Jankának majdnem elállt a lélegzete a meglepődöttségtől, mikor a hangok felé haladt. Minden fel volt dúlva a teremben, a falon ütésnyomok, a legtöbb dolog eltörve, vagy felborítva. Az egyik bokszzsáknál megpillantott egy izmos, erősen borostás alakot, aki ordítozva püföli az előtte álló akadályt. Oldalt felnyírt, középen rövidre vágott haja kócosan tapadt a homlokára. Nem szívesen vitte közelebb hozzá a lába, főleg miután a szagát is megérezte. Viszont muszáj volt látnia a vonásait.

-Tibor? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

Meghallottam a hangját. Már az is jól jött hogy emberi hangot halottam. De nem tudtam vele mit kezdeni. Oldalra pillantottam, és tényleg ott állt. Nem szabadna hogy így lásson. Így... erre nincs is szó, amilyen most az állapotom. Kisírt, vörös szemek, bűzlöm, a hajam csupa zsír. Szerintem az idegösszeomlás szélén álltam. Vissza fordítottam a fejem, és csak egy dologra koncentráltam. Egyre gyorsabban, és erősebben ütöttem. Fájt.

-AAAHW... AAh –ordítottam a fájdalomtól két ütés között. Alig álltam a lábamon, de nem volt más.

-Tibor, állj le! –lépett hozzám közelebb.

-Állj arrébb. Nem akarlak véletlenül megütni. –csak püföltem az előttem lévő zsákot.

-Fejezd be! Hallod!? Tönkreteszed magad!

Kezdett elhomályosodni előttem a kép. Leengedtem a kezem, majd összeestem.

-Tibi! Uramisten, azonnal hívom a mentőt.

-Nem kell. Csak... csak vizet. Még ma nem ittam.

Janka a csaphoz rohant, megtöltött egy palackot, majd leült mellém, megemelte a fejem, és megitatott. Alig volt erőm felülni. Aztán lehúzta a kezemről a kesztyűt.

-Jézusom! Ezt látnia kell egy orvosnak. –nézett a jobb karomra.

-Csak megzúzódott, már voltam vele. Túl erősen ütöttem a falba...

-Rengeteg kérdésem van hozzád, de nem bírom így feltenni. Menj el zuhanyozni légy szíves.

-Nem tudok. Nincs erőm felállni. Meg úgy állva maradni...

-Akkor majd én segítek. Gyere. –karolt belém óvatosan.

Elmentünk a fürdőig. Ott leültetett egy padra, és engedni kezdte a vizet a kádba. Minden volt a teremben, amire szükségem lehetett. A kád lassan megtelt, de én még mindig tehetetlenül ültem a padon. Nem bírtam mozdulni. Janka szótlanul jött közelebb, és segítette le a pólóm, majd az összes többi rajtam lévő ruhadarabot.

-Rendben. Most szép lassan felállunk... -szólt és én nem tudom hogy de sikerült. Aztán óvatosan csúsztam a habok közé. Már régóta nem éreztem a langyos víz érintését bőrömön. Egyszerűen nem tudtam csinálni semmit a sérült végtagom miatt, amit csak tovább roncsoltam. Majd Janka szintén a kád mellé ült, és elkezdte lemosni rólam a sok mocskot. A könnyeim potyogni kezdtek. Már megszoktam, hogy ez csak úgy megtörténik.

-Köszönöm. –szóltam, de közben alig bírtam vissza fojtani az érzéseim.

-Nincs mit. Csak legyél jobban. –törölte le könnyeim.

Nem hagyott ki egy testrészemet sem. Csak haladt és súrolt. Nem tudtam mit mondhatnék, sokáig csak magam elé néztem.

-Ne haragudj Janka. –mondtam könnyeimmel küszködve.

-Miért haragudnék?

-A lassan 21 éves unokabátyád fürdeted. Foglalkozhatnál a párkapcsolatoddal, a karriereddel, nem pedig velem. Egy csődtömeggel... szégyen vagyok. –kezdtem sírni újból.

