Gyomorgörccsel feküdtem le, és azzal is keltem fel. A családom korán bedugott az ágyba, hogy pihenjem ki magam, de mondanom sem kell mennyire nem tudtam aludni. Izgulok. És picit félek is attól, hogy mi fog rám várni a mai nap. Tudom hogy nem kellene, de nem tudok elleni tenni semmit sem. Már mióta az eszemet tudom erre a napra készülök, és most hogy itt van minden olyan... fura. Valamiért teljesen máshogy képzeltem el ezt az egészet, de most hogy itt van... egyszerűen nem akarok feleslegesen elvesztegetni egy percet sem. Igazából holnap lesz a nagy nap, de ma már elindulunk a helyszínre, ott pedig úgy sem fogok tudni pihenni egy kicsit sem. Már így is túl vagyok pörögve. Elvégeztem a reggeli rutinom, és a nappaliba indultam, ahol már mindenki ott volt rajtam kívül. A friss gerlepár, anyu, és a keresztszüleim is.

-Elaludtam? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Hiszen csak ebéd után fogunk indulni.

-Nem dehogy. Csak mindenki be van zsongva, és látni szeretnénk.

-Csiffáry Tibor így reggelizett a világbajnokság előtti napon. Tényleg történelmi pillanat. –húztam mosolyra a számat.

-Majd te azzá teszed. –szólt a nénikém.

-Mennyivel más ezt úgy mondani, hogy a világbajnok Csiffáry Tibor... -mondta anyum.

-Ne álmodjatok már ennyire... persze, tényleg jól hangzik. De nagyon jól tudjátok min mentem keresztül és... -vettem kezembe a tejszínhabos flakont. -Azt is jól tudjátok, hogy ilyeneket már nem szabadna ennem. –néztem a gyönyörűen felhalmozott palacsinta tornyot magam előtt.

-De ez a kedvenc reggelid. Jól fog esni, nem csak a testednek, hanem a lelkednek is.

-Mondjuk ezt nem vonom kétségbe. –szóltam már teli szájjal. -Most jól esik, de ha majd be kell húznom az ellenfelemnek, és a megemelkedett cukorszintem miatt meg sem fogom bírni mozdítani a karom akkor is ezt... -fakadtam volna ki magamból, de Janka befogta a számat.

-Csak nyugalom. Ne félj tőle ennyire. A stressz nem tesz jót neked, nem az a plusz pár gramm cukor. El fogod égetni... pont erről tanulok, szóval elhiheted.

-Jó, rendben. Mindenki látta ahogyan megettem az egészet? Vagy még valamit? A narancslé ivásom is legalább ennyire izgalmas lesz, figyeljetek, le ne maradjatok.

-Jól van már Tibor...

-Tudom... megyek is fel a szobámba tovább készülődni. Meg izgulni.

-Várj. –szólt utánam Róbert. -Velem már nem találkozol, mert mennem kell a csapattal.

-Tényleg. Ne haragudj, szinte minden kimegy a fejemből, ami nem a bajnoksággal kapcsolatos. Sok sikert! –öleltem át.

-Én is ezt szerettem volna kívánni neked. Ne felejtsd el, hogy így is veled leszek.

-Ezt nem fogom.

Az idő villám gyorsan telt el ebédig. Mindenem össze volt pakolva, de azért még átnéztem az irataim, meg a szerencsét hozó tárgyaim. Már megint bővült egy képpel a paletta. A legbiztonságosabb helyre tettem őket, és összehúztam a táskát. Ezután levittem a csomagjaim a nappaliba, hogy ne kelljen feljönnöm már feleslegesen. Izgatottan vártuk Jankával az autót. Ugyanis sajnos anya sem tud élőben ott lenni, ezért tanár úr, és doktornő ragaszkodott hozzá, hogy ők vigyenek el minket. Nem is kellett sok, és csengetést hallottunk.

-Nagyon vigyázz magadra Tibor! –ölelt át anyukám hosszan. Nem akart könnyen elengedni. Majd csak azt láttam, ahogy könnyek szöknek szemébe.

-Anya... ne sírj... nincs semmi baj.

-Ne haragudj, csak apáddal... mi ezt annyiszor beszéltük. És hidd el ha látna... vagyis fentről most biztosan figyel, de... szóval... nagyon büszke lenne rád.

-Tudom. –öleltem magamhoz úgy, hogy már nekem is párásodott a tekintetem. -Megtanított mindenre. Küzdeni fogok. Érte... értük. –súgtam fülébe. -Most mennem kell.

-Bajnokként mész el, és bármi legyen bajnokként jössz vissza. –nyomott puszit arcomra.

Jól esett hogy ennyire támogatnak, és hogy bíznak bennem. Senkinek nem akarok csalódást okozni. Igazából nem várják el hogy megnyerjem, de örülnének neki. És én is örülnék neki. Nyerd meg! Szinte még mindig hallom a fülemben.

Átadtam a csomagjaimat osztályfőnöknek, és beültem hátra Janka mellé. Elől a szerelmes pár foglalt helyet. Akármerre néztem, az emberek párokban voltak. Csak... nekem nem maradt senki.

