Ültem a családi asztalnál, és a reggeli kávémat kortyolgattam. Pont olyan íze van, mint mikor még frissen volt bennem ez az egész. Amikor már minden más volt, de még nem fogtam fel, hogy mivel is jár. Milyen sok idő lesz, mire már nem fog fájni annyira. Lassan indulok vissza. Haza. Marcihoz... ezt is el kellene kezdeni valahogyan... észrevétlenül felvezetni, hogy ne hirtelen fájduljon meg valakinek tőle a lelke.

Már álltam volna fel, hogy akik fent vannak azoktól elbúcsúzzak, de ekkor Janka lépett be a helyiségbe, Robi szorosan mellette, kezük összekulcsolva. Nemrég kellhettek ki az ágyból. Mindkettejük haja kócosan, és még pizsama van rajtuk. Elkezdtek edényeket pakolni. Annyira el voltak foglalva, hogy észre sem vettek. A másiknak lopva csókot adva kezdtek főzni, valami viszonylag tápláló dolgot.

Én csak csöndben néztem őket, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi Marcellel is pont így nézhetünk-e ki, mikor reggel felkelve ügyeskedünk. Mi is ennyire indokolatlanul vidámak vagyunk, minket sem érdekel hogy gyűrte össze az ágy a másikat, mennyire karikás a szeme, mennyire állnak rakoncátlanul a tincsei, vagy hogy mennyire hangosan kordul fel a gyomra? A lényeg az együtt töltött idő. Nem is fontos mit csináltok pontosan, csak az hogy együtt csináljátok. Úgy tökéletes a pillanat ahogy.

Ennek a számukra tökéletes pillanatnak lettem tanúja most én is. Ami nem volt baj. Fordítva viszont... pont ezt a közös boldogságot nem oszthattuk meg senkivel. Nem láthatta senki, de attól még létezett. Ugyanígy, egymáshoz tapadva kezdtek el valahogy az asztalhoz vonulni, hogy helyet foglaljanak, csak ekkor láttak meg engem. Kicsit szégyenkezve kezdtek el távolodni a másiktól.

-Folytassátok csak, nyugodtan. Mintha itt sem lennék. Amúgy is menni készültem.

-Várj! –szóltak utánam mindketten. -Maradj még egy kicsit. Egyél te is. Eléggé elmértük a dolgokat neked is jut.

-Palacsinta? –mosolyodtam el. -Azért remélem nem sóztátok túl. –mondtam, mire nevetni kezdtek.

-Hát Robi kóstolt, szóval...

-Hé! –csikizte meg a lány oldalát. -Bár való igaz, a te ajkadnál semmi sem édesebb. –adott neki egy rövid csókot.

Feltöltött, hogy már nem feszengtek a társaságomban. Ennyi könnyebbségük volt, hogy nem kellett visszafojtani az érzelmeiket. Tudom milyen rossz érzés. Mikor ott ül melletted, és csak azért kell kihagynod mert valaki más is meglátná. Borzasztó.

-Jó reggelt fiatalok! –köszönt nekünk anyu. -Úgy hallom jól elvagytok. Az illatok sem rosszak. –nézte középen a szerelmespár művét.

-Csókolom. –szólt Robi félénken.

-Jaj, Robikám, hagyd már, ezt megbeszéltük.

-Robikám? –néztem anyára felhúzott szemöldökkel.

-Szeptember óta szinte családtag. Minden hétvégét itt tölt. Nem úgy mint te.

-Csak azt ne mond, hogy olyan, mintha második fiad lenne.

-Nem, Tibi, abból te is bőven elég vagy. Egyszerűen megszerettem, mint a keresztlányom barátját.

-Köszönöm. –húzta ki magát Robi.

-Ha te is hoznál ide egy fiatal lányt, akivel komolyan gondolod, felépíthetnék vele is egy ilyen kapcsolatot.

-Ne aggódj. –húztam számat gúnyos félmosolyra.

-Micsoda? –néztek rám kérdőn mindannyian.

-Mennem kell. Majd valamikor még beszélünk, öröm volt így is. –szóltam, majd szinte kisuhantam az ajtón.

Nem értem miért ennyire fontos, és hangsúlyos az a lány szó. Sosem azt mondják, hogy ha lenne valaki, hanem ha lenne egy lány... Egyfelől jó is hogy nem néznek ki belőlem mást, másfelől meg nem, mert nem igaz. És ez nem lenne örömteli meglepetés. Így minden olyan nehéz...

-Megjöttem! –nyitottam ajtót. Marci szinte egyből mellettem termett, és nyakamba ugrott. Fehér trikó, és világos farmer volt rajta, fehér zoknival. Szerettem rajta azt a nadrágot. Bár őszintén nélküle is. Egyre jobban szorítottam, ahogy ő is engem. Aztán elkezdtem csókokkal hinteni fejét, majd nyakát.

