Vége lett ennek a tanévnek. Jeles átlaggal zártam, amire nagyon büszke vagyok, főleg így, hogy durva kihagyásaim voltak. Ma pedig jön az est, mire egy komoly tervet hoztunk össze. Marci hazament ott készülődni. Én sokáig úgy voltam a lakásomban, hogy meg tudok csinálni mindent, de rájöttem, hogy a hajammal lennének gondjaim. Tökéleteset akarok, azt pedig egy valaki tud nekem csinálni. A személyi fodrászom.

A szobámban öltöttem magamra a ruhám. Szintén különös volt, és több percig bambultam magam a tükörben mire megszoktam. Jankának már küldtem egy képet az elképzelésről, bár annyira nem extra, neki könnyen menni fog, főleg a szobájában az eszközeivel. Merészen léptem ki a folyosóra, mivel rajtunk kívül nem volt itthon senki, majd kopogtattam ajtaján, ami lassan nyílni kezdett. Janka szeme nagyra tágult, ahogy megpillantott.

-Azta durva... Tibi.

-Nagyon rossz? –kezdtem el idegesen igazgatni.

-Ja, persze borzasztó. Remélem nem gondoltad komolyan. Erről fotó kell. Végre adsz magadra, és a megjelenésedre.

-Hé!

-Nyugalom. Jól áll. Bájos. Bár soha nem gondoltam volna, hogy Tibit és a bájt egy lapon tudom említeni.

-Tovább sértegetsz, vagy végre beengedsz?

-Jól van, gyere kis morci.

Helyet is foglaltam a nekem szánt széken. Óvatosan lett kibontva a frizum és ugyanígy kifésülve.

-Amúgy honnan van a szetted?

-Varrattam.

-Az igen, és volt rá pénzed?

-Az iskola fizette.

-Értem. Így már csak lehet élni. Na akkor mit csináljak ezzel a lobonccal?

-Csak zselézd hátra, úgy hogy jól nézzen ki.

-Köszi, ez aztán az instrukció.

-Tudod a nőknek jobban működik a szépérzéke, mint a férfiaknak. Hagyatkozz rá.

-Te mondtad.

Bíztam Jankában bár izgatott a dolog, te tudtam, hogy jó lesz. Lehunytam a szemem, hogy picit lazuljak. Gyorsan teltek így a percek, mert már csak azt halottam, hogy készen vagyok, és ne aludjak. Ráérősen kezdtem el kinyitni szemeim, hiába fogalmam sem volt mennyi az idő. A tükörképem döbbentem nézett vissza rám.

-Waow. –forgattam a fejem, és elemeztem közben minden szögből.

-Gyakrabban kellene így hordanod. Nagyon édi.

-Aha, tök hétköznapi viselet.

-Legyen akármi, ha ott lennék ezen az ünnepségen szívesen elkapnálak egy fordulóra. Apropó... lesznek jó csajok?

Csajok... kit érdekelnek most. Csak Marcell izgat, és hogy tudjak vele feltűnésmentesen beszélgetni. Meg a terv szerint haladni.

-Nem tudom. Nem néztem a vendéglistát. –nem eleget... szegény, hogy hazudok neki. Pedig mennyi mindent tesz értem.

-Értem. Akárkik is lesznek ott, érezd jól magad Tibó! –ölelt át.

-Köszönöm Janó.

Már az utcán állt a taxim mikor kiléptem a házból. Ez volt a legkényelmesebb, és biztonságosabb megoldás. Kevesebb mint tíz perc volt az út. Megismertem a környéket. Emeletes villák, szabályosan vágott bokrok, méregdrága autók... ez lesz az. Lassított a jármű, majd kiszálltam.

A ház ugyanúgy nézett ki, mint eddig. A kidíszített udvaron viszonylag sok ember állt, pohárral a kezében. Már nyár volt, ezért hiába sötétedett be, nem lehetett fázni. Főleg ebben a több réteg ruhában. Tényleg mindenki hasonlót viselt. Önszántamból soha nem léptem volna be a kapun. Viszont az biztatott, hogy vár engem valaki.

Gyorsan szeltem át a kinti részt. Senki nem szólt hozzám, nem is nagyon néztek. Viszonylag beleolvadtam a tömegbe, de éreztem, hogy nem ide való vagyok. Aztán hátul az üvegajtó felé vettem az irányt, ami most nyitva volt. A ház roppant nagy szobájába kerültem, aminek mérete nem is tűnt fel ezelőtt. Legfőképp a középen lévő óriási tér volt hangsúlyban. Hangulatvilágítás, lágy élő-zenekaros muzsikaszó. Nem aprózták el. Azt sem tudtam merre menjek innen tovább. Asztalok vették körbe a helyiséget tele minden jóval, és olyan társaságokkal, amiket egyáltalán nem ismerek, ezért egyikhez sem akartam odaverődni. Kissé kétségbeesetten kerestem a helyem.

-Csiffáry Tibor. –éreztem egy kéz érintését a vállamon, mire lassan megfordultam.

-Igazgató úr. –próbáltam természetes mosolyt erőltetni magamra. Legalább őt ismerem.

-Üdvözlöm. Kövessen, ha kérhetem. Bemutatnám pár barátomnak.

-Örömmel. –mondtam, és utána indultam, de valójában semmi humorom nem volt ehhez.

Több óra bólogatás, és együtt elmélkedés gazdag, befolyásos sportolókkal. Pont olyan volt, mint amilyennek Marcell leírta. Unalmas. Bár lehet valamelyiket eredetileg tényleg én érdekeltem, és nem az apám, vagy a vagyonom, ami hozzájuk képest nem számottevő, de ahogy telt az este, és fogyott az alkohol, úgy a figyelem is a kevésbé fontos dolgokra terelődött. Rám szerencsére nem.

-Jöjjön. –szólt igazgató úr, és elindultunk egy másik szobába. Ez is eléggé szemrevaló volt, de jóval kisebb. Az elit elitje, gondoltam magamban. Itt már volt olyan sportoló akit ismertem, ellenben hozzá nem mertem volna szólni magamtól. Pár kör beszélgetés után eljutottunk egy asztalhoz. Ahhoz az asztalhoz, ami a reményt csillantotta fel szememben. -A feleségem. –szólt, a nő pedig felállt, és bemutatkozott. Hát így néz ki Marci anyukája. Válig érő, világosbarna haj, ugyanilyen színű sugárzó szemek. Vékony, és alacsony testalkat, amit egy magassarkúval próbált ellensúlyozni. Sötétkék alkalmi ruhát viselt.

-Csiffáry Tibor. –nyújtottam felé a kezem.

-Nincs szükséged a bemutatkozásra. Sokat hallottam rólad. –mosolyodott el, közben elfogadta a végtagomat. Úgy néz ki itt csak én vagyok lemaradva az emberekkel. -Van benne Botondból, nem igaz, Ernő?

-Igen. A belső tulajdonságaiból is örökölt. Tehetséges ifjú.

-Ebben nem kételkedem. –mondta a nő.

-Akkor mi nem is zavarunk tovább, jó szórakozást! Gyere drágám. –szólt igazgató úr, és eltűntek a tömegben.

Ekkor vettem szemügyre az asztalnál, eredetileg az anyja mellett ülő Marcellt. Édesen oldalra volt fésülve vörös haja. Elképesztően jól nézett ki. Próbáltam minél feltűnésmentesebben mellé ülni.

-Végre. Már azt hittem sosem jön el ez a pillanat. –fordult felém. -Jó estét uram, Veres Marcell! –nyújtotta kezét gúnyosan. Elfogadtam. Azért kellett, hogy a körülöttünk lévő emberek azt higgyék nem ismerjük egymást.

-Csiffáry...

-Hagyd már! Hányszor kellett elmondanod a neved az este?

-Száz után nem számoltam. –mosolyodtam el. Észrevétlenül próbált egyre közelebb kerülni hozzám.

-Megzabálom azt a hátra nyalt hajad. –suttogta a fülembe. -Igazam lett. Szívdöglesztő vagy ebben a ruhában.

-Te is hozod, amit kell.

-Menj fel a szobámba, ahogy megbeszéltük. Direkt nyitva hagytam az ajtót.

-Rendben. –mondtam és elindultam. Kicsit féltem, hogy eltévedek, vagy találkozom valakivel, de megmentő szövegnek tűnt a mosdót keresem. Megtaláltam azt az ajtót, ami nekem kell, és be is léptem rajta. Marci szobája tárult elém. Nem meglepően ez is nagyobb volt, mint az enyém. Nem akartam nagyon sokáig itt lenni egyedül, ez csak a személyes tere neki. Azt mondta ide nem enged be senkit, még a takarítót sem. Ezek szerint maximálisan bízhat bennem.

-Itt vagyok, csak borzalmas ez a tömeg. –nyitott be, aztán bezárta az ajtót maga mögött. Máris gyorsabban repült az idő egymás társaságában. Lentről minden felhallatszott, az egyre lassuló, zeneszó is. -Egy táncra szabad? –nézett rám kérdőn.

-Ha azt akarod, hogy a lábad taposóakna legyen... mármint én nem tudok táncolni.

-Akkor én vezetek. Csak gyere. –húzott fel az ágyáról. Gyengéden zárta kezem tenyerébe, a másikat meg a vállára vezette. Előre lépett egyet, én meg automatikusan ezzel ellentétes lábbal hátra. -Megy ez. Csupán lazulj el. -a dallam még jobban lassult, már nem lehetett elég lassan lépni rá. Ekkor elengedte a kezem, és karjait a derekam köré fonta, így egyre közelebb húzva magához, én pedig a tarkójánál kulcsoltam össze kezeimet, fejemet a vállára hajtottam. Így dülöngéltünk óvatosan egyik irányból a másikba.

Mondanám hogy megszűnt a külvilág, de nem is volt. Csak mi ketten a négy fal között. Megszokott helyzet, mégis szokatlan szituáció... de mennyire fantasztikus. Ennyi jutott nekünk, de elfogattuk, és kihoztuk belőle a legtöbbet.

-Szeretlek. –súgtam a fülébe. Erre lassan elvált tőlem.

-Hogy micsoda? –nézett szemembe döbbenten.

-Szeretlek Marcell.

-Akkor jól hallottam. –szüntette meg köztünk azt a kis távolságot. Ajkait kérően tapasztotta enyémre, amitől én teljesen elvesztettem az eszemet. A hajába túrtam, ő pedig az arcomat cirógatta kezeivel. Aztán mire feleszméltem Marci már az öltönyöm kezdte lehámozni rólam, aztán kezei egyre lejjebb kalandoztak.

-Várj, Ma... aaa...arcell! –fogtam le csuklóit finoman. -Ne most.

-Miért nem? Nincs itt senki, nem figyelnek ránk.

-Nekem mennem kell. Már kezd mindenki haza indulni, és reggel nem találhatnak veled.

-Indulj hercegem. –lehelt búcsúcsókot ajkaimra, majd megigazította öltözékem. -Viszont ezt még bepótoljuk.