A ringben is ketten fogunk állni. De ott nem az lesz a fontos hogy egymásra találjunk. Minél jobban ki kell ismerni a másikat, hogy megtudd hogyan lehet legyőzni. A végén pedig csak egy marad. A győztes. Valójában ő a győztes?

-Nem sokat aludhatott. –jegyezte meg a sofőr rám pillantva. -Ennyire izgul?

-Igen. Én... nem is tudom mi lesz.

-Ha látta volna tanár úr, mit művelt le ma reggel... -kezdett bele Janka. -Nem ismerek rá. Hol marad az önbizalom? Én nagyon jól tudom mi fog történni. –nézett szemembe. -Odamegyünk, és te szarrá versz mindenkit a mezőnyben. Ne ijedj már meg attól, amit kölyök korod óta csinálsz ember... azóta sem vesztettél el egy tétmérkőzést sem. Most sem lesz másképp.

-Pont egy ilyen lány kell most maga mellé. –mosolyodott el osztályfőnök.

-Meg egy kis nyugalom sem ártana... -húztam számat mosolyra én is, mire Janka oldalba bökött.

-Aludhat nyugodtan. Még két óra az út.

-Dőlj hátra Tibi. Lazulj picit. Az tényleg jót fog tenni. –támogattak ebben a női utazótársak is.

Nem haboztam sokat. Ahogy lehunytam a szemem, szinte már el is aludtam. Volt előttem mindenfajta kép. Épp arról ahogy én verek másokat, aztán meg arról, hogy ők engem. A holnapi nap többféle variációi. Aztán már csak egy gyengéd simítást éreztem karomon.

-Megérkeztünk Tibi. –mosolygott rám Janka égszínkék szempárja.

-Fogadjunk hogy nyitott szájjal aludtam. Akkor szoktam ilyen sokáig. Te meg lefotóztál.

-Keresztanyu megkért rá, hogy örökítsek meg minden pillanatot. Én csak eleget tettem a kérésének. Nyugi, nagyon cuki voltál.

-Képzelem.

A szállásra tértünk be először. Az egyesület fizetett mindent ezzel kapcsolatban, így nem kellett rajta sokat izgulni, csak átvettem a szobakulcsainkat, és foglalhattuk is el őket. Igazából azért ilyen extra kényelmes minden, hogy kipihenjük magunkat a versenyre. A legjobb, legegészségesebb ételek, óriási puha ágy ilyenek... én igazából fel voltam pörögve az út után, de tanár úr fáradtságát is megértem, hiszen több mint két órát vezetett. Így estig mindenki beosztotta szabadon az idejét.

Én és Janka körbe néztünk a városban, sétálgattunk a főutcán. Majd a kötelességeimet is elvégeztem a holnapi helyszínen. Szeretem felmérni a terepet, mielőtt cselekednem kell rajta. Bejártam az öltözőt, és a ringet is megnéztem. Tele volt minden újságírókkal, de senkinek nem adtam interjút, és amíg le nem megy ez az egész nem is tervezek.

Ezek után közösen lezártuk a napot, egy kiadós vacsorával. Holnap már valószínűleg úgy sem sok falat fog lemenni a torkomon. Felsétáltunk a szobáinkba, amik egymás mellett voltak. Elköszöntünk doktornőtől, és tanár úrtól, szép estét kívánva. Majd a szobaajtón benyitva bedőltem az ágyba. Lassan fújtam ki a levegőt.

-Sok minden járhat most a fejedben. –dőlt mellém Janka.

-Jól gondolod.

-Hát... nekem elmondhatsz párat.

-Le kellene zuhanyoznom, és még elalvás előtt felhívnom anyát. A többi meg... csak a holnaptól való félelem.

-Jó, akkor az első kettőt csináld meg. Az utolsót pedig felejtsd el. Tudom könnyű mondani, de később hálás leszel érte.

Nem ellenkeztem. A víz picit lenyugtatott, így higgadtan tudtam beszélni a családtagokkal. Aztán Janka villanyt oltott, de én csak bambultam bele a sötétségbe.

-Ne nevess ki. –szóltam az ágyamból.

-Miért tenném? –felelt komolyan a mellettem fekvő lány.

-Vajon... ilyesmi lehet miután meghalunk is? Úgy értem... ez a sötétség és csend. Ennyi. Meg a belsőd gondolatai.

-Nem tudom, még nem próbáltam. És nem is szeretném. Én azért máshogy képzelem el. Valakik biztos lesznek ott rajtam kívül. Valahol... ahova jutok... tudod hogy mennyire megfejthetetlen ez az egész.

-Tudom. Csak mostanság valamiért sokat gondolkodom rajta.

-Majd ha eljön az ideje akkor megtudjuk. Hamarabb meg őrjítő belegondolni.

Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le. Aztán hirtelen sötétségből reggel lett. Felébredtem.

-Jó reggelt Tibó!

-Jó... inkább csak reggel. –ültem fel. Janka már nagyon pörgött.

-Gyere, mosakodj, öltözz, aztán reggeli. És még a hajad is meg kell csinálnom.

-Miért nem keltettél hamarabb?

