Holnap lesz egy hete, hogy egy kórteremben vagyok összezárva ezzel a veszett rókával. Nem igazán szóltunk egymáshoz, nem volt miért. Én egész jól vagyok, már hazamennék, de ha minden igaz még ennyi időt ki kell bírnom, pedig szépen gyógyulnak a sebeim, és erősödöm is, hála annak, hogy apa hozott be kaját. A kórházi koszt egyszerűen ehetetlen. Szörnyen unatkozom, nagyjából abból áll az egész napom, hogy eszem, ha kell elmegyek valamilyen vizsgálatra, de eddig nem sokat végeztek a szobán kívül. Ezek után pedig alszom.

Viszont most keltem, és valamit csinálnom kellene. Kezdésnek felülök az ágyból. Marcell követte a mozdulatsoromat. Egymással szembe néztünk, kis ideig bámultuk a másikat. Még mindig ott volt az orrán a kötés, pedig elvileg nem tört el, csak megzúzódott. Nem bírtam ki, hogy ne kacagjam el magam, ahogy hosszabban néztem.

-Nem nevet.

-Bocs, együtt érezni nem tudok.

-Ne hidd, hogy neked szebb a hajpántod.

-Nem hiszem, tudom.

Tényleg meg is kellene nézni a tükörben hogy áll a fejem. Csak egy tükör volt, és az is a fürdőben, így odavitt az utam. Tegnap megengedték, hogy saját magam vegyem le a kötést róla, mivel már nem fájtak, és jól tudtam mozgatni a végtagjaimat. A gyenge pontom a hátam maradt, azt egyedül nem értem el, és még fájt is, ahányszor csak megmozdultam.

Megnyitom a csapot, lehajolok, és megmosom az arcom. Ennyi lenne az én szépségápolási rutinom. Belenézek a tükörbe. Hát mit is mondjak... ahhoz képest nem néztem ki olyan borzasztóan. A hajam össze volt fogva, mivel nem volt lehetőségem megmosni, nem a sampon volt a legfontosabb dolog, amit hoztak nekem, meg annak is örültem, hogy le tudok zuhanyozni. Így egy vastag zsírréteg képződött rajta, mindenki jobban jár, hogy nem látja kiengedve. A homlokom lévő kötést kezdtem letekerni, szerencsére nem ázott át, mivel már begyógyult rajta a seb. Lecsavartam az előírt kenőcsről a kupakot, és elkezdtem bekenni. Az államra is ugyanez jutott, csak arról nem kellett a kötést leszednem, mivel egy sebtapasz is elég volt már rá, sőt, szerintem lassan az is feleslegessé válik. A ruhámat egy sötétkék póló, és szürke pizsamanadrág alkotta, valószínűleg ez marad rajtam a nap további részében is, úgy sem érdekel senkit, és ez a legkényelmesebb.

Miután elkészültem visszasétáltam az ágyamhoz, és megláttam, hogy a reggelit közben behozták, nem tudom, hogy nem észleltem belőle semmit. Marci ugyanabban a pozícióban volt, mint ahogy itt hagytam. Neki nem igazán működött még ez a mozgás dolog. Meg annyira a gyógyulása sem volt olyan számottevő, mint az enyém. A sebei kezdtek begyógyulni, de elég gyenge volt. Alig evett, bár nem csodálom, hogy inkább kihagyja, amit itt adnak. Ő nem volt olyan szerencsés, mint én, neki nem volt plusz elemózsiája. Viszont ezzel azt érte el, hogy napról napra soványabbnak tűnt egy kilóval, és az infúziót nyomták belé. Nem mondom, hogy kezdem megsajnálni, mert nem. Csak a lelkiismeretemnek fáj picit, hogy részben én miattam szenved. De megérdemli.

A nap első étkezésének szánt zöld trutyi annyira undorító volt, hogy én kapásból a kukába hajítottam.

-Te megeszed a tied? –fordultam Marcell felé.

-Nem. Kidobhatod.

Ez nem ételpazarlás volt, hanem önvédelem. A szatyromból egy banánt húztam elő, és azt kezdtem el elfogyasztani, fel voltam tárazva. Láttam Marcin mennyire megcsillan a szeme, ahogy normális ételt lát. Legszívesebben rászóltam volna, hogy forduljon el, ha nem akarja magát kínozni, mert ebből nem kap, az biztos. Magam mellé vettem a zacskót. Még volt benne kettő banán és két alma. Csak mert az almát jobban szeretem, és sok lett volna nekem egyedül elpusztítani a gyümölcsöket, és így is túl sok kaját dobtam ki, ezért a banánokat Marcell felé nyújtottam.

