Nem tudtam mennyi idő telt el, csak azt, hogy sok. Az összes kamera eltűnt az épület elől, mire én és a négy fő támogatóm az autó felé sétáltunk. Eddig néma voltam. Nem azért mert nem volt mit mondanom, és minden rendeződött volna. Túl sok minden volt bennem. A jármű előtt megálltunk.

-Még nem szeretnék hazamenni. –jelentettem ki.

-És, hova szeretne? –kérdezte tőlem tanár úr.

Erre pedig lett volna egy nagyon egyszerű válaszom. Hozzá... Igazából nem volt jó mikor valami rá emlékeztetett, pedig ez szinte minden percben megtörtént. Viszketni kezdtem belülről, a szemem tágra nyílva őt kereste, a fülem őt akarta hallani, a szám az övét kóstolni, az orrom az illatát szippantani, a szívem közösen dobbanni az övével... hirtelen jött álomképek után pedig az agyam megtörte ezt az egészet, azzal a fogalommal hogy meghalt. Mindenem ő érte működött és most annyi jut nekik hogy nincs. Nem tudom kielégíteni sem a szemem, sem a fülem, a szám, az orrom... a szívem. Mind hiányt észlelt. Egy pótolhatatlan hiányt.

A kezemben szorongatott borítékot nyitottam fel újból, és húztam ki belőle a képet. A szemem izgatottan szkennelte a már többször látott megmerevített pillanatot. Nem kellett szólnom semmit, a körülöttem lévők tudták pontosan mire gondolok. Nem a temetőbe akartam menni. Nem az kellett, hogy lássam, hogy mi nincs. Nekem az kellett, hogy tudjam mi maradt.

-Elmehetünk az irodába. –szólt doktornő. -Beszélgetni egyet... így hárman még úgy sem voltak.

Rábólintottam, ahogy a többiek is. Az autóba ülve lehunytam a szemem, hogy ne lássam az ismerős utakat. Csak a feketeség volt előttem. De ez sem volt jó. Érkezéskor kinyitottam, és lassan sétáltam fel, hogy a bőrkanapéba süppedhessek megint. Sosem éreztem azt, hogy itt ekkora súlya lesz egyszer a szavaimnak. Most pedig... már nincs értelme átgondolnom.

-Volt szó valamilyen felvételről. –kezdtem.

-Igen. Mindent hangfelvételen rögzítek, és tartom meg legalább egy évig. A papíron rajta van, de mire ide érnek mindig elfelejtik, és így kötetlenebb is a beszélgetés.

-Akkor az is megvan...

-Meg.

-Nem tudom akarom-e. Egy részem azt mondja igen, a másik meg hogy ne...

-Elindítom, és bármikor megállíthatod rendben?

-Igen. Mehet. –mondtam, és a hanganyag már indult is.

-Na fiúk. Hallgatom. Mi történt már megint?

-Hát az igazság az... -kezdtem el a mondandómat. -Hogy ez csak egy álca. Mi igazából egy párt alkotunk titokban. –böktem ki félve, mire hátra hajolt a székben és kacagni kezdett.

-Ti? Jártok? Jó vicc. –próbálta lenyugtatni magát.

-Ez nem vicc. –vett védelmébe Marcell.

-Most komolyan srácok. Miért jöttetek?

-Ezért! –szóltam, de továbbra sem hitt nekünk. Ekkor fogtam, óvatosan közrevettem Marci arcát. Biztatóan a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Teljesen belefeledkeztem, mert már nem érdekelt. A nyelvünket összefontam, közben ujjainkat is egymásba kötöttük. Csend lett. Viszont nem elégedtem meg ennyivel. -Szeretlek. –mondtam Marcell szemébe.

-Én is szeretlek.

Itt volt az a pont, ahol rácsaptam a megállítást jelző gombra. A könnyeim potyogni kezdtek, hiába próbáltam nyugtatni magam... sőt az ő hangja is nyugtatott. Mintha újra itt lett volna mellettem, mintha újra érezném a forró leheletét a nyakamon. Én is szeretlek...

Robi és Janka között ültem. Ők most hallották ezt először. Már nem kellett volna annyira megdöbbenniük, hiszen tudták. Mégis a kimondott édes szavak a múltban behatoltak a lelkünkbe, aztán meg marni kezdte őket a keserű jelen. Az enyémmel már annyira sokszor történt ez, hogy szinte megszoktam. Inkább az fájt, mikor ebbe a kimart részbe ecetet öntöttek, hogy összeforrjon. Most Marci szavai voltak az ecet. Hiába tudtam hogy ez kell, és nem állhatok neki ellent, mégis megtettem a csípős érzés miatt. Soha nem fogom tudni hagyni, hogy teljesen belém ivódjon. Mintha pont a méreg lenne az ellenszer.

Nem tudtam melyik oldalra billentsem a fejem, így szabadon, lehunyt szemmel engedtem, hogy most a testem döntsön. Nem meglepő módon, már rajta is volt egy vállon, és az ott húzódó anyagot kezdtem el átitatni a könnyeimmel. Arra nem számítottam, hogy aztán ő is ezt teszi az én vállamon. A másikra támaszkodva sírtunk közösen Robival keservesen. Engedtük hogy kitörjön belőlünk a fájdalom. Kijött... de nem szűnt meg. Elvileg könnyebb lesz ilyenkor, valójában meg...

-Többet kellett volna kapnia...

-Mit vártál Tibi? Halálbüntetést nem szabhatnak ki. Meg amúgy is az apja a legjobb ügyvédeket fogadja fel. Ez még jó magaviselet miatt biztos kevesebb lesz.

