– Nyúzottnak tűnsz! – tett egy lépést oldalra a láthatatlan kör mentén Cassian, ami körül már percek óta köröztünk, egymással szemben.

– Te is az lennél, ha hajnali háromkor még Azriellel járőröztél volna az északi határ mentén – mormogtam, majd nagy nehezen megálltam, hogy elnyomjak egy ásítást. 

– Te kérted, hogy adjunk munkát, örököském. – Vigyorgott rám pimaszul. 

Kiöltöttem rá a nyelvem, majd figyelmeztetés nélkül felé támadtam, mert tudtam, hogy ilyen kialvatlan állapotban csak akkor van esélyem Cassian ellen kézitusában, ha sikerül meglepnem. Pechem volt, számított a támadásomra, és könnyedén kitért az ütésem elől, majd lebukott, és oldalra hajolt. Olyan sebesen mozgott, hogy azelőtt elkaszálta a lábam, hogy észrevehettem volna a közeledtét, és máris a földön találtam magam. A hátsó felembe azonnal éles fájdalom nyílalt, ráadásul még a könyökömet is jól bevertem. Vicsorogva néztem fel rá, mikor felém nyújtotta a kezét, és egy győzedelmes mosolyt vetett rám.

– Ha ennél is lassabb lennél, akkor állva aludnál.

Mérges fújtattam egyet, majd ellöktem a kezét, és nagy nehezen feltápászkodtam. Bármennyire is szerettem volna letörölni azt a nyavalyás vigyort a képéről, túlságosan kimerült voltam az egész éjszakás járőrözés után, és alig hogy álomra hajtottam a fejem, a szadista illír edzőtársam máris az ajtómon dörömbölt, hogy ideje felkelnem. 

Lassan egy hónap telt el azóta, hogy Velarisba jöttem, és néha még magam is alig akartam elhinni, hogy az egész valóság, és nem egy különösen hosszú álom. Ugyanis minden egyes nap felért egy igazi álommal, amit itt töltöttem. Alig egy héttel az érkezésem után könyörögni kezdtem Mornak, hogy adjon valami feladatot, ezért elküldött, hogy Amrennel és a két illír harcossal derítsük ki, hogy voltam képes átjutni a védővonalon. Ez azóta sem derült ki, ugyanis a fal hibátlanul működött, így csakis az a magyarázat létezett, hogy a mágiám miatt voltam rá képes, meg persze hatalmas szerencsém volt, hogy ide tévedtem, és Azriel meglátott. Így miután kiderült, hogy ebben nem lehetek a segítségükre, egy ideig minden reggel csak azért keltem fel, hogy edzek egyet Cassiannal, majd Mornak segítettem a város közügyeiben, és a könyvtárban olvasgattam. Beletelt legalább egy hétbe, mire kijelentettem, hogy halálosan unatkozom, és hasznossá akarom tenni magam, Cassiannak pedig megesett rajtam a szíve, és munkát ajánlott a városi őrségnél. Én pedig olyan naiv voltam, hogy gondolkodás nélkül igent mondtam neki, még az sem érdekelt, hogy mit is kell csinálnom. Így mikor kiderült, hogy Cassian afféle asszisztensi feladatkört ajánlott nekem, mérgemben törni-zúzni tudtam volna, elvégre én egy főúr örököse voltam, képzett harcos és uralkodó, nem arra születtem, hogy egy illír nyomában loholjak, és éjszakánként egy másikkal járőrözzek. Azonban ezt nem vetettem a szemére, hanem egyszerűen hálás voltam, amiért egyáltalán lehetőséget kaptam, hogy bizonyítsak, és csak magamban mérgelődtem tovább. Ő pedig pontosan tudta, hogy ez lesz, ezért élvezte úgy a helyzetet. 

– Mi lenne, ha áttérnénk a botokra? – mutattam a falnak támasztott két vívóbotra, amikkel jó pár napja nem püföltük egymást. Akkor is azért hagytuk abba, mert Cassiannek volt képe valamilyen különösen megalázó feladatot adnia, mire én véletlenül orra vágtam a botom végével, majd ágyékon ütöttem vele. Mikor magához tért annyira, hogy beszélni tudjon, összeszidott, hogy így a leendő illír babái életével játszottam, és soha többé nem enged a botok közelébe, amíg nem tanulok alázatot. 

Elgondolkodva nézett rám, de elég pocsékul festhettem ahhoz, hogy belemenjen, és ne tartson attól, hogy ezúttal is megtorlom valamilyen sérelmem. Pár hete edzhettünk együtt, mégis rengeteget tanultam, nem csupán az illír harci technikákról és róla, hanem magamról is. Mint kiderült egészen eddig silány lábmunkával küzdöttem végig négy évtizedet, ráadásul a bal oldalamat sem fedeztem rendesen, ezért is kaptam be ott több találatot is. 

Cassian felkapta a két botot, majd az egyiket felém dobta a levegőben, és visszalépett a pástra. Most is, mint minden hajnalban, a Szél házában edzettünk, a hátsó erkélyen, ami a hegycsúcs és az épület takarásában volt, és régóta itt gyakoroltak a lakói. A földet égésnyomok és fegyverrel ejtett karcolások borított, ahogy a sziklafalat is, amiből pár helyen még apró darabok is hiányoztak. Azt már az elején leszögezte Cassian, hogy mágiával nem fogunk foglalkozni, hiába volt neki is, és használta a harcok során, őt a dolog fizikai része érdekelte. Én pedig belementem, mert a meneküléssel töltött éveim során tízből kilencszer volt a mágiám a segítségemre, ha el kellett valakit intéznem, hiába tartottam jó harcosnak magam. Hamar ki is derült, hogy egy illír hadvezérhez képest semmi sem vagyok, és rám fér a gyakorlás minden fajtája. Így megtanította, hogyan harcoljak és fedezzem magam, ha nincs semmilyen fegyverem a két kezemen kívül, hogyan harcoljak illír karddal, amihez a vívóbotokat használta kiegészítésként. Még gyakorlótőröket is hozott, hogy abban is felmérhesse a tudásom, szerencsére azokkal már valamivel könnyebben boldogultam. Jobban mondva egészen halálos párost alkottam a két új tőrömmel, amiket hiába próbáltam már másnap megköszönