– Mi van, Cassian előbb elengedett? – támaszkodott Mor a konyhapultnak mögöttem, mikor beléptem a Szél házába.

– Miért hiszi mindenki azt, hogy megalázó rám nézve, hogy munkát vállaltam? – tettem csípőre a kezem. Előbb Amren jött ezzel egy hete, most meg már Morrigan is kezdte. 

– Mert megalázó. 

– Semmi rossz nincs abban, ha valaki dolgozni szeretne a megélhetésért. Nem szeretnék ingyenélő lenni – néztem rá komolyan. Lehet, hogy néha képes lettem volna egy kanál vízben megfojtani Cassiant, amiért nap mint nap úgy csinált, mintha a felettesem lenne, és indok nélkül ugráltatott, mégis hálás voltam neki, hogy munkát ajánlott a városi őrségnél. Még a nyomában loholni, és éjjelente őrjáratozni is jobb volt, mint odakint Nantilam bérgyilkosai elől menekülni a vadonban, és gyökereket meg bogyókat enni. 

– Örökösnő vagy, nem harcos.

– Ez csak nézőpont kérdése – dörgöltem meg akaratlanul is az alkarom, mire Mor tekintete azonnal odavillant, de nem láthatott semmit az illúzió miatt, amivel már negyven éve takartam a karom. – Mit kell még az ünnepség előtt csinálni?

Ma este volt a Csillaghullás, ami Mor szerint, az Éjszaka udvara egyik legfontosabb ünnepsége volt, és még a Kőbe vájt városban, vagyis az udvar palotája alatt lévő, gonosztevőkkel és gyilkosokkal teli városban is ünnepelték. A határokon túl Nynsar ünnepének nevezték, ami a magok és virágok ünnepe volt, de itt minden évben feldíszítették a várost, és egy éjszakára a lakosok elfelejthették, hogy a főúr milyen áldozatokat volt hajlandó értük hozni. Egy este erejéig minden a régi volt, és boldogok lehettek. 

Mor ördögi mosolyra húzta a száját, mire akaratlanul is hátrálni kezdtem tőle. 

– Kiöltözni.

– Van egy rakás ruhám. Majd keresek valami elegánsat – ráztam meg a fejem, mert az arcára volt írva, hogy mit tervez. Hiába mondtam igazat, mert valóban volt egy szekrénnyi csinosabbnál csinosabb göncöm, hála a szőke tündérnek, őt ez nem hatotta meg. 

– Kizárt dolog. Ma este én felelek érted, és nem hagyom, hogy tönkretedd azzal az ünnepet, hogy melegítőben és edzőruhában jössz!

Nem kötöttem bele, hogy még sosem fordult elő velem ilyen, mert igenis szerettem a szép ruhákat, és az illúzióimnak hála, akár egy zsákban is úgy néztem volna ki, mintha bálba mentem volna, hanem engedelmesen hagytam, hogy Mor elővezesse nekem az esti megjelenésemre szőtt terveit. Miközben hallgattam, először jutott eszembe, hogy ilyen érzés is lehetett, ha barátnője van az embernek.

* * * 

– Mesésen nézel ki! – lépett a tükör előtt mellém Mor, majd igazította meg már vagy negyedszerre a ruhám alját. – Senki sem fog tudni ellenállni neked. 

Zavaromban köhécselve dobtam hátra a hajam, amit Mor olyan nagy műgonddal finom loknikba varázsolt, és tucatnyi aranyszínű levélmintás végű hajtűvel rögzített a fejemen. Igazi műalkotás volt, majdnem egy órán keresztül csinálta a frizurám, a sminkemmel pedig vagy ugyanennyit dolgozott, miután a világ legszebb ruháját adta rám. Először alig ismertem rá saját magamra, mert hiába használtam mindig az illúzióimat, ha nem sajnáltam rá az erőmet, most azok nélkül néztem ki jól. A több mint egy hónapja tartó rendszeres étkezések, edzés és valamennyi pihenés hatására, az arccsontom már nem tűnt annyira kiállónak, és hiába voltam még mindig vékony, valahogy teltebbnek és izmosabbnak tűntem. A ruhának is előnyös szabása volt, de látványos volt a változás, ami kevesebb mint két hónap alatt ment végbe a külsőmön. Arról már nem is beszélve, hogy bennem mi változott. 