-Ő is ezt a szenvedést érdemelné... Sem a méreg nem tud így marni, sem a kötél ennyire szorítani, sem a seb így vérezni. Egyszerűen szétszakadsz belülről... szétfeszít a hiánya. És ha arra gondolok, hogy ez a hidegvérű gyilkos egyszer a gyerekeink között sétálhat az utcán...

-Kimaradnak neki a szép évei... és mindenki tudni fogja mit tett. Egy normális ember sem fog hozzá közeledni, így valószínűleg élete végéig egyedül marad. A rendőrség rajta lesz, és ha olyat tesz amit nem kellene, akkor nem lesznek vele kíméletesek. Tudjuk hogy sovány vigasz, de nem tehetünk mást.

-Bárcsak ott maradna örökre... az ő életébe is költözzön be ez az érzés, nem érdekel hogy hogyan.

-Most ahelyett hogy közösen őt szidjuk inkább gondoljunk magunkra.

-Igaz. Most már haza kellene mennem.

Ez sem volt pontos fogalom. Haza. Eddig az jelentette az otthont, ahol ő is volt. Most már csak a szívemben van, és én nem tudok oda férkőzni. Így marad az, ahol a családom vár rám.

A kocsiból kiszállva elköszöntünk tanár úrtól, és doktornőtől, majd a ház ajtaja felé indultunk. Nem akartam elsőnek belépni. Anya már látott és tudta is a dolgot, de ott volt a bácsikám és nénikém is, akiket ha eddig nem ért volna nagy meglepetés akkor most fog. Fogadni mertem volna, hogy ott ülnek a nappali asztala körül, és várják mikor lépek be. Én. Egy frissen gyászoló, összetört biszex fiú, akin a legkisebb jelei is alig látszottak annak ami volt. Egy erős, magabiztos ökölvívó voltam, határozott jellemmel. Azóta ez a leírás távolabb volt tőlem, mint Marcell. Egy olyan srác állt most az ajtóban akinek kellenek a gyógyszerei hogy aludni tudjon, napközben meg óránként rátör a sírógörcs. Hol voltam én most apa elképzeléseihez képest? És a másik kérdés meg... Hol akartam lenni? Vissza akartam-e találni a régi önmagamhoz, vagy az a valaki igazából nem is én voltam. Ki is vagyok én igazából...

-Minden rendben? –néztek rám közösen Jankáék. Költői kérdés akart lenni szerintem. Ők is tudták mi lenne rá a válaszom. -Jó, figyelj... mi meg fogunk védeni.

-Nincs kedvem beszélni, magyarázkodni, ezt az egészet újból végighallgatni. Nekem elég egy ölelés és részvétem, majd megyek fel a szobámba átöltözni és álomba sírni magam amiért ez történt. Aztán úgy beszélnek ki a hátam mögött, ti meg úgy védtek meg ahogy akartok... de én most egyszerűen elfáradtam ezekhez a körökhöz.

-Megértünk. De gondolj abba is bele, hogy ők mit érezhetnek.

-Csalódtak bennem. Nem úgy viselkedtem ahogy ők neveltek. Nézzetek rám... Egy vallásos sportembert láttok? Egyáltalán... még én sem tudom mit szeretnék látni majd egyszer... egyszer ha ennek a szánalmas korszakomnak vége lesz.

-Gyere Tibó... legyünk túl rajta. Mind tudjuk hogy nagyon nehéz. Szét vagyunk esve, de meg kell próbálni ezt az egészet összerakni, még akkor is ha közben nem tudjuk milyen lesz a végén.

Így hát Janka megnyitotta az ajtót, és utána én léptem be. Pont úgy volt, ahogy elképzeltem. Ott ültek közösen az asztal mellett, és döbbenve néztek végig rajtam. Legszívesebben újra bemutatkoztam volna. Csiffáry Tibor... aki nem tudja mit is mondhatna ez után... a biszex, immáron rövid hajú családtagotok...

Csak álltam egy helyben és köpni nyelni nem tudtam. Senki nem szólalt meg jó pár percig.

-Ne haragudjatok... -kezdtem volna el kitalálni valami magyarázkodást, mikor anya felállt, közelebb jött, és szorosan átölelt. Nem tudtam mit tehetnék, hogy merjem-e magamhoz közelebb húzni vagy csak egyszerűen hozzáérni. Nem tudtam hogy akar-e így is.

-Te ne haragudj ránk. –nézett a szemembe. -Mi nem vettünk észre ebből az egészből semmit.

-Nem is tudtatok volna hiszen én... nem csak titkoltam, de sokszor hazudtam is hogy ne derüljön ki. Szégyellem magam emiatt, de annyira féltem. Nem tudtam mit szólnátok hozzá...

-Akkor is meglepett volna, mint ahogy most. De akkor is a fiam maradtál volna... mint ahogy most.

-És nagyon sajnáljuk. –tették hozzá Janka szülei is.

-Nem én mondtam el nekik. –szólt anya. -Mire hazaértem tudták.

Erre egy képernyő került elém. Én eleve nem sokat jártam az interneten az elmúlt hetekben, így nem is láttam azt a több száz cikket, ami gyártódott a témával kapcsolatban. A legfrissebb alig egy órája jelent meg.

Csiffáry Tibor megszólalt a tárgyaláson. Ezért mentették fel, Veres Marcell gyilkosságának ügyében. ,,Szeretném, ha a sajtó tiszteletben tartaná, hogy én jelenleg két embert is gyászolok. Az apám... és a szerelmemet."

Ezekből egyértelműen megállapítható minden, mégsem zavart. Minek titkoljam tovább? Hisz ez voltam... Szerelmes belé. És... még mindig szeretem. Nem fogom tudni sosem elfelejteni, de talán lesz olyan ember, aki máshogy, de fog tudni szeretni engem. És én is fogom tudni őt.