IV. FEJEZET

Mikor a félelem elborítja az elmém, adj nekem megnyugvást e káosz kellős közepén.

BENETT JOHNSON

Másnap  reggel sikeresen elkéstünk, méghozzá miattam. Az idő húzás nem volt a terveim között, de még az sem hogy elfurikázzam a szomszéd lányát az iskolába. Az egész éjszaka kész káosz volt számomra, amellett hogy ha aludtam is, csak rémálmok gyötörtek, izzadt pólóban riadtam fel éjjel egy órakor. Ziháltam, fejemet ide oda  kapkodva   próbáltam megnyugodni, onnantól kezdve viszont egy pillanatra se tudtam volna lehunyni a szemeimet. Reggel öt órakor az ébresztő hangjára kaptam hátra a fejem, miközben elnyomtam a hamutálban a cigarettát. Sóhajtva süppedtem bele a székbe, ahogy megéreztem a hideg szellőt a hátamon. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kimenjek a házból. A kedvem a béka segge alatt volt, ideges és feszült voltam, az iskola meg nem éppen olyan hely volt, ahová szívesen betettem volna a lábam, főleg így új emberként az utolsó évben. Az eső ekkor még nem eredt úgy el, mint amikor kiléptem a házból. Csak úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Eszembe jutott hogy talán nem öltöztem az időjárásnak megfelelően, de abban a pillanatban nem igazán érdekelt, szóval csak bepattantam a kocsiba hogy végre elindulhassak a kávézóhoz, ami itt van tőlünk nem messze. Ahogy a biztonsági övet becsatoltam, megpillantottam a szomszéd lányt az ajtóban. Még csak át sem gondoltam hogy mit teszek, mert a következő pillanatban már, a házuk előtt állítottam le a kocsit. Rányomtam a dudára, mire ő megszeppenten kapta felém a tekintetét. Úgy vert a szívem, mintha egy maratont futottam volna le. A testem egy kész káosz mostanában.
- Gyere, elviszlek. - kiabáltam ki a lehúzott ablakon, hiszen az eső úgy kopogtatta az üveget mintha csak be akarná törni. Rá haraptam a számra, mikor még percek múltán is az ajtóban álldogált megszeppenten mozdulatlanul. Lehunytam a szemeimet csak hogy össze szedhessem magam. - Akkor most jössz, vagy nem?
- Jö- jövök már. - dadogta miközben, vissza nézett a házba még valamit motyogott az orra alatt, majd intve egyet, becsukta maga mögött az ajtót.
Behuppanva mellém még mindig szeppenten vizslatott mint aki tényleg nem tud hova tenni.
- Látom nem vagy egy korán kelő típus. - idegesen szorítottam a kormányt, mert magam sem tudtam eldönteni hogy mégis mi a fenét művelek. Úgy volt hogy távol tartom magamtól, most mégis itt beszélgetek vele mintha ez teljesen normális lenne. Nem akartam hogy megismerjen, hogy belém lásson.
- Szeretek aludni. - laza könnyedséggel vont vállat mintha az előbbi lány, aki még egy percel ezelőtt az ajtóban álldogált, eltűnt volna. - De ahogy látom, te sem vagy egy korán kelős típus.
- Nem igazán aludtam az éjjel, szóval nem siettem a felkeléssel. - bekanyarodtam az utcába ahol a kávézó található, miközben Dorothy kinézve az ablakon kérdő tekintettel vizslatta az utcát.
- Rossz felé mész, a suli nem erre van. - vigyorogva állítottam le a motort mikor végre a kávézó elé értem.
- Szükségem van arra a kávéra, hogy ébren tudjak maradni, de ne aggódj nem fogunk elkésni.- legyintve szálltam ki a kocsiból, az eső még mindig szakadt, nem úgy tűnt mintha alább akarna hagyni. Berohantam az ajtón, és akkor szembesültem a ténnyel, hogy bizony vannak egy jó páran előttem.  Az órámra pillantottam,   morcosan húztam el a számat. -Leszarom, akkor is kell az a kávé. - hét óra ötvenötkor pattantam be a kocsiba, miközben azt hallgattam, hogy a mellettem ülő szépség arról csacsog, hogy bizony ezt nem ússzuk meg, az igazgatóiban fogunk kikötni. És milyen igaza lett.

