Dane megsimította az arcomat. –Lassan 8 óra... -nézett rá a telefonomra az asztalon. Majd felvillant a képernyő, ahogy jött egy üzenet. Odanéztem és megláttam Brendon képét, írt valamit. Biztos látta Dane is... már eleve utálják egymást. Remélem nem lesz ebből vita. Figyeltem az arcát, de nem tudtam megfejteni éppen min agyal. Majd beugrott, amit mondott. 8-ra van időpontom a kórházba. –Ezt miért mondod most így? –fürkésztem a szemét. –Menned kell, nem? –láttam a szája sarkát görbülni. Ráncoltam a szemöldököm. –Honnan tudod?

–Hallottam. –tette zsebre a kezét. Végignéztem a mozdulatot és közben észrevettem, hogy milyen jól áll neki a fekete. Fekete pulóver, fekete farmer. A pulóver ujja fel volt húzva a karján. Ez is tetszett, de nem akartam elfogadni a tényt. 

–Megteszek mindent, hogy Lara visszajöjjön...oké? –mondta komor arccal. Bólintottam egyet és a cipőmet figyeltem. –Hiszen fontos neked. –jegyezte meg halkan. Kínos csend lebegte be a szobát. Mondanom kéne valamit erre?  Egymásra néztünk. Éreztem, ha nem mozdulok, akkor nem fogok elindulni még egy darabig. Felkaptam a telefonom az asztalról és elindultam az ajtó felé. –Majd beszélünk. -néztem vissza rá. Bólintott. A kanapén pár póló hevert. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ez az első éjszakája itt. Kiléptem és a friss éjszakai levegő csapta meg az arcom. Amint bezáródott mögöttem az ajtó a számhoz kaptam. Ez most tényleg megtörtént? Megcsókolt? Miért nem ellenkeztem? Mi történik? Halmoztam fel magamban a kérdéseket, közben pedig sétáltam a kocsihoz. Mi van, ha szerelmes vagyok Danebe? Az vagyok? De mégis, miért vannak kétségeim? Lassan azt éreztem, hogy megőrülök a saját gondolataimtól.

A kórház ilyen késői órában már üres volt. A recepción egy nő ült. Barna haja laza kontyban volt és fehér ruhát viselt. Odaléptem, hogy bejelentkezzek. –Jó estét. Delilah Hammer vagyok, van egy időpontom 8 órára. –a nő hirtelen nézett fel rám, mintha megijedt volna. Kihúzta a füléből a fülhallgatót. –Ne haragudj... azt hittem már nem lesz vendég. –mosolygott ártatlanul. –Látogatóba jöttem. –vágtam rá. –Oh...-nézett a monitorra. –Te lehetsz Delilah, ugye? –fürkészett. –Igen. -vártam a hölgyre. Valamit pötyögött a gépen, majd kikereste a belépőt. –243-as szoba. –nyújtott át egy belépőkártyát. –Köszönöm. -mosolyogva hagytam el a recepciót. Érdekes, hogy ilyenkor még fogadnak látogatót. Ilyen éjszaka félelmetes hely ez a kórház. Felmentem a második emeletre ami még sötétebb volt mint a földszint. A hosszú és sötét folyosón visszhangzott a léptem. Ahogy kerestem a szobát, egyre bentebb kellett mennem... 240... 241... 242... 243.. ez lesz az! Lehúztam a kártyát és nyílt az ajtó. Benyitottam és ahogy megláttam apát egyből elérzékenyültem... már azt sem tudom hány éve láttam utoljára. A kórházi ágyában feküdt, rá volt kötve egy gépre. Felült és csak bámult. Nem hiszem, hogy felismert. –Szia apa. –mosolyogtam elcsukló hangon. –Delilah? –ült ki a mosoly a szájára. –Tényleg te vagy az? –dörzsölte meg a szemét. Bólintottam, nem tudtam szóhoz jutni. Odasiettem hozzá és megöleltem. Eddig anya sosem engedte, hogy találkozzak vele. Annyi év után végre látom. –Mi történt? –néztem a gépre. Ennyire megverte volna Ronny?

–Delilah. –fogta meg mindkét vállam. –Muszáj elmondanom mindent. Biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel semmire. –hadarta, mintha sietett volna. Éreztem, hogy remeg a keze.

-Apa...-néztem rá. –Ne hívj így. Nem én vagyok az édesapád. –mondta komolyan. Én csak figyeltem, magyarázatot várva. –Azt hiszem jobb, ha az elejéről kezdtem. –lesütötte a szemét.