– Te is észbontóan festesz. – Mosolyogtam rá a tükörben.

Mor megvonta a vállát, mintha ezzel tökéletesen tisztában lenne, majd felkent egy adag skarlátvörös rúzst, ami ugyanolyan színű volt, mint a ruhája. Hozzám hasonlóan fényes, selyemruha volt rajta, ami a földig ért, és ott tapadt ahol kellett, de Mor vörös ruhája kevesebb dolgot hagyott a képzeletre, mint az én arany színűm, aminek kerek nyakkivágása és háromnegyedes ujja volt, és még a felkarom előtt fel volt hasítva. Túlságosan is divatos szabású, és egyedi ruhák voltak ahhoz, hogy csak úgy megvegye őket az ember valamelyik butikban, mikor pedig erre rákérdeztem, Mor nagy nehezen bevallotta, hogy hetekkel korábban rendelte meg őket egy szabótól, hogy biztos kész legyenek.

– Szóval... – kezdtem bele óvatosan valamibe, ami már hetek óta foglalkoztatott. – Te és Azriel...

Szándékosan befejezetlenül hagytam a kérdést, de Mor értette mit akarok tudni, és azonnal lehervadt a mosoly az arcáról.

– Nem! Szó sincs róla.

Nem tudtam hinni neki, elvégre valahányszor ő és az árnyénekes egy légtérben tartózkodott, Azriel valósággal csüngött minden egyes szaván, és olyan sóvárgó arccal figyelte Mort, mikor azt hitte senki sem látja, hogy attól bárki szíve ellágyult volna. Képtelen voltam rájönni, hogy mi lehet köztük, mert Mor egyik pillanatban úgy viselkedett vele, mint aki viszonozza az érzéseit, aztán ott termett Cassian, akivel szintén nem egyszerűen barátok voltak, és nem tudtam követni hármójuk helyzetét.

– Ne haragudj, nem az én dolgom – válaszoltam gyorsan.

Mor szomorkásan megvonta a vállát, majd megfordult, hogy szembekerüljön velem.

– Több száz éves sztori, és mivel már te is a csapat tagja vagy... – vett egy mély levegőt. – Azriel kedvel. Túlságosan is. Én pedig... én pedig nem úgy érzek iránta, ahogy ő azt szeretné. 

– És Cassian?

– Cassiannel egyszer régen több volt köztünk mint barátság, de egyszeri alkalom volt, és már el is felejtettük. Kizárólag csak barátok vagyunk, de mindig azt akarja, amit nem kaphatja meg. Azt hiszem, nálad is be fog próbálkozni.

Felhorkantottam, és hirtelen sokkal érdekesebbnek kezdtem el találni az edzés után betört körmömet.

– Kizárt!

– Miért, olyan nagy baj lenne?

Semmitmondóan kérdezte, de éreztem, hogy komolyan kíváncsi, így magamnak is feltettem a kérdést. Tényleg olyan nagy baj lenne, ha egy jóképű, és humoros pasi érdeklődne irántam, akit még kedvelek is? 

– Nem tudom – mondtam végül. – Ez az igazság. Fogalmam sincs. A szerelem, mármint az ilyen dolgok... nem az én asztalom. 

Mor kérdőn nézett rám. 

– Miért?

Eddig még sosem beszélgettünk ilyesmiről, valahányszor a téma előkerült, én azonnal tereltem, mert nem volt a kedvencem. Most mégis úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit, mert ha ő is megbízott bennem, annyira, hogy ezt elmesélje, akkor én sem zárkózhatok állandóan be.

