Homálylakóként élni volt életem eddigi legunalmasabb és leghosszabb hónapja.
Nem tudtam mikor van reggel mikor van este.Nem tudtam mi minden történt a cellán kivűl melybe bezártak.

Ez a tudatlanság több héten keresztül eltartott míg egy csapat a fogva tartóimra nem ütött.Rengeteg sikoly rengeteg kinzó ordítás halladszodott azon a napon.Engem ott hagytak bezárva a szobába.Esélyem nem volt kijutni.

Egy nap telhetett el a harc után.
Egy idős férfi talált rám.Kiengedett onnan miútán megtalálta a kulcsot ami egy  asztalon pihent valahol jó messze a cellámtól.Nagy szerencsém volt.Ott pusztultam volna ha ők nem járnak erre a portyázásuk közben.
A csapat maga mellé fogadott.
Egy ideig velük tartottam.Fájó szívvel de elszakadtam tőlük.

Most egyedül vagyok.Senki sem tartott velem.
Nem is kértem ,hogy bárki kockáztassa az életét az én elvetemült célomért.

Adtak vizet,ételt,fegyvert mindent ami kell.Viszont ezek a szükségletek hamar elfogytak.Nem volt már semmi ehető vagy iható a táskában ,hiába spóroltam.

Besötétedett.
Kint kószáltam az erdőben ,mely még sűrűbbnek hatott az éjszakában.
Bakancsom alatt a letört faágak folyamatosan recsegtek.Ha akartam se tudtam volna halk lenni.Viszont a dögöket így is tisztán hallottam.
Hazudnék ha azt mondanám nem féltem.Rettegtem ,a lábam minden egyes neszre remegni kezdett.
Úgy éreztem ,hogy soha életbe nem fogok kikeveredni ebből a rémséges erőből.
Azonban sikerült.Kint voltam.

A nap sugarai lassan beterítették az eget.
Nem pihentem egy percet se. A szemem folyton csukodott le.Olyan volt mintha mázsás súlyok ülnének rajta.
Egész végig talpon voltam és meneteltem megállás nélkül.Lábam majd leszakadt a fájdalomtól.

-Gyerünk.-suttogtam.-Ne add fel.
A lábam beremegett.Most nem a félelemtől.
Ott helyben szétterültem.
Nem ment.Nem bírtam.
A szervezetem követelte a pihenést mely nem adatott meg a napokban.