Azelőtt minden más volt.

A Hegyalja előtti életemre, szinte már alig emlékszem. Az egész mintha teljesen összefolyt volna, csakis a félelem és a magány érzete maradt meg belőle. Folyamatosan menekültem, a napjaim másból sem álltak, csak abból, hogy újabb és újabb rejtekhelyeket fedeztem fel, az életben maradásért harcoltam, és egy szebb jövő után álmodoztam a sötétségben. Aztán minden megváltozott, mikor az életem második legsötétebb éjszakáján rám találtak, és kis híján végeztek velem. Akkor majdnem feladtam mindent, és beletörődtem a sorsomba, nem sokon múlt, hogy feladjam. Azzal azonban nem számoltam, hogy felbukkan egy illír harcos, és segítő kezet nyúlt. És ez még csak a kezdet volt. 

A Velarisban töltött időre mindig úgy emlékeztem vissza, mint egy kisebb örökkévalóságon át tartó csillagfényes éjszakára, hiába tartott csak pár hónapig. Mégis életem legboldogabb pár hónapja volt, és sosem fogom elfelejteni. Pont úgy, ahogy a városlakókat sem, különös tekintettel egy mogorva illír harcosra. 

Miattuk tettem azt, amit. És nem bántam meg, egy percig sem. Ha pedig lehetőségem adódna rá, akkor újra megtenném, és örömmel mennék el aznap Hegyaljára abban a tudatban, hogy halál vár rám ott. Mert miattuk megérte.