Jól haladt szinte minden, ami az edzősködést illeti. Igaz hogy a legkisebbekkel ma kerül sor elsőnek a találkozásra, én reménykedek a sikerben. Viszont előtte egyetem. Ide is visszaszoktam aránylag, bár lassan csak egy hónap és nyári szünet szóval nem is kell nagyon törnöm magam. Kivéve az év végi vizsgára. Az most biztos nem lesz olyan jó mint az előző.

Tesi óra előtt szokásos öltöző. Már szinte nem is tűnt fel az embereknek, hogy csak én vagyok talpig feketében, míg mindenki az iskola egyenszettét viseli. A torna sorban is legelöl, a legkitűnőbb helyem. Fekete bárány. Nagyon illik rám most ez a jelző.

Elég intenzív és koncentrálós feladatokat kaptunk. Koordinációs létrán kellett többször többféleképpen végig futnunk, majd miután lefáradt a lábunk egyensúlyozós labdára kellett ugranunk. Eleve könnyen leeshet róla az ember ha kapkod, vagy egyszerűen nem a közepét találja el. Sípszóra kellett fel-le ugrani. Szépen ment mindenkinek egy darabig míg nem egy hatalmas csattanást nem hallottunk.

A hang forrása felé fordítottam a fejem, és Marcell volt akitől származott. Kicsúszott alóla az eszköz, ő pedig elterült a földön. Nem ordított, de nem volt megnyugtató az arckifejezése. Ráadásul piros folyadék is volt körülötte. Vér, ami egyelőre nem tudom honnan jött neki. Felé akartam rohanni, de nem tehettem. Osztályfőnök cselekedett.

-Róbert, Tibor jöjjenek! –intett feléjük minket, mi pedig rohantunk is. Ő fogta az egyik, én pedig a másik oldalról Marcit, Robi pedig követett minket a kis szertárba, ahol leültettük a sérültet. –Róbert, takarítsa fel a vért, és egy kis ideig ne menjen arra senki, nehogy elcsússzon. –nyomott a kezébe egy felmosót, a fiú pedig el is hagyta a helyiséget. -Itt kell lennie az elsősegélynek... meg is van! –vette elő a dobozt. -Nem szédül? –kérdezte Marcellt, közben pedig a szemébe világított.

-Nem.

-Feje sem fáj?

-Nem. Csak a számnál.

-Az elég csúnyán kicsattant. Nyissa ki a száját! –Marci eleget tett minden kérésnek. -Jó, foga nem sérült. Szerintem nem kell összevarrni, annyira nem nagy. Sajnos nagyon vérzik, nem hiába sok ér van a szánk közelében. Ezt tartsa itt! –nyomott vattát a felhasadt helyre -Tibor!

-Igen.

-Vigye ki az öltözőbe, ott jobban jár a levegő mint itt, tessék itt a kulcs. Fertőtlenítse ki neki ezzel. –nyomott kezembe egy üveget, meg gumikesztyűt. -Majd maradjon ott vele, amíg nem áll el a vérzés.

-Rendben. –szóltam és tettem amit kért. Az öltözőbe érve magunkra zártam az ajtót.

-Atyaég Marcell. Ezt jól megcsináltad.

-Thudhom. –mondta a már teljesen átázott vattával a szájában.

-Gyere. –vettem fel a gumikesztyűt kezemre és kivettem szájából a pamutdarabot, majd egy újat vettem elő, és ráöntöttem a fertőtlenítőből. -Nagyon fáj?

-Igen.

-Akkor készülj, mert ez csípni fogja.

-Ne...

-Nyugalom, utána jobb lesz. –nyomtam óvatosan a sebre a textilt, mire felszisszent. -Ne haragudj. –tartottam rá egyre jobban. Kis idő múlva lecseréltem ezt is egy tisztára, de arra már nem sokáig volt szükség, mivel megszűnt a vérzés. Lassan vettem le a vattát és dobtam a kukába, majd visszaültem Marcellel szembe.

-Köszönöm. –mondta megviselten.

Lassan kezemmel végigsimítottam arcán, és egyre közelebb hajoltam felé. Nem érdekelt hol vagyunk. Csak ketten voltunk. Oldalra billentette fejét, bele a tenyerembe. Bízott bennem. Finom csókot adtam neki, ajkaink lágyan érintették egymást.

-Ez is beletartozik a kezelésbe. –mondtam miután elváltam tőle.

-Hogy is volt az a nyilvános helyi szabály?

-Nem látott senki semmit. És eddig tartott. Megyek szólok tanár úrnak, hogy jobban vagy. Bár úgy is mindjárt vége az órának.

Úgy néz ki megmarad Marcell haza is ment pihenni a lakásába. Én meg készülök a kicsikhez. Tőlük féltem a legjobban. Nem vagyok egy apáskodó babusgató típus, így egy hatévessel fogalmam sincs mit fogok kezdeni. Még most jött ki az oviból öcsém. Ráadásul még ők sok mindent nem tudnak, ezért nekem kell nekik megtanítani.