-Egyél, majom. –lassan elfogadta a felajánlást, nem törődve a megjegyzésemmel.

-Köszönöm.

-Van mit.

Pár perc alatt elpusztította mindkettőt, majd elégedetten hátra dőlt. Mennyit jelenthetett neki ez, ennyi idő után...

Az ebéd már elfogadhatóbbnak tűnt, de én inkább a szatyromból néztem valamit. Marci nekilátott, és ezt is kis idő alatt falta be. A gyomra kordult egyet, valószínűleg fura volt, hogy van benne valami. Még éhes maradt.

Megfogtam a tálcám, elindultam felé, és kicseréltem az enyém az üressel. Értetlenül figyelte a történéseket.

-Nem mérgeztem meg, ne aggódj.

-Akkor...

-Csak nem akarom, hogy itt dőlj ki mellettem. Büdös lenne egy idő után.

Marci ezt is megette, majd lefeküdt. Aludni próbált, de alvás helyett egyszer csak felordított.

-Neked meg mi bajod van?

-A térdem... Kell bele az injekció.

-Megyek, szólok valakinek.

-Felesleges... nincs itt senki, ebédszünet van, leghamarabb húsz perc múlva jönnek vissza, de én addig nem bírom ki.

-És mit kellene csinálnom, hogy elhallgass?!

-Láttad hogy csinálják nem?

-De. Várjunk... nem... Biztos nem.

-Muszáj lesz.

-Nem. Figyelj, leveszem neked róla az ilyen cuccokat, és szépen beadod magadnak. Rám biztos nem fogják, hogy megkínoztalak.

-Nem tudom magamnak beadni, reflexből arrébb húzom a lábam. Könyörgöm, Tibor... nem bírom tovább.

-Felelősséget nem vállalok.

-Csak csináld már!

Jó, mindent megpróbáltam úgy csinálni, ahogy láttam. Egész végig attól féltem, hogy elbízom magam, és beletörik a tű, vagy elvérzik, vagy mit tudom én, biztos egy csomó mindent elronthatok. De azt kell mondanom ehhez is van tehetségem, ugyanis Marci lenyugodott, és nem azért mert elájult volna.

-Életmentő vagy.

-Az azért túlzás. Mit fogsz mondani az orvosnak?

-Az igazat, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy azonnal beadd nekem, kényszerítettelek rá, érzelmileg zsaroltalak... meg hogy vegyenek fel ápolónak.

-Bolond. Csak hogy tudd, még mindig ugyanúgy gyűlöllek... egyszerűen nem bírtam hallgatni az ordításod.

-Pedig a lányok csípik a hangomat, miközben az ágyban fekszem.

-Úgy veszem észre, kezdesz gyógyulni.

Az elkövetkezendő órákban a telefonomon néztem videókat az ellenfeleimről. Legalább arra jó volt ez az idő, hogy kielemezzem a taktikájukat. Kicsit félek, mi lesz, ha nem tudok visszatérni a formámba. Ők egy picit sem lazsáltak az biztos.

Behozták a vacsorát, lassan vége a napnak. Parizeres zsemle, esküszöm fejlődnek, ez már az én gyomromba fogja végezni. Az étkezés után lefeküdtem, majd még fel akartam ülni, inni. Ekkor viszont óriási fájdalom nyilallt a hátamba, és egy hatalmasat ordítottam. Marcellnak nem is kellett szólni, azonnal berohant egy nővér.

-Mi történt?

-Felült, ordított, biztos a háta. –mondta a szobatársam érzelemmentesen.

-Nagyon fáj!

-Biztos gyorsan ültél fel, lássuk csak. –szólt majd felhúzta a pólóm.

-Uuu, ez rosszabb, mint gondoltam. Felszakadt a varrás. Doktornő! –kiáltott ki a folyosóra.

Szerencsére pont a szobánk előtt sétált, benézett, és aránylag higgadtan közölte.

-Próbálja meg elállítani a vérzést, érzéstelenítő, és jövök összevarrni. –na ennek hallatán viszont én nagyon nem lettem higgadt. A nővér kiment az injekcióért, közben a saját véremmel átitatott lapokat dobta a kukába.

-El fogok ájulni. –mondtam az orrom alá.

-Tibor... Tibor... Nézz rám! –hallatszott a szomszédos ágyról, mire én minden erőmet bevetve, odanéztem.-Kibírod. Fájni fog, de nem úgy ismerlek, mint aki nem bírja a fájdalmat.

A nővér gyorsan visszatért és már szúrta is az érzéstelenítőt.

-AAAW! –üvöltésem visszhangzott a szobában.

-Most már jobb lesz, ígérem.

Tök homály az egész innentől. Bejött doktornő és... azt hiszem elaludtam.