Idegesen doboltam az ujjaimmal az igazgatói irodában a székbe süppedve, miközben az íróasztal mögött a nő arról hadovál össze vissza, hogy mégis hogy képzelem hogy második nap késve esek be az iskolába, meg hogy örüljek neki hogy most az egyszer nem szól anyámnak erről. Megforgattam a szemeimet, talán hálásnak kellene lennem ezért az aprócska dologért, de egyszerűen csak leszarom. Mostanában sok minden nem tud meghatni, egy valamin kívül. Dorothy megszeppenten össze görnyedve, lábaival dobolva ül a székben. Idegesítő az érzés ami hatalmába kerít, és ez káoszt okoz bennem. A kezéért nyúlok, amivel a szék karfáját markolja, mire ő felém kapja a tekintetét. Én nem nézek rá, csak a szemem sarkából látom ahogy a kezeinket vizslatja. Rászorítok, jelezvén neki, hogy hagyja abba az előbbi cselekedetét. Nem lepődök meg, mikor ki rántja a kezét az enyém alól, de továbbra sem nézek rá.
Mire végre az igazgató elzavar minket órára, kilépve a teremből meghallom a csengő hangját, ami fülsüketítően jelzi hogy vége az első órának.
- Azt kérted legutóbb, hogy maradjak távol tőled, most mégis úgy viselkedsz hogy egyszerűen nem tudok rajtad kiigazodni. - lenézek rá, és az jár a fejemben, annak ellenére, hogy el akarom magamtól taszítani, annál jobban vonz magához akaratlanul is.
- Csak szívességet tettem, ennyi az egész, ne gondold túl.- felvettem a maszkot, hiszen nem akartam hogy belém lásson, nem azt nem hagyhattam!
- Még is mivel tettél szívességet, azzal hogy elhoztál mégis késve értünk a suliba?
- Nem hogy megköszönnéd, legközelebb majd hagyom hogy az esőben gyalogolj. - idegesen trappoltam a terem felé, meg se várva hogy bármit is mondhasson.
- Apám elhozott volna, idióta!  - meglepetten kaptam még hátra a fejem, csak hogy láthassam az arcát ahogy fintorogva próbál utol érni. Káoszt okoz bennem, ami olyan elsöprő erővel bír, hogy ha akarnám se tudnám megállítani. A terembe érve le huppantam a tegnap kiszemelt helyre, majd a fülhallgatót bedugva elnémítom a kinti zajt. Dorothy, lehuppan a mellettem lévő székre a táskámat meg az ölembe dobja. Felhúzza a szemöldökét mikor kérdőn rá pillantok, még a zenét is lenémítom egy pillanatra - Próbálj meghatni mást ezzel a viselkedéssel, nálam ez nem válik be. - megrázza a fejét, gondolom azt hiszi nem hallom amit mond, így vissza fordulva a könyvébe temetkezik.
Az utolsó óra felénél járunk, szinte mindenki meggyötörten vizslatja a táblát amin matematikai egyenletek sorakoznak. Az a helyzet, hogy sosem volt olyan hogy nehéznek bizonyultak volna a tantárgyak, szinte mindenből majdnem hogy kiváló voltam, itt ott néha becsúszott egy négyes, de alapvetően sosem éreztem tehernek a tanulást. A feladat lap ami előttem hevert, percekkel ezelőtt megoldottam, így hát inkább hátra dőlve a széken, bámultam a többieket akik szenvedve próbálják megoldani a feladat lapot.
- Johnson! - a tanár felé kapom a fejem, aki felpattanva mutatja hogy adjam át a lapot. - ha ennyire unatkozik és kész van, adhatok magának új feladatot.
- Ugyan, nem szükséges! -tiltakozva rázom meg a fejem, ahogy próbálok ébren maradni.
- Meglepően hibátlan! - a férfi a szemöldökét ráncolja, miközben átfutja a szemeivel újra a lapot. - Mondták hogy maga kiváló tanuló, de nem akartam elhinni, kap erre egy ötöst, szép volt! - megveregeti a vállamat majd vissza sétál az asztala mögé.
Mikor végre kicsengetnek az utolsó óráról is, behányom a táskámba a könyveket és sietősen hagyom el a termet még a tanár előtt. Nem foglakozva azzal hogy a lány a nevemet kiabálva próbál megállítani.
"Ha nincs érzelem , nincs fájdalom!„