-Csak értelmetlen dolgokon emésztetted volna magad. Most meg nincs időd gondolkodni, csak cselekedni.

Egy gyors kör után már én is üdébb lettem. Készenlétben ültem a hotelszoba székében, és figyeltem az alakuló fonatomat Janka keze által. Nagyon koncentrált, műi pontossággal fűzte egymásba a növekvő tincseimet. Elégedetten pillantott le rá, miután már le is lakkozta.

-Szerintem pazar lett. Jól nézel ki Tibi. Hát még ha majd bedurrantva leszel póló nélkül... sokan tapadnak majd a képernyőre.

-Te most párkereső műsorra készítettél, vagy világbajnokságra?

-Vonjuk össze a kellemest a hasznossal.

A reggeli készületek után a helyszínre értünk. Rengeteg ember volt mindenhol. Kicsit meg is ijesztett, de megpróbáltam őket kizárni. A mérlegelés után izgatottan, teljes készenlétben ültem az öltözőben. Tudtam, hogy az első, és az utolsó meccsem lesz majd a legnehezebb. Az első a szokatlanság miatt. Az utolsó pedig a nehézsége miatt. Majd a nevemet hallottam. Ideje lesz elindulnom. Miközben a ringhez sétáltunk a közvetítőtől hallatszott egy kis felvezető. Az enyém a következő volt:

-Csiffáry Tibor, a fiatal mindössze huszonegy éves versenyzővel nem szívesen kerülnék össze. Sokan őt tartották a legesélyesebbnek a győzelemre, ám az elmúlt időszakban több negatív esemény is történt az életében, majd akaratán kívül kellett coming outolnia. Az érzelmi megpróbáltatások ellenére most itt van, és én úgy látom, hogy még erősebb, mint eddig.

-Jól látod. –mosolyodtam el, de ezt már csak a velem szemben álló Janka hallotta. Ő, és tanár úr végig itt fog állni a ring mellett, miközben mérkőzöm.

-Hajrá Tibó! –adta át fogvédőmet Janka, majd megveregette hátam, én pedig bebújtam a kötelek között. Ott álltam szemtől szembe az ellenfelemmel, és csak arra tudtam gondolni, milyen jó érzés lesz a végén... hát elkezdődött.

Higgadtan, megfontoltan játszottam. Apa szavai irányították a tetteimet, amik sikeresnek bizonyultak. Az ellenfeleim egyre jobban féltek tőlem, én pedig egyre magabiztosabb lettem. Nem akkor kell ütni amikor tudsz, hanem amikor lehet. Ez a mondat vitt el, egészen a döntőig. Mintha eddig valami védőburok vett volna körbe, de a kapott ütések után sem éreztem semmit. Nem fájt, nem kékült, nem vérzett sehol. Ami nem megszokott ennyi minden után. Egyedül csak a fáradtságom volt picit zavaró. Egyszer sem adtam még ki magamból ennyit.

A győzelem kapujában álltam. Csak ezt az egy embert kell már legyőznöm, és sikerül. Mindenkit büszkévé, és boldoggá teszek. Ünnepelni fogunk. Nincs több gyász.

Ütöttem hát, és ő is ütött. Nagyon agresszív volt, és látszott rajta, hogy nem bír engem. A tettei mellé olykor bántó szavakat, később mondatokat is tűzött. Nem igazán vettem a tudomást róluk. A hajamat, a külsőmet, igazából engem bárhogy cikizhetett, elsuhant a fülem mellett. Nyugodt tudtam maradni. Aztán, mikor így nem találta a fogást rajtam, áttért a szerelmemre is. Marcellt vette a szájára, ocsmány módon. Én... nem tudtam tisztán gondolkozni. Nekirohantam. Vertem. Aztán ő is vert engem. Minden piros volt... vér.

-Állj! Szünet! –szólt a bíró, mindkettőnket fegyelemre intve.

Majdnem kiájultam a ringből, és fáradtan estem bele a székbe. Pár ápoló jött letörölni a vért rólam. Aztán Janka is közelebb merészkedett.

-Most nem szabad feladnod, hallod? Ez egy semmirekellő. Te neked lesz fent a kezed a végén a magasban. Halljuk amiket mond... mutasd meg neki!

-A kezem... az én... kezem... borzasztóan fáj. Mindenem fáj... a gyomrom, a fejem, a lábam. -böktem ki a számon nagy nehezen.

-Ne gondolj rá.

-Bárcsak ennyin múlna.

-Veled vagyunk. Érezd...

Megcsinálom. Motiváltan mentem vissza, bár nem tudom mi tartotta bennem a lelket. Már nem számított a győzelmen kívül más. Jó ütést vittem be, és egy pillanatra megcsillant a remény szememben. Ám a bambulásból egy oltári nagy fájdalom ébresztett fel. Majdnem a földön maradtam... de hirtelen felindulásból támadni kezdtem, és az ellenfelem összeesett az ütésemtől. Mintha bele áldoztam volna az összes erőmet.

Kábulat fogott el a visszaszámlálás ideje alatt. Majd örömüvöltés... és aztán... sötétség.