Egyszerűen csak közéjük keveredtem.Valahogy ott voltam közöttük és felém közeledtek.
Kijáratot kerestem de nem volt.
Forgolottam.De nem volt....nem volt kijárat.
Már nagyon közel voltak és én csak tehetetlenül álltam középen.
Kétségbeesés lett urrá rajtam.Ordítva mentem neki a felém közeledőnek.
Többet fellökve törtem utat magamnak.Úgy éreztem sose szabadulok onnan.Azt hittem ott halok meg mint egy szerencsétlen.De nem így volt.Nem halhattam meg.Ott nem és nem így.
Az útolsót félre lökve kezdtem rohanni és vissza se néztem többet.

Szihálva döltem neki egy fának.Legugoltam és sokkolva néztem előre.
Szabad utat adva a könnycseppeknek hagytam ,hogy végig follyanak az arcomon.
Próbáltam felfogni az előbb történteket.De nem ment.

Kis idő elteltével megkönnyebülten fújtam ki a levegőt.De felállni még nem tudtam.A lábam szüntelenül remegett.

....

Nehezemre esett végül elindulni de muszáj volt.
Kint biztonság eddig sem volt de miután a vírus mindenhol végig söpört már elbóbiskolni is veszélyes.Ha csak a gondolatodba merülsz vagy egyszerűen félre nézel egy fél pillanatra a baj meg is talált.
Nem akartam újra hibába esni hisz akkor is majden ott hagytam a fogam.És nem biztos ,hogy mégegyszer lesz szerncsém a túlélésre.

Feltápászkodtam és körülnéztem azon nyomba.Egy lélek sem volt rajtam kívül.
Automatikusan a táskámért nyúltam de az nem volt mellettem.
Valószínűleg a holt tenger közepén hagyhattam.Benne a gyógyszerekkel és néhány müzliszelettel amit nem sokkal találtam egy házban.
Minden élelmem és orvosságom odaveszett.Csak a kés és a pisztoly volt nálam a nadrágomra felakasztott tokban.

Már messze jártam.
Nem tudom hány nap telhetett el pontosan azóta az eset óta.
Az erdőt a város váltotta a várost a mező majd így tovább változott a táj körülöttem.
A nagy városokat kerültem.Inkább választottam a biztosabb kerülőt.

Nem álltam olyan rosszul mint ahogy elindultam.Rengeteg hasznos holmit találtam az út során.Volt konzerv,müzliszelet,víz és gyógyszer is nálam.
Csak társam nem volt akire támaszkodthatok.Hiányzott ,az hogy legyen mellettem valaki akiben bízhatok,aki megvéd aki segít.

Egyedül voltam ebben az elcseszett világban.

.....

Nem tudom melyik városban lehettem pontosan.A tábláról a betűk levoltak kopva.Kiolvashatatlan volt.
A város kicsinek és családiasnak tünt.Valamikor igazán szép lehetett.
Most viszont mindenhol roncsok.Az udvarok hullákkal voltak beterítve.Elszomorító látvány volt.

Gyomor vacsarító bűz volt mindenütt.
Hirtelen egy halk puffanásra lettem figyelmes.Ezt egy újabb követte.
Egy kocsi mögé bújva lestem ki és kerestem a hang forrást.Hamar megtaláltam.Egy kék színű házból jött ahonnan egyre több hullát dobtak ki.
Kilépett a házból egy lány.Az arcát nem láttam.Eltakarta egy szürke sállal.
Mellette egy jóval fiatalabb fiú jelent meg.Segített neki.

Egyszer csak egy rothadó zökkentett ki.Rámcsipaszkodott és megakadályozott abban ,hogy a kést elővehessem.Blemarkoltam a hajába és a fejét neki vágtam az kocsinak.Továbbra és kapaszkodott.Még élt.Fejét újra a kocsinak vágtam és addig ismételtem míg meg nem mozdult.

Ruhámba töröltem a dög vérét és visszanéztem a házra.A lány még ott állt.Felém nézett de nem vett észre.
Lehúzta a sállat így láttatni hagyta arcát.
Tátott szájjal figyeltem.Ő volt az.

Visszament a házba és bezárta az ajtót.
Kibújtam a kocsi mögül.
Foggalmam sem volt ,hogy mit csináljak.Hogy hogy közeledjek feléjük.
Egyáltalán felismernek majd?

Azt vettem észre ,hogy az ajtó előtt állok.Ráhelyeztem kezem a kilincsre és lenyomtam azt.Az ajtó kitárult.
Halkan beléptem és körül néztem.
Nem voltak lent.
A lépcsőhőz vettem az irányt és óvatosan mentem fel.
A szívem majd kiugrott a helyéről az izgatottságtól.

Ott állt velem szembe.A fegyvert rám szegezte.
Karomat megadóan feltettem.
Ránéztem és ő vissza rám.

Kezét szája elé kapta.
-Atya Úr Isten!-suttogta döbbenten.
A falnak dölt és zokogva csúszott a földre.
-Nolan!-mondta ki nevem egy csilingelő hang.