Visszhangzik apám hangja a fejemben miközben ki rohanok a kapun. A slusszkulcsot a kezem között szorongatva, rohanok a kocsihoz, csak hogy végre haza juthassak. Ahogy bepattanok a kormány mögé, még látom ahogy Dorothy felém lépkedve magyaráz, de nem várom meg, inkább őrülten lépek a gázra, elhajtva a szakadó esőben.
Egy fél órával később, már verandán ülök a széken cigarettával a kezemben, miközben próbálok nem azon agyalni, hogy ott hagytam a szakadó esőben a lányt. De hiszen nem tehettem meg hogy a közelében maradok, annak ellenére is hogy milyen csábító mert ha vele vagyok, szinte mindenről megfeledkezem . Elfelejtem azt hogy milyen ember is vagyok valójában, elfelejtem hogy nem érdemlek szeretetet. Elfeledkezem a világról hiszen ha ott van mellettem, olyan mintha semmi se létezne, rajta kívül.  Bosszantó, és érthetetlen számomra, hogy ennyi idő alatt hogyan lehetséges hogy ezt érezzem..
Ajtó csapódására kapom fel a fejem, így azt is konstatálom hogy félig leégett a cigi a kezemben. Idegesen nézek a szomszédaink felé, miközben a mellkasomban újra őrült tempóban kezd el kalapálni a szívem.
- Hogy lehet valaki ekkora idióta?!  - gyors léptekkel kerüli meg a kocsit, miközben hevesen magyaráz a lány az apjának, aki csak bólogatva hallgatja a lánya kirohanását. - Nem lehet rajta kiigazodni, egyik percben ilyen a másikban meg olyan. - az apja éppen átnéz a lánya felett egyenesen rám. Ahogy össze akad a tekintetünk, bólint egyet majd vissza fordulva kikerülve a döbbent lányát a járdán, belép a házba. Szinte farkas szemet nézünk egymással, ő nem tud máshová nézni, én meg nem eresztem el a tekintetét. Elnyomom a hamutálban a csikket,majd felpattanok a székből mire Dorothy megindul felém.
- El ne merj szaladni megint, hallod?! - utánam kiállt, amire én nem igazán reagálok. Már nyitnám az ajtót amikor is a szavai megállásra kényszerítenek. - Neked apád nem tanított jó modort? - olyan indulattal fordulok meg, hogy szinte egy szempillantás alatt termek előtte. A karját megszorítva, húzom magamhoz közelebb.
- Mit mondtál ? - sziszegem, szinte már remegek a dühtől. Ekkor ismerem fel a félelmet a szemeiben először, miközben aprócska száját szétnyitja döbbenetében. Engedek a szorításon de a kezét nem eresztem el, miközben közelebb hajolok hozzá.- Ha mégegyszer felmered hozni az apámat, nem állok jót magamért! - szinte eldobom a kezét mire az lehullik a lába mellé. Hatalmas rohanó léptekkel indulok vissza a házba, hogy aztán jó erősen bevágjam magam mögött. A hátamat az ajtónak döntve csúszok le a földre, miközben megérzem a maró fojtogató könnyeket melyek végig száguldanak az arcomon.  - Ha nincs érzelem, nincs fájdalom! - mondogatom egymás után, csak hogy ne hallhassam a szívem őrült dobbanásait.