-Beléd meg mi ütött? –mosolyodott el.

-Meg kell lenni az ezer csóknak. Nem emlékszel?

-A szám duplát ér. –csücsörítette ajkait. Elkezdtem számolni magamban. Szinte biztos, hogy a feléig eljutottunk. -Hiányoztál. –mondta, mikor már tudott szólni.

-Te is nekem.

Átöltöztem, és leültünk sorozatot nézni, közben valami egészségtelen nasit ettünk. Itt sem maga a film volt a lényeg, hanem hogy vele együtt tudtam csinálni. Ahogy közben hozzám bújt, én átkaroltam, és harmóniában teltek felettünk a percek. Csak csodáltam őt. Nem tudtam megmagyarázni pontosan miért, de már nem is akartam. Egyszerűen szeretem így ahogy van.

-Milyen volt a szülinap? –kérdezte, miután vége lett a részeknek.

-Egész jó. Sikerült elfogadnom Robit és Jankát. Rájöttem, ha én nem vagyok az, akkor miért várnám el másoktól is. Így meg kezdem úgy érezni, hogy mindenki jól járt.

-Ha neked egy év kellett, akkor nekik vajon mennyi kell?

-Hát ez nagyon emberfüggő. Pont a lassú csöpögtetésen gondolkodtam. Most azt hiszik alakulóban van egy lánnyal.

-Ügyes. –nevetett fel Marcell.

-Most miért?

-Tényleg. Legalább nem hiszik azt, hogy egyedül maradsz örökre.

-És neked mivel telt a nélkülem töltött idő?

-Igazából... gondolkodtam, meg találgattam, tervezgettem.

-Na... be leszek avatva?

-Ha nagyon szeretnéd. Mit szólnál ehhez. –tolta felém a laptop képernyőjét.

-Esküvő? Mégis kiknek?

-Nekünk.

-Szép álom. –toltam vissza a képernyőt.

-Egy titkos. Külföldön. Csak mi ketten, meg egy házasságkötő.

-Ez... akárhogy is nézem nem fog menni.

-Már miért ne menne?

-Előbb... előbb még egy csomó dolgot el kellene intézni, és így is bonyolult ez az egész. Gondolj csak bele, még azt is nehéz elfogadni hogy járunk. Mit szólnának ahhoz az emberek, hogy ja amúgy össze is vagyunk házasodva... Meg eleve ez azért már komoly dolog.

-Pont mint a szerelmünk. Én úgy érzem vagyunk olyan szinten. És így csak jobban muszáj lenne, hogy elfogadják, mert nem tudnának tenni ellene semmit. Már senki és semmi nem állhatna közénk. Meg amúgy is... kit érdekel mit szólnak hozzá, a lényeg a mi boldogságunk.

-Engem... engem érdekel.

-Már elterveztem, hogy lennénk Tibi. Neked csak igent kell rá mondanod. Gondolj csak bele... te fekete öltönyben, komolyságot erőltetve arcodra, hogy ne lássam mennyire el vagy érzékenyülve. Én meg bordó nyakkendőben, fehér ingben állnék melletted. Megcsókolhatnánk egymást érted? Törvényesen.

-Még... nem tudom. Ott van a karrierünk, a bajnokság, ez nekem így sok.

-Mégis mire várjunk? Saját magunk döntünk.

-De nem elhamarkodottan! Én ebben nem tudok melléd állni... nem biztonságos.

-Lehetne az!

-Gondolkozz már normálisan! Férj és férj? Lehetetlen. –emeltem fel a hangom.

-Csak hinned kellene benne! Mit is vártam... - szólt és öltözni kezdett.

-Várj, most meg mit csinálsz?

-Itt hagylak amíg lenyugszol, és még egyszer átgondolod.

-Ezen nincs mit... Itt ne merj hagyni hallod?

-Miért is? Nem hagyom hogy üvöltözz velem.

-Nem üvöltözöm! –álltam le zihálva. De... azt csináltam.

-Engedj.

-Nem. Figyelj... késő van, veszélyes ilyenkor egyedül. Maradj itt. Ígérem nem szólok egy szót sem.

-Vigyázok magamra. Reggelre meg visszajövök. –adott csókot. Még kellene egy...

A kanapéra ültem. Nem tudtam aludni. Csak a faliórán néztem az idő múlását. Alig akart telni nélküle. Egy óriási fékezést halottam, majd egy hatalmas ordítást. Marcell. Kint van... fel kell hívjam. Pont csörgött is a telefonom.