-Pótolhatatlan vagy. És nem szégyen elfogadni más segítségét, főleg ha rászorulunk.

-Én pedig rászorulok.

-Hajtsd hátra a fejed! –utasított miközben megnyitotta a csapot. A hajam benedvesítése után, elkezdte beledörzsölni a sampont. -Ezt nem fogom tudni befonni. –sóhajtott csalódottan.

-Sajnálom. De muszáj volt. Nem bírtam tovább...

-Ezért vagy ilyen gyenge. –mosolyodott el. -Ebben volt minden.

Kiáztattam magam, megtisztultam, így kiszálltam a kádból, egy köntösbe burkolva. A hajam már nem volt hosszú, de Janka ragaszkodott hozzá, hogy megszárítsa.

-Ezt meg le kell szednem. Borzalmas. –utalt a borostámra, ami már kisebb szakáll volt.

-Csak ne vágj meg.

-Hol a hab, és a borotva? –kezdett el kutakodni a polcokban. -Megvan. Jó, akkor, ne mozgasd a fejed. –kente fel rám a habot.

-Nem terveztem.

-És ne is beszélj. –fogta kezében az éles eszközt. Nagyon koncentrált. Aztán nevetni kezdett.

-Meghagytad a bajuszom, igaz?

-Nagyon vicces, látnod kell.

-Nem szeretném, bocs. Inkább folytasd. -így is tett, majd az arca hirtelen riadt kifejezést vett fel. -Valami baj van?

-Semmi... csak elképesztően hasonlítasz keresztapura. Ez... ezzel a hajjal, így frissen borotválkozva... mintha ő...

Lassan a tükörbe néztem. Nem láttam magam még így, új hajjal sem. Nem néztem meg. Nem érdekelt. Most viszont itt volt az ideje. Majdnem elájultam... mintha apám nézne vissza rám. Neki is pont így volt elválasztva mindig... ő is frissen volt borotválkozva szinte mindig. Megrázott. Bőgni kezdtem...

-Nyugalom. –ölelt át Janka. -Nincs semmi baj.

-Nem... nem lehet... én ezt nem...

-Nézz rám, kérlek. –szólt, én pedig tettem amit kért. -Nem tehetsz róla. Senki nem tehet róla. Legyél rá büszke.

-Az vagyok. Csak... sokkolt.

-Jól áll. De akkor is... miért vágattad le azt a szép hajad? Meg mi ez az egész Tibi? Megváltoztál, és nem értem hogy mi, hogy, miért?

-Elmondok mindent. De ígérd meg, hogy nem fogsz elítélni.

-Megígérem. Viszont még annyit neked is tudnod kell, hogy a rendőrségnél elsőszámú gyanúsított vagy, Marcell meggyilkolásában. –elmosolyodtam.

-Gyanúsított... én... azt a rohadt... Hogy is ölhettem volna meg? Hiszen én szerettem. Szerettem... Szeretem. Sőt szerelmes vagyok belé még mindig.

-Várj, álljunk. Hogy micsoda?

-Jól hallottad. Én Csiffáry Tibor szerelmes vagyok Veres Marcellbe. Abba a Marcellbe...

-Hűha... ez... Tibi... ezt... köszönöm hogy elmondtad. Tudd hogy én mindig melletted vagyok. Így is. Nem változtat semmin. Ugyanúgy szeretlek. Csak azért elmondhattad volna hamarabb is... Mármint, te mióta tudod?

-Úgy... apa halála óta. Azután nemsokkal jöttünk össze. Titokban.

-Azt a mocskos... ezt nem hiszem el.

-Én... Mi... Mi konkrétan együtt éltünk. Egyszer nálam, egyszer Marci lakásán rejtőztünk. Minden bizonyítékot megsemmisítettünk, hogy senki ne fogjon gyanút. Nagyon szerettük egymást. Én... lefeküdtem vele... többször is. Neki akartam adni mindenem.

