most így, bekeretezve, és felhelyezve az igazi. A festett portrém. Mint minden híres diáknak, aki itt végzett, és azóta komoly sikereket ért el. Az avatásra nem tudtam eljönni, de megígértem, hogy mindenképp bejövök és megnézem. A nevem, és a tanéveim aranyba gravírozva. A hajam a vállamat érinti kiengedve. Kár lett volna tagadnom, hogy ez dobott az önbecsülésemen egy adagot. Viszont más okból is jöttem. Az igazgató úr le akar mondani. Vagyis, igazából az már meg is történt. Kell egy ember a helyébe. Már pont fordultam volna el, mikor a hátam mögül egy valahonnan ismerős hang szólalt meg.

-Szép volt bajnok.

-Köszönöm. –fordultam felé. Az arca is ismerős volt, de nagyon halványan, és jó pár évvel ezelőttről. Azóta már változtak vonásai. Számomra jó irányba. A haja is más volt... talán picit hosszabb, és világosabb lett. Nem igazán tudtam mit mondjak ezek után. -Kinek is köszönhetem?

-Timi. Felmán Tímea. –nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam.

-Csiffáry Tibor.

-Lóri bá osztálya... szerencsés. –mosolyodott el.

-Most már megvan honnan voltál ilyen ismerős. –mosolyodtam el én is.

-Nem hittem volna hogy egy leendő világbajnokot fogok kísérni... vagy inkább igazgatót mondjak?

-Ki mondta, hogy el fogom vállalni?

-Én csak... feltételeztem. Bár ebben nem vagyok jó annyira.

-És miben vagy jó?

-El tudlak vezetni az osztálytermedig.

-Értem... akkor kezdjük innen az ''idegenvezetést''.

-Előttünk Csiffáry Tibor arcképe látható. Nagyon szerencsés vagyok, mivel három évig együtt jártam vele, bár igaz hogy ő nem vett észre a sok dolga mellett. Az első napon felfigyeltem már rá, és mindig megszereztem róla a legfrissebb pletykákat. Nagyon sajnáltam, de nem tudtam megvigasztalni. Olyankor nem jött iskolába. Sokat komolyodott. Ez a képen is látható. Arca vonásai meg vannak feszülve, szemében tűz és eltökéltség ragyog. A haja szabadon a vállára van engedve... nagyon...

-Nagyon...

-Nekem nagyon tetszik. Nem csak a haja. –mondta a lány, zavartan lesütötte a szemét, és elpirult.

-Nekem is tetszik. Mármint nem én saját magamnak. –zavarodtam össze én is, mire Timi felnevetett.

-Akkor... felfedezzük együtt ezt a nagy épületet?

-Fedezzük.

Sziasztok kedves olvasók! Sokan gondolhatjátok már, hogy a következő rész az epilógus lesz. Oda egy hosszabb szöveggel, és kis meglepetéssel készülök. Addig is szép napokat, olvassatok sokat!