Az Olajfalevél utca macskakövein lustán kopogott az eső. A máskor üdén zöldellő fák büszke levelei meghajoltak a cseppek súlya alatt, s legyőzötten bólogattak az egyhangú dallamra. A járdaszegély foltjai elsötétültek, előttük vékony csermelyként hömpölygött az esővíz. A házak ablakai fényes könnyeket hullattak, még az üvegeik is elfátyolosodtak. Bent családok próbáltak melegedni, asszonyok ebédet főzni, a kisboltokban pedig eladók kiszolgálni a vevőket. A rossz idő ellenére esernyők tömkelege forgott az utcán, kecses táncot lejtve, egymást kerülgetve.

Igric Bálintné sietősen húzta kezére a kesztyűjét, majd esernyőjét a feje fölé emelve lépett ki az eresz alól. A Népszava aznapi számát sietősen a hóna alá csapta. 1962. március 22. – kandikált ki a dátum a nő kabátjának barna szövete alól. Maga a kabát egyébként elegáns darab volt, főleg a viselőjén: a fiatal Bálintné – akinek becses neve tulajdonképpen Adália volt – egy manöken kecsességével szelte át az Olajfalevél utcát, hosszú őzsutaléptekkel. Világos kendőjét az álla alatt kötötte meg, alóla pedig mókusbarna fürtjei lobogtak a menetszéllel. A cipője is gondosan meg volt tisztítva, úgy tűnt, mintha abban a pillanatban sétált volna ki vele egy közeli üzletből. A cipősarkai szaporán kopogtak a macskakövön: kipp-kopp, kipp-kopp. A sok ember az utcán mind felkapta a szokatlanul hangos és szapora cipőkopogásra a fejét.

A nő egyszer csak megtorpant egy padnál. Lepakolta a táskáját, míg egyik kezével megtámaszkodott a háttámlán, a másikat pedig gömbölyödő pocakjára helyezte. Öthónapos terhes volt. Igazán nem tett neki jót a nagy sietség, így egy mély levegőt véve szusszant egyet. A lehető leghamarabb el akart jutni a Rosenberg utcába, nem vesztegethetett sok időt. Szorosan lehunyta a szemét, ajkát pedig összepréselte, majd táskáját újból a vállára kapta. A szeme sarkából azonban valami szokatlant pillantott meg: az eresz alatt, ahol ő még a kesztyűjét húzta fel, most két öltönyös férfi lépdelt komótosan, kezükben egy-egy táskával. Úgy tűnt, mintha csak munkába tartottak volna, de valami mégsem volt teljesen rendben. Főiskolás korában is megesett, hogy a fiúk követték, csak hogy néhány szót váltsanak vele, azonban ő jól tudta, hogy ebben az esetben semmi ilyesmiről nincs szó. Nem először tapasztalta már ezt: meglehetősen sok öltönyös férfinak akadt dolga a környéken pontosan akkor, mikor neki is, akkor pedig pláne, mikor Bálintnak. Követték őket. Ez pedig rémisztő volt.

Adália lehunyt szemmel vett egy mély levegőt. Nincsen semmi bizonyítékuk ellenem, nem tudják, mi van a kezemben, nem tehetnek semmit – nyugtatta magát, majd amennyire a nagy hasa engedte, kihúzta magát, és immár már ő is nyugodtan, ámde mégis tempósan fordult be a Rosenberg utcába. Nagy szerencséje volt, hiszen a tömbház, ahová tartott, nem volt túl messze a saroktól. Nagy lendülettel lökte be maga előtt az ajtót, majd a lépcsőház falának dőlve ejtette a táskáját a földre. Arcát a tenyerébe temette, úgy próbált elrejtőzni minden és mindenki elől. Tisztán éltek benne a múlt este emlékképei, melyek azóta is rettegésben tartották. Egy szemhunyást sem aludt este tizenegy óta, pedig ha minden igaz, nemsokára delet ütött az óra. Fogalma sem volt arról, mi fog történni. Nem tudta, hogy kit kéne féltenie a leginkább: a férjét, a még meg nem született gyermeküket, vagy pedig saját magát.