Ahogy beértem a terembe és átvettem a gyerekeket még jobban izgultam. Jól mondta Janka... ezek konkrétan törpék. Van amelyiket félek hogy eltaposom. Mondjuk nem mondom, hogy nem aranyosak. Ráadásul itt ugyanannyi fiú van mint lány. A szokásos procedúrát akartam velük is követni kezdetnek. Átöltözés. Azt hittem itt még nem lesz semmi probléma.

-Tibi bácsi! –hallatszott a fiúk felől. Ettől kirázott a hideg, bár nekik még nem mondtam az edző bát. Lassan indultam feléjük.

-Miért hívott, és kicsoda?

-Én. –emelte magasba a kezét, egy barna kis srác a földön ülve. -Nem tudom bekötni a cipőmet. Otthon még sikerült, de most, sehogy sem akar.

Végignéztem a többieken, és tényleg úgy tűnik én voltam a megoldás, mert rajta kívül mindenkinek tépőzáras volt.

-Gyere. –tettem fel a padra, hogy lehajolva kényelmesen végre hajtsam a kívánt dolgot. Pár pillanat alatt meg is voltunk. -Kész. Most már irány a többiekhez, a lányok hamarabb végeztek, mint mi. –veregettem meg a hátát finoman.

-Köszönöm Tibi bácsi. –ölelte át szinte a lábamat, mert csak addig ért.

-Nagyon szívesen. De csak edző bá, oké?

-Oké.

Nagyrészt csak fejlesztő játékokat csináltunk. Ki tud több ideig egyensúlyozni egy lábon, vagy labdával célba dobni. Az alapállást vettem át velük tananyagként, ami egész jól ment. Meg suhintottak párat a levegőbe. Azon gondolkodtam milyen vicces lenne a kezükbe adni egy felnőtt méretű kesztyűt. Vajon elbírnák? Én ilyen idős koromban nem is emlékszem miket csináltam. Sosem edzésnek, hanem játéknak fogtam fel ezt anno. Egyszerűen élveztem. Rajtuk is ez látszott.

Van még egy pár tulajdonságuk a gyerekeknek, amik jellemzik őket. Ez pedig az őszinteség, és a kíváncsiság. Már kicsit fáradtam az egyes csoport után a kettessel is nyomni egy edzést. Nyolc és kilenc évesek, itt is annyi lány, mint fiú.

Egy kislány hívott magához még az első csoportból, miután végeztünk. Szőke haja szorosan két copfba volt kötve rózsaszín hajgumival. Kék szemei ragyogtak. Inkább hitték volna az emberek, hogy modellkedni jár, mint sem bokszolni. Bár a kettő nem zárja ki egymást, én mindenképpen sportolnék mellette.

-Igen hölgyem, mit szeretne? –guggoltam le hozzá.

-Kérdezhetek valamit? –sütötte le félénken szemeit.

-Csak nyugodtan.

-Botond bácsi a te apukád?

-Igen.

-És most hol van? –hát, ha én azt tudnám... hogy is mondjam, hogy megértse.

-Elment.

-Nagyon messzire?

-Olyan messzire, hogy onnan nem is tud visszajönni.

-Oh. Értem, azt hiszem. Te azért vagy sokszor szomorú, mert hiányzik.

-Igen.

-Ne legyél szomorú. –ölelt át ez a pici lány. Kezei alig értek el a feléig hátamnak. Automatikusan fonódtak össze karjaim mögötte. Nem akartam előtte sírni. Milyen ciki már hogy egy ekkorka ember vigasztal engem. Így nehezen, de visszatartottam mindent, ami kicsit is megindult. Talán pont ez segít majd megemészteni a dolgot. Ennek a kislánynak a kedves gesztusa.

-Ügyes voltál. Most irány öltözni, mert nem győznek várni téged.

-Élveztem, Tibi bácsi. –neki most elfogadtam ezt a szólítást is.

Mire odaértem Marcihoz legszívesebben én is csak bezuhantam volna mellé az ágyába. Egy gyors zuhany után meg is tettem.

-Milyen volt a kiskrapekokkal?

-Meglepően... bújósak. És fárasztóak, de szerintem azt észrevetted.

-Oh, még ennél is jobban? –szorított magához.

-Hát... valami hasonló. Szád hogy van?

-Ne akarj hallani miközben iszom. Amúgy jól.

-Örülök.

Egyre csak azon gondolkodtam, hogy apa tényleg jót akart, még az edzősködéssel is. Elhiszem, hogy ő ezt tudta csinálni, közben szeretni. Lassan én is megszeretem. Hogy jól csinálom-e azt még mindig nem tudom.