-Ohw, bajnok is a fiúbajnokokat csípi. Ez tök aranyos.

-Igazából... nem teljesen. Ugyanúgy működik a csajokra is.

-Mi a... azt hittem válogatósabb.

-Számomra a nő pont ugyanolyan gyönyörű teremtmény, mint a férfi. Ezért mindkettőbe bele tudok szeretni.

-Akkor... biszex vagy. Waow. Hát ha valakiről nem hittem volna, az te vagy Tibi. De nagyon büszke vagyok, amiért el merted mondani.

-Eddig csak ofő, és doktornő tudott róla. Te vagy a harmadik.

-Igazi megtiszteltetés. Na de... ne haragudj, de muszáj tovább kérdeznem. Mi történt...

-Összevesztünk, mert ő titkos külföldi esküvőt szeretett volna, én meg ezt korainak tartottam. Üvöltöttem vele. Otthagyott. Ordítást halottam. Egy férfi hívott, hogy elütötték Marcellt. Kórház. Elbúcsúzott tőlem... megkérte a kezem... -mutattam felé a gyűrűt. -Aztán... ő elment, engem meg itt hagyott. Jól tette... bár én nem így csináltam volna. Azt mondta ne hibáztassam magam... hogy jó ember vagyok... nincs igaza. Miattam... miattam történt ez az egész... ha akkor nem...

-Ne sírj. Nyugalom.

-Ha akkor nem veszek vele össze még most is itt van.

-Aki megölte... megölte volna bármikor.

-Remélem ő is ezt kapja... az a mocskos dög... ha nem, én magam végzek vele!

-Ne legyél meggondolatlan.

-Miután... megtörtént én... hazamentem. Minden rá emlékeztetett. A ruhái... ott vannak nálam... az élete... szinte ott van nálam. Belenéztem a tükörbe. A hajam... annyira szeretett vele játszani... szeretett beletépni, megcsavarni... még utolsó nap is... Nem bírtam. Fogtam az ollót, és egyszerűen levágtam a copfom. Aztán rájöttem hogy ez így nem lesz jó. Másnap elmentem a legközelebbi fodrászhoz, kifizettem, és anélkül hogy megnéztem volna elrohantam. Bevásároltam egy hónapra körülbelül, és mindent idehoztam, mert a lakásba nem akartam visszamenni. Megtudtam mikor lesz a temetés. Elmentem előtte már egy órával. Ott volt... már ott volt a teste... egyszerűen... -akadozott a hangom a sírástól, de itt főleg elvesztettem a kontrollt. -Még így is gyönyörű volt. Mindenét láthattam még utoljára... csak azt az álomszép, tengerkék szemét nem. Nem volt időm... a terem kezdett meggyűlni emberekkel. Elfutottam. Nem tudom hol van a sírja pontosan, mert ott már nem lehettem. Idejöttem, azóta minden önmarcangolásom itt élem ki. És próbálom feldolgozni...

-Nagyon durván jó fizikai formában vagy, a kezeden kívül. A világbajnokságra lehet megint új súlycsoportba kerülsz.

-Bárcsak lelkileg is ilyen jól lennék. Mindjárt itt van... tényleg. De nem érdekel.

-Mi az, hogy nem érdekel? Ez az életcélod. Nyerd meg Tibor!

-Nyerjem meg? Mégis miért? Mi értelme van már?! Egyikőjüket sem tudom visszahozni. Meghaltak.

-Tévedsz... Nem haltak meg. Ott élnek benned. Sőt! Csak nézz magadra... mintha csak apádat látnám... nem lehet vele vitatkozni.

-De nem érzem úgy magam... Én... nem vagyok jól. És nem is leszek amíg nem ölelhetem őt újra... Hiányzik... a csókja, a hangja, a haja érintése, mindene. Ő volt a... A mindenem. Én nem tudok nélküle lenni. Ott akarok lenni ahol ő! Vele akarok lenni...

-Csukd be a szemed!

-Mit csinálsz?

-Elviszlek hozzá.