Észre sem vette, hogy a könnyei úgy kezdtek el hullni, mint a nyári zápor. Kesztyűjét lehúzta a kezéről, majd dühösen hajította mind a két darabot az ajtóhoz. Az üvegen a bőr halkan puffant, majd az is a földre hullott. Ujjaival végigsimított a kendőjén, majd kilógó fürtjein. Fel-alá lépdelt a szűk helyiségben. Jelen pillanatban ölni tudott volna egy szál cigarettáért. Talán ha nagyon szépen kérem, a Gyuri majd ad – futott át az agyán, de hamar meggondolta magát. A baba egészsége még ebben a helyzetben is mindennél fontosabb volt, nem kockáztathatott semmiért.

Hirtelen a nagy vasajtó nagy sebbel-lobbal kivágódott, és egy harmincas, nyakigláb fiatalember lépett be rajta. Piszkosszőke haját gondosan hátralakkozta, így az ugyanúgy fénylett, mint az enyhén kidülledő, égkék szeme. Az orra éppenolyan elnagyolt és jellegzetes volt, mint két karfiolfüle, melyek úgy elálltak, mint egy elefántnak, mégis tökéletes keretet adtak kerekded arcának. Fehér, gondosan vasalt inget viselt öltönynadrággal, valamint csíkos nyakkendőt kötött a nyakába. A kezében ő is szintúgy esernyőt szorongatott, mint mindenki más az utcán, úgy próbálta bezárni maga mögött a hatalmas ajtót.

– Adália? – ráncolta a szemöldökét a férfi. – Mi történt? – Adália megkönnyebbülten felsóhajtott. Király György.

Gyuri és Bálint elválaszthatatlan barátok voltak már a főiskola óta. Klasszikus páros voltak: Gyuri a tréfás, az életet nagy kanállal habzsoló fél, Bálint pedig a megfontolt, komoly. Ennek jegyében jellemzően Gyuri volt az, aki mindenféle zűrös, de már-már komikus helyzetbe keverte a kettejüket, Bálint pedig az, aki kimentette magukat. Együtt végezték el a főiskolát, együtt vágtak bele mindenbe és együtt váltak Budapest két egyik legnagyobb befolyással rendelkező emberévé. Adália egy nagyon kedves sógorként tekintett Gyurira, így csakis hozzá fordulhatott, senki máshoz.

– Ne itt – szipogta a nő, miközben hevesen rázta a fejét. Gyuri egy szót sem szólt, csak bólintott, mire Adália a kesztyűjét felkapva a földről sétált a lépcsők felé, oldalán a derekát átkaroló férfival.

A Király lakás tökéletesen megfelelt egy olyan agglegénynek, mint amilyen Gyuri is volt: a lakásajtó egy apró előszobába nyílt, melynek a sarkában egy még kisebb beépített szekrény állt. Kissé viseletesnek látszott, a fáról kicsi, szemmel alig látható foltokban már elkezdett lekopni a sötét festék, mégis egy elegáns darabnak számított, mely éppen elég volt arra, hogy a férfi egy-két kabátja, és pár cipője elférjen benne. A panellakás konyhájában csupán egy csap, egy gáztűzhely, egy kisasztal és két szék kapott helyet. A lakás ezen részében a vendégek, de még Gyuri is csak ritkán fordultak meg. Mellőle a fürdőszoba nyílt, amelyben az újfajta mosógépnek és fürdőkádnak mindenki csodájára járt, aki valaha betette a lábát a lakásba. A legkedveltebb helyiség azonban mégiscsak a nappali volt: a többi szobához képest az jóval tágasabb volt. A világos parkettán egy királykék szőnyeg pihent már évek óta, ez pedig meg is látszott rajta – az eldugott kis részein még láthatóak voltak a sáros cipőnyomok, melyek illetlen munkatársak és hívatlan vendégek hagytak még ott. A szoba közepén egy négyzet alakú kis dohányzóasztal álldogált, rajta pedig egy kristályhamutartó, benne néhány elnyomott csikkel. A fehér falakat sötét likőrös szekrények takarták, melyeknek üvegajtóin át tisztán lehetett látni a különböző ajándékba kapott italokat. A szürke kanapé fölött könyvespolcok és díszes festmények kaptak helyet, amik az ablak alatt megbúvó rádió, valamint a helyiség másik felében lévő televízió mellett a szoba hangulatáért voltak felelősek.