-Várj, miről beszélsz? Hiszen attól még te neveltél fel. –próbáltam vigasztalni, azt hittem bűntudata van, amiért elhagyott minket. –Nem. Te Irinith és Mazneth gyermeke vagy. –remegett a szája és gyengének tűnt, azon gondolkodtam, hogy lehet elment az esze... –Apa... lehet egy kicsit pihenned kéne. –mosolyogtam aggódva. Megragadta a kezem szorosan és a szemembe nézett. –Nem. Meg kell hallgatnod. Tudnod kell az igazat. –szorította jobban a kezem. –Akiket a családodnak hittél, sosem voltak azok. Ők csak felneveltek, figyeltek rád. Mert te más vagy, Delilah. –remegett a hangja. Éreztem, hogy fél valamitől. A szoba félhomályban úszott. Csak az utcai lámpák világítottak be. A gépek kék fénye visszaverődött az arcunkon. Így láttam, hogy könnyes a szeme. –Démon vagy. –mondta halkabban. Éreztem, hogy lazít a szorításán, mintha megkönnyebbülne, most hogy ezt kimondta. Ültünk csendben. Tudtam, hogy léteznek nem e világi lények, de sosem gondoltam volna, hogy egy lennék közülük. –Én? -húztam fel a szemöldököm. Arra a napra gondoltam amikor leestem a szakadékba. Végül is nincs rá bizonyíték, hogy megtörtént... –Ha nem is hiszel nekem, kérlek akkor is hallgass meg. 

Bólintottam, és hallgattam amit mondani akart. –Érdekelt mindig is, hogy mi történt. -nyugtattam meg. –Daniel. Emlékszel Danielre? –hozta fel hirtelen. Felkaptam a fejem és ijedten bámultam. –Tessék?

–Emlékszel? Mikor nagyobb lettél... megismerkedtél Daniellel. Biztosan emlékszel rá. –várta a reakciómat. –Dane? –kérdeztem rá. –Szóval emlékszel. –sóhajtott. –Nem. Mármint... nem emlékszem mi történt a múltban, de ismerem igen. Tudom, hogy ki ő.

–Dane veszélyes. Ne hagyd, hogy manipuláljon. Vigyáznod kell. –nézett a szemembe. –Mi... miért? Mi történt? –kérdeztem rá. Végre valaki, aki elmeséli. –Fáj erről beszélni, de Dane szörnyű dolgokat tett, és te vakon követted minden egyes lépését. –elhallgatott. Mintha nem merne róla beszélni. Éreztem rajta a félelmet. –Rávett, hogy öld meg a szüleidet... és te... –nyelt egyet. –Megtetted. –ismét lesütötte a szemét. Megsimítottam a vállát. –Tudni akarok mindent. Folytasd nyugodtan. –vigasztaltam. Nem mintha emlékeznék a valódi szüleimre. Nekem nem fájt erről hallani. Felsóhajtott és folytatta. –Szinte kimosta az agyad. Nem voltál önmagad, ha ő is ott volt. Elvarázsolt téged, ez az, amihez ért. Ezért kérlek, hogy vigyázz. Nem tudhatod, mit tervel jelenleg. –hallgattam, közben próbáltam emlékezni, de nem ment. Nem tudok semmit Daneről. Mégis mi történt kettőnkkel? –Hogy kerültem ide? Mi történt utána? –ráncoltam a szemöldököm. Válaszokat akartam. –Felfigyelt rátok a tanács... megállították a mészárlásokat. Szerintem tudod is, hogy hogyan. Halandó vagy... de mégsem egészen. Kitörölték az emlékeidet. Ez volt a büntetés. –És Daneel mi történt? –jobban érdekelt ez a része, mint a sajátom. Megőrültem. –Ezek szerint újból megtalált téged. –nézett rám. –De fogalmam sincs, mire készülhet.

Csalódott voltam és mérges egyszerre. Dane rosszabb, mint akinek hittem. Mégis, valahogy látni akartam. Mi van, ha volt oka ezeket tenni? Vajon megtudnánk beszélni? Hiszen segíteni akar Larát visszahozni. Mi van, ha át fog verni? 

–A barátnőm miattam halt meg... Mégis mit tehetnék? –néztem fel a férfira, akit eddig az apámnak hittem.

–Ismered a boszorkányt, aki segíthet visszaszerezni az erődet. Ha Larát vissza akarod hozni, nem szabad megbíznod abban a fiúban. –figyelmeztetett. Ültem az ágyon megsemmisülve. Az emlékeim még mindig homályosak voltak, de valamiért tudtam, hogy vigyáznom kell. Talán Brendonnak végig igaza volt.

~~~

A kórházból kiérve elővettem a telefonom. Még csak most néztem meg az üzenetét.

Brendon Camp: Segítek...

Összeszorult a gyomrom. Szükségem van Brendonra, nem bízhatok Daneben.