A telefonomat nézve észrevettem pár esőcseppet a képernyőn, majd mikor felnéztem már úgy esett mintha vödörből öntötték volna. Nem akartam hazamenni a történtek után. Gyorsan behúzódtam egy kisebb eresz alá, ami egy üres, régi bolthoz tartozott. A rozsda már ette a rácsot az ajtón és cigicsikkekkel volt tele a párkány. –Kibírom, még eláll az eső...-bámultam az eget. A dzsekimet összehúzva vártam, néha-néha pedig a telefonomat babráltam. Mikor megláttam a telefon sarkában az 5%-ot elkapott a pánikroham és egyből lezártam a képernyőt. –Nem lehet ilyen szerencsém...-mérgelődtem. A kocsi túl messze volt, hogy átszaladjak a kórház másik oldalára... látni is alig lehetett a sűrű esőtől. Nekidőltem a rácsnak és az utcát kémleltem, ami félhomályban úszott. Kezdtem fázni, de ez egyből ki is ment a fejemből, amikor a távolból meghallottam egy autót befordulni. Felkaptam a fejem és már láttam is a fényszórót, ami bevilágította az egész utcát. Vártam, hogy elhaladjon mellettem, mert elvakított a fény... de egy idő után gyanús volt, hogy nem mozdul. A szememhez tettem a kezem, és a fényt kitakarva néztem a kocsira... hátha veszi a lapot. Valaki kiszállt, és a kocsi elejéhez sétált. A lámpa még mindig világított. A fényben láttam, hogy valamit matat a zsebében.

–Öhmm... elnézést, segíthetek? Eltévedt? -szólítottam meg félve. Majd megláttam, hogy az a valami, amit kivett a zsebéből megcsillant a reflektorfényben... Egy bicska?! Futott végig a hideg a hátamon. Az alak némán állt én pedig teljesen lefagytam. Ha elkezdek futni, vajon követni fog? Kocsival van... bármikor utolér... Mit csináljak? A lélegzetem visszafojtva figyeltem a következő lépését... Síri csend lebegte be a kettőnk közti levegőt. Elindult felém, a lépései a sárban ijesztően hangosnak tűntek... még az eső sem tudta elnyomni. A fejemben ezerszer visszhangzott a tocsogó sár hangja. Úgy döntöttem nem várom meg, hogy átszúrja rajtam a kést ezért futásnak eredtem a vizes, csúszós sáron át. Csak a kórházzal ellentétes irányba tudtam futni, ezt az utat hagyta szabadon... majdnem mintha... pont ezt akarná. Fogalmam sem volt merre lehetek... Sötét volt és a ködtől sem látszott semmi. Az arcomra vetődő esőcseppektől is alig láttam. Zihálva néztem előre, ahogy futottam, a sötét ködös út végtelennek tűnt. Az első kanyarnál befordultam. Vajon követ? Vajon a nyomomban van? Hátranéztem futás közben, de semmit sem láttam... A köd egyre csak nőtt és nőtt. Még egy pár métert mehettem, majd a házak falához simulva álltam meg... Közben az eső kezdett elállni. Leültem a vizes aszfaltra... a félelemtől sírni tudtam volna. A telefonomért nyúltam, de nem éreztem a zsebemben... Basszus! Kiesett? Miért történik ez velem... A szívem megint elkezdett verni, ahogy visszanéztem az útra ahonnan jöttem. Közben minden zsebemet kiforgatva kutattam a telefon után, de a kezem remegése nem segített a helyzeten. Feltámaszkodtam... alig bírtam megállni a lábaimon... azok is remegtek. A ház falának támaszkodva észrevettem, hogy az árnyékom egyre csak halványodik... Hátranézve szembesültem vele, hogy a villanyoszlopok sorban kialszanak. A még égő lámpák felé hátráltam, szememmel követve a kihunyó fényeket. A könnyeim már rég rászáradtak az arcomra, a lámpák mellettem végig kiégtek. Egy zajt hallottam mögülem, mire hirtelen megfordulva nekimentem valakinek. Váratlanul megragadta a csuklómat visszahúzva, nehogy elessek. Kinyitottam a szemem és Brendon látványa fogadott. Hirtelen hátranéztem, a lámpák normálisan világítottak, mintha ezt az egészet csak hallucináltam volna. –Brendon! –néztem vissza rá ijedten, még mindig fogott és aggódva nézett.

-Minden oké? Mit keresel itt ilyenkor? –ráncolta össze a szemöldökét miközben végignézett rajtam. A hajam kócos volt a széltől, a szempillaspirál elmosódott a könnyeimtől... úgy nézhettem ki, mint aki most szabadult el valahonnan, ami végül is... majdnem igaz.

-M... minden! –vágtam rá reszkető hanggal és kirántottam a kezéből a kezem. –Csak... sétáltam.

-Igen gondolom. –a hanglejtéséből ítélve nem hitte el. Megfogta az arcomat és magafelé fordította. –Te sírtál? –hajolt közelebb, hogy szemügyre vegyen.

-Nem. –fordítottam el a fejem. –Csak a szél. –mondtam a szemem törölve. –Inkább te mit keresel itt?

-Téged...-mondta nyugodtan. –Segíteni akarok... inkább személyesen akartam beszélni erről. -eszembe jutott, hogy nem írtam neki végül semmit. –Szóval tudsz mindenről...? –tette zsebre a kezét.

-Mindenről? –néztem rá sértetten. –Mégis mi mindenről kéne tudnom? Ha a minden alatt arra gondolsz, hogy egész végig hazudtatok nekem, akkor igen... mindenről.

-Na állj. Te vagy megsértve? Mikor az ellenséggel smárolgatsz a kis rejtett faházában?

Ledöbbenve néztem rá és felhúztam a szemöldököm. –Hogy mi? –szóhoz sem jutottam... Tud róla... Mi a... Honnan?

-Ne értsd félre... Romantikus gesztus... főleg a halott barátnőd felett. –Nézett a távolba undorral az arcán.

-Az azelőtt volt, hogy tudtam volna Dane tervéről, oké? –emeltem fel a hangom.

-Igen? Mégis honnan tudod, hogy az öreg nem hazudik? Honnan tudod, hogy Dane tényleg egy szemét, manipulatív, kicsinyes, seggf...

-OKÉ, OKÉ! -szakítottam félbe. –Nézd, Brendon...-a kezem még mindig remegett, amit próbáltam elrejteni. –Azt hiszem... ez egy megérzés... kezdetektől fogva kételkedtem Dane-ben. Hát mostmár tudom az okát. Szóval... mi értelme tovább kételkednem önmagamban... mikor a választ végig tudtam.

Brendon csóválta a fejét. –Egy cseppet sem vagy biztos magadban. Ne hazudj.

-Úgy látszik az egyetlen, aki nem biztos bennem, az te vagy. –sétáltam el mellette, a kórházhoz visszavezető úton. A lámpák már normálisan világítottak, még mindig nem értettem, hogy mi történt előbb. A földet kémleltem, hátha megcsillan a sárban a telefonom, de nem így történt. Brendon mögöttem sétált. Nem beszéltünk egész úton a parkolóig. Lenéztem a cipőmre, a sár 6 rétegben csücsült a talpán. Próbáltam lesúrolni az aszfalttal... többé-kevésbé le is jött. Brendon megállt mellettem amég én kínlódtam.

-Szóval, most hazamész a hamis családodhoz? –törte meg a csendet.

Sóhajtottam és felnéztem rá. –Csak összeszedni a dolgaimat...-mondtam, közben a zsebemben kerestem a kocsikulcsot... szerencsémre azt nem hagytam el.

-Delilah... –Brendon is érezte a nyomást rajtam... Nem néztem rá, csak készültem beülni a kocsiba. Már az ajtót nyitottam, mikor megfogta a kezem.

-Delilah.

Ránéztem könnyes szemekkel. –Mivan?

Érezte a feszültséget, ezért csak a nyakláncomért nyúlt és a medált nézegette. –Ezt hordani fogod? –tudta, hogy Danetől kaptam. Megragadtam a nyakláncot és kitéptem a nyakamból. –Nem. –dobtam a földre. –Jó éjt Brendon. Majd beszélünk. –ültem be a kocsiba. –Ja... remélem. -ő még mindig állt zsebre tett kézzel és nézte, ahogy elhajtok. Egyenesen haza vezettem, hogy összeszedjem a dolgaimat... utána pedig mamához megyek... aki nem is családtag... de mit számít már ez?

Kb. este 11 lehetett... fáradt voltam, tiszta sár... és csalódott.