A szobában égett a tűz a kandallóban. Odakint sötétség honolt, éjszaka volt. A szobában egy lány gubbasztott a kandallónál, és sebesen írt egy koszos pergamenre. A szőnyegre folyt a sötétkék tinta, de ezt a lány nem vette észre.

Neked

Neked, akit szerettem.

Tudod, milyen rémes érzés egyedül lenni? Egyedül feküdni, egyedül ébredni, egyedül élni.

A lány arcán csorogni kezdtek a könnyek, és a pergamenre csöppentek.

Tudod te, milyen összetörtnek lenni? Milyen nézni, ahogy szétesik az életed, és senki sem szánja rád az időt, hogy meghallgasson?

A lány fát dobott a kandallóba, amiben ismét lobogni kezdtek a lángok. Még szüksége volt a tűzre.

Tudod, milyen érzés reménytelenül szeretni? Távolról figyelni, és összetörni, amikor mást választ.

A tinta ismét szétömlött. A lány szitkozódott, mert így a levélen is jókora paca jelent meg.

Széthullott az életem. Csakis te tartottad bennem a lelket, azután elhagytál. És én nem tudtam kigyógyulni belőled.

Meghívtál az esküvődre. Rémes érzés lett volna látni, ahogy mást veszel el. Azokban a pillanatokban gyűlöltelek. De aztán rájöttem, hogy nem tudlak gyűlölni. A hibáiddal és erényeiddel szeretlek téged.

A köztünk lévő távolság marcangol. Nem tudom elviselni.

Ez lesz az a levél, amit soha nem fogsz látni. Nem kell, hogy lásd. Csak jólesett leírni.

Tudnod kell, hogy szeretlek.
Örökké

A lány összegyűrte a pergament és a tűzbe dobta.