Adália a cipőjét gyorsan levéve viharzott be a nappaliba, mögötte pedig Gyuri haladt hosszú léptekkel. A nő nem is foglalkozott azzal, hogy a kabátját levesse, csupán csak ledobta az újságot, amit egészen idáig szorongatott, majd ő is helyet foglalt a kanapén, táskáját pedig az ölébe vette. A periodika lapjai szétnyíltak, belőle pedig sok kis szórólap szóródott ki a dohányzóasztalra. Gyuri óvatosan lépett Adália mellé, mint aki éppen egy robbanó bombát készült volna megközelíteni. Kezét a nadrágjának a zsebébe rejtette, úgy nézett le a nőre, várva, mi fog történni.

– Bálintot elvitték az este – szívta be élesen a levegőt a sógornője. Ugyan már sikerült lenyugodnia egyszer, most újból meg kellett állnia, nehogy elsírja magát. – Éppenhogy elaludtunk, elkezdtek az ajtón dörömbölni, majd követelték, hogy engedjük be őket. – Adália újból a tenyerébe temette az arcát.

– De kik? – foglalt helyet a nő mellett Gyuri, és finoman végigsimított a hátán.

– Hát a III/III – sóhajtott Adália. – Már napok, ha nem hetek óta figyeltek minket. Engem még most is, és szerintem nemsokára téged is. – A férfi erre összepréselte az ajkát, majd hátradőlt a szófán, úgy nézte őt tovább.

– De... mi történt pontosan?

– Bálint nyitott nekik ajtót. Két férfi volt, mondták, hogy a Belügyminisztérium III/III-tól jöttek, és hogy velük kell mennie. Bálint pedig egy szót sem szólt, csak a fejébe nyomta a kalapját, felvette a kabátját, és úgy ahogy volt, hálóruhában ment velük – szipogott újból. – A szamizdatok pedig még nálam vannak – mutatott a dohányzóasztal felé.

Igric Bálint egyáltalán nem támogatta a politikai helyzetet, amiben élt. Újságíróként a cenzúra miatt nem jelentethetett meg olyan cikket, melyben a pártállami rendszert bármilyen, a pozitívnál eltérő jelzővel illette, így más módot kellett találnia arra, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuttathassa az igazságot. Gyurinak rengeteg ismerőse, jóbarátja volt különböző helyeken, így mikor Bálint felvázolta neki az ötletét, ő egyből tudta, kiket kell megmozgatnia. Így történt hát, hogy az Igric lakást hetente egyszer senki sem látogathatta. Bálint először egyedül, később Adáliával együtt dolgozott az ő általa írt szamizdaton zárt ajtók mögött. Adália tisztán emlékezett arra is, ahogyan a címen ötleteltek: mindenféle ötlet felmerült, de egyik sem bizonyult olyan jónak, mint a Hermész. A Hermész szokatlan volt, mégis beszédes, és mindenki értette. Szóval miután a heti szám elkészült belőle az Igric lakáson, azt Bálint az aznapi Népszava lapjai közé rejtve csapta a hóna alá, vagy éppen rejtette a táskájába, majd juttatta el Gyuri egy jóbarátjának, Károlynak a lakásához. Károly a Fővárosi Tanács nyomdájában dolgozott. Bálint Gyurival az oldalán kérte meg, hogy nyomtasson néhányat a Hermészből a munkahelyén. Igencsak meglepő módon, de Károly gondolkodás nélkül elvállalta. Így hát ő titokban, feketén kinyomtatta a szamizdatokat a munkahelyén, ahonnan Gyurival együtt egy harmadik barátjuk, Lajos lakására hordták el azokat. Ott aztán két napra, többnyire szombaton és vasárnap Bálint, Adália, Gyuri, Károly, Lajos és a felesége magukra zárták a lakás ajtaját, és megállás nélkül dolgoztak a Hermész következő kiadásának összeállításán. Általában hétfő hajnalban fejezték be a munkát, átlagosan ezer-kétezer példány született egy-egy ilyen alkalom során. Ezután Lajos és a felesége lakásán történt az árusítás. Mind a hatuk a saját köreiben reklámozta a Hermészt, onnan pedig egyre tágabb és tágabb körökben lett híres. Két nap volt, mikor Lajosékhoz lehetett menni szamizdatot venni, kedden és szerdán, darabját 35 forintért adták. Ezeken a napokon jó pár ember kopogott az ajtajukon, legkésőbb szerda kora délutánra pedig már el is kelt az összes példány. Egyetlen olyan hét volt, mikor nem jelent meg időben a folyóirat. Azon a héten Gyuri úgy eltűnt, mint a kámfor – csak kedden került elő, akkor pedig már késő lett volna hozzáfogni az előző heti kiadásnak. Őt is a belügyesek vitték el, állítása szerint egy másik ismerősének a maga piszkos ügyei miatt, miután a követők észrevették, hogy az ő lakásából távozott.

– Nyugodj meg – sóhajtott Gyuri, miközben magához ölelte az újfent zokogó Adáliát. – Nem fog történni semmi baj. Valószínűleg ma estére már otthon lesz. Lesz egy hosszú kihallgatása, aztán csak alá kell írnia néhány papírt.

– Miért vagy olyan biztos ebben, Gyuri? – nézett fel rá kisírt szemekkel a nő. A férfi már nyitotta volna a száját, de Adália nem hagyta: – Mi lesz, ha mégsem? Mi lesz, ha már nem jön majd haza? Mi lesz a babával? A korrepetálások árából nem fogom tudni eltartani egyedül...

Gyuri arca elsötétült, ahogyan a karjaiban zokogó nőt hallgatta. Még nem igazán látta ilyen állapotban Adáliát. Fogalma sem volt arról, hogyan vigasztalhatta volna meg, vagy legalább hogyan győzhette volna meg arról, hogy minden rendben lesz. A sógornőjére mióta csak ismerte, egy erős, rettenthetetlen nőként tekintett rá, nem szokott hozzá ahhoz, hogy ennyire kétségbeesettnek lássa. Nem tudott mit tenni, egyre csak a dohányzóasztalon szétszórt szamizdatokat figyelte, és tűrte, ahogyan a forró könnyek eláztatják az ingjét.

– Figyelj, azokat ott – bökött a Hermész lapjaira – eljuttatom én Károlyhoz. Te csak gyere a szokásos időpontban Lajosékhoz. Addigra már talán Bálint is fog tudni jönni – sóhajtott. – Addig is nem tudom, láttad-e, de az Olajfalevél utcában van egy kiadó presszó.

– Terhesen nem lehetek pincérnő – csóválta meg a fejét a nő.

– Ki mondta, hogy pincérnő lennél? – nevetett fel halkan Gyuri. – Van egy ismerősöm, aki tudna neked intézni ott egy másik munkát. Mondjuk... vezethetnéd te a presszót.

– Tessék? – kerekedett el Adália szeme. Teljességgel váratlanul érte őt az ajánlat, nem is jött ki egy hang sem a torkán.

– Vezethetnéd te a presszót – ismételte meg a férfi. – Szerintem jóval ügyesebben végeznéd te a munkát, mint bárki más. A fizetés meg persze több lenne, mint amennyit a korrepetálásért kapsz. – Adália csak tátogni tudott. Ő, mint a presszó vezetője? – Na gyere – nevetett Gyuri –, meghívlak egy csésze teára.