– Apám udvara tele volt jóképű csirkefogókkal, akik most sem csináltak a flörtölésen, és az iváson kívül. Szerettem velük lenni, és tudtam kezelni őket, nem mellesleg, meg sem próbáltak volna elcsábítani, mert féltek attól, hogy apám kasztrálja őket. Nem is nagyon tudtam, hogy mi az a szerelem, egészen húsz évvel ezelőttig – nyeltem egyet, majd nagy nehezen folytattam. Senkinek sem beszéltem még erről, Mor pedig láthatta rajtam, hogy komoly témáról van szó, mert bátorítóan megszorította a vállam. – Elég ideje menekültem már ahhoz, hogy teljesen lemondjak mindenről, és feladjam a reményt, hogy egy nap visszaszerzem az udvaromat és minden a régi lesz. Ekkor ismertem meg Galent. – Még most is láttam magam előtt zafírkék szemét, amiben bárki képes volt elveszni, és selymes tapintású karamellszínű haját. – Egyből beleszerettem. Nem is tudom miért, olyan kézzelfoghatónak tűnt akkor az egész. Mellettem állt, vigyázott rám, és olyan kedves volt hozzám, mint évek óta senki. Gond nélkül megbíztam benne, és azt hiszem, neki adtam a szívem. 

– Mi történt?

Észre sem vettem, hogy elhallgattam közben, csak akkor mikor Mor megszólalt. Túl fájdalmasok, és frissek – hiába történt az egész húsz évvel ezelőtt –, voltak az emlékek, hogy érzések nélkül beszéljek róluk. Még mindig nem tudtam feldolgozni az egészet, hiába éltem át már sok szörnyűséget. Talán azért, mert a szívemet eddig csak egyszer törték össze. De legalább akkor az illető, nem egyszerűen apró darabokra törte, hanem meg bele is rúgott egyet.

– Elárult. – Válaszoltam csendesen. – Átejtett. Becsapott. Tőrbe csalt. – Soroltam Galen cselekedetének a szinonimát, mintha valamelyikük szebben hangzana. – Elhitette velem, hogy szeret, mire odaadtam magam neki, és azt hittem, hogy lehet közös jövőnk. Aztán kiderült, hogy végig Nantilamnak dolgozott, az ő bérence volt.

Mor levegő után kezdett el kapkodni.

– Mit csináltál, mikor rájöttél?

Keserű mosolyra húztam a szám, ahogy felidéztem az utolsó Galennel töltött napom. Nem egészen úgy ért véget, ahogy terveztük. 

– Megbosszultam minden hazugságát.

– Megölted?

Megráztam a fejem.

– Könnyebben megúszta volna, ha megölöm. Ezért miután kiderítettem, amit tudni akartam, és lenyugodtam annyira, hogy gondolkodni tudjak, visszaküldtem Nantilamhoz. Fogalmam sincs mi történt vele, nagy eséllyel a helytartó megölte azon nyomban, hogy átlépte a küszöbét. Azóta nem hallottam felőle.

– Sajnálom. – Fogta meg a kezem. – Úgy sajnálom, Kaderin.

Megvontam a vállam, és pislogtam párat, mintha így eltüntethetném az előttem lebegő férfi arcát.

– Régi história, már majdnem elfelejtettem.

Mor nem szólt többet, de egészen addig éreztem a hátamon a pillantását, amíg ki nem léptünk a szobából. Nem kellett ahhoz Igazmondónak lennie, hogy tudja, nem mondtam igazat. Galen árulása még mindig fájt, de már egészen hozzászoktam az elmúlt évek során. Erre való a halhatatlanság is. Hozzászokni minden sérelemhez és fájdalomhoz, hogy ne bomlott elmével éld át az örökkévalóságot. 

Odakint az erkélyen, és a ház mögött lévő sziklába vájt teraszon már nagyban gyülekeztek a vendégek, akik hozzánk hasonlóan csillogó ruhákban pompáztak. A falakról apró lampionok lógtak le, a székekre sötétkék selyem huzatot húztak, és ezzel színben egyező szalagokkal díszítettek fel mindent, Mor utasítására. Alig ismertem rá a helyre, ahol pár órája Cassian úgy ellátta a bajom egy vívásóra keretében, mert most ott is minden szalagok, csillám meg lámpások díszítettek, mintha egy teljesen másik világba kerültem volna.

Mor elégedetten nézett körbe, majd gyorsan elszaladt, hogy üdvözölje pár barátját és ránézzen a zenészekre, hogy minden rendben van-e velük. Egy ideig így tanácstalanul álldogáltam az egyre duzzadó tömeg szélén, mert hiába biccentettek páran oda udvariasan nekem, őket is csak látásból ismertem, és régóta kijöttem már a könnyed csevegés gyakorlatából ismeretlenekkel. Szórakozottan elkentem a vállamon és karomon lévő arany csillámport, amiből Mor annyit kent rám, hogy szinte úgy néztem ki ment egy diszkógömb, majd a fal mellett a terasz széle felé oldalaztam, ahol kevesebb vendég volt. Közben udvariasan mosolyogtam mindenkire, aki szembe jött velem, de nem álltam meg egy szóra sem. Mindenki ismert engem, elvégre negyven éve nem jött senki a városba, de ez nem azt jelentette, hogy én is ismertem őket, így mikor már a negyedik idegen tündér köszönt úgy rám, mintha ezer éve barátok lennénk, elegem lett, és szaporán a korlát felé iramodtam. Magassarkúm hangosan kopogott a kockakövön, csoda volt hogy nem estem orra, vagy léptem rá a ruhámra, ami a földet söpörte. Menet közben elemeltem egy pohár pezsgőt, az arra járó pincér tálcájáról, majd mohón belekortyoltam a gyöngyöző italba, mintha attól magabiztosabban érezném magam. Egészen addig oldalaztam, amíg ki nem értem a lampionok fényéből, és nem találtam egy csendesebb zugot, ahol senki sem foglalkozott velem. 

Teljesen besötétedett mér, és a telihold is előbukkant, ragyogó fénybe burkolva az alattam elterülő várost, ahol az utcalámpák, és a boltokon lévő fényfüzérek kicsi szentjánosbogaraknak tűntek innen fentről nézve. Minden csupa fekete, szürke és sötétkék volt, amire a holdfény ragyogó takaróként borult rá, és varázsolta még kísértetiesebbé az egészet. Órákig el tudtam volna gyönyörködni a nem mindennapi látványban, még az sem zavart, hogy a tenger felől fújú sós szellő idáig elért, és működtek folyamatosan a varázslatok, éreztem a hűvösségét. 

Már azelőtt meghallottam a bőrszárnyak verdesését, hogy a tulajdonosuk könnyű, macskaléptekkel landolt volna mögöttem, és mellém támaszkodott volna a korlátra. Nem fordultam felé, csak annyit láttam belőle a szemem sarkából, hogy tetőtől talpig feketében van, mint mindig.

– Mor elmondta, hogy mi történik a Csillaghulláskor? – Azriel hangja ugyanolyan füstös, és bársonyos volt mint máskor, de most mégis libabőrös lettem tőle. Mintha a szavaival a csupasz vállamon simított volna végig, majd cirógatta volna meg a nyakam. 

– Annyit mondott, hogy ez az egyik legfontosabb ünnepetek, de szavakkal nem lehet leírni – fordultam egy pillanatra a hátunk mögött mulatozó tömeg felé, akik nem láthattak ránk, a szikla takarása miatt. – Ugye, nem ez lesz egész este?

Azriel értette mire gondolok, mert finoman megrázta a fejét, majd felpillantott az égre. Közben megállapítottam magamban, hogy hiába öltözött ugyanúgy, mint máskor, a ruhát nem harci, vagy edzőruhák voltak, hanem inget viselt, ráadásul még ha jól láttam meg is fésülködött, és kifényezett csizmát húzott. 

– Ez csak az eleje. A Csillaghullás... – tartott szünetet, hogy összeszedje a gondolatait – perceken belül elkezdődhet. Régebben ez volt a legfontosabb ünnepünk.

– És most?

– Most már egy ünnep sem lehet elég fontos ahhoz, hogy megfeledkezzünk Rhysről. 

Mor nem sokat beszélt az Éjszaka udvarának főuráról, aki annyi mindent feláldozott a városért, és a barátaiért, csak annyit árult el, hogy távolról még rokonok is, és Rhysand a legnemesebb fűúr egész Prythianban. Meg persze a legjóképűbb is. 

– Sajnálom, hogy nem lehet itt. 

Azriel körül az árnyak hirtelen megsűrűsödtek. 

– Elképzelni sem tudom, hogy min mehet keresztül ebben a pillanatban is, hogy mi békében élhessünk. 

Nyeltem egyet, majd a város felé fordultam. Nem tudtam erre mit mondani, ha tényleg olyan volt a főuruk, mint amilyennek lefestették, és nem az a kéjvágyó rém, akiről én a híreket hallottam, akkor szerencsések voltak a város lakói, hogy Rhysand vigyáz rájuk. Nem mellesleg Rhysand is szerencsés lehetett, hogy ilyen barátai voltak. 

– Hát, itt bujkáltok! – szólalt meg ekkor Mor a hátunk mögött, mire mindketten összerezzentünk. Mort úgy burkolta be a vendégsereg irányából jövő fény, mintha valóságos glóriája lenne. Csípőre tett kezével, és mérges arckifejezésével együtt is úgy nézett ki, mint egy bosszús angyal, leszámítva persze a szárnyakat. – Mindenkinek be akarlak mutatni, Kady. Nem tűnhetsz csak úgy el, te vagy az este fénypontja! 

Elfintorodtam, mire Mor összeszűkült szemmel nézett rám, majd Azriel felé fordult. 

– Te pedig... – mérte végig, de valami olyasmit láthatott Azriel arcán, ami meglepte, mert sokkal szelídebben folytatta. – Menj, és igyál valamit.

– Jól hallottam, hogy valaki az est fénypontjáról beszélt? – bukkant fel Cassian a szőke tündér mögött, majd előbb az illír barátját, aztán engem mért végig. – Már látom is, hogy kire gondoltál. – A tekintete az illendőnél tovább időzött a ruhám dekoltázs részén, majd lassan haladt lejjebb, hogy aztán újra felkússzon és végre megállapodjon az arcomon. Mire végzett, olyan vörös lehetettem, akár egy érett paradicsom, ezt pedig ő is látta, és elégedetten kacsintott rám. 

Mor felszisszent, és nem túl finoman arrébb lökte az illírt, hogy felém lépjen. 

– Rita már nagyon kíváncsi rád – duruzsolta. – Van egy bárja a városban, a legjobb hely. Utána pedig Daphne is meg akar ismerni, ő színésznő, és a Művésznegyedben van egy saját amatőr társulata is. 

Próbáltam izgatott arcot vágni, de mikor találkozott a tekintetem Cassianéval, aki Mor mögött állt, rögtön tudtam, hogy nem jártam sikerrel. Miközben Mor tovább csacsogott arról, hogy kikkel kell feltétlenül megismerkednem, Azriel szinte köddé vállt, Cassian pedig remekül szórakozott a nyomoromon a háttérben. Mivel egyikük sem említette Amrent, ő nagy eséllyel vagy kifosztott egy vérbankot és úgy ünnepelt, vagy annyira belefeledkezett az egyik könyvébe, hogy még a saját nevére sem emlékezett. 

– Akkor, mehetünk? – nézett válaszra várva a szemembe Mor, mégis olyan érzésem támadt, hogy bármit mondtam volna, ő már minden leszervezett előre. 

– Nekem jobb ötletem támadt! – lépett el Cassian a szőke tündér mellett, majd állt meg köztem és Azriel között. Aztán váratlanul magához rántott, az egyik kezével átfogta a derekam, a másikkal a térdem alatt kulcsolt át, és még mielőtt kinyithattam volna a számat, az ölébe kapott, majd elrúgta magát a szikláról. – Megmentelek. 

A hideg, éjszakai levegő olyan hangosan süvített el mellettünk, hogy még Mor sopánkodása is beleveszett, miközben Cassian egyre feljebb és feljebb lökte magát a csillagmentes égbolton, én pedig hozzábújtam, hogy ne fagyjak meg. Mikor a Szél háza fölé értünk, és onnan néztünk le az alattunk elterülő városra, Cassianból kitört a röhögés, és én is csatlakoztam hozzá. Ezek után már képtelen voltam levakarni a mosolyomat az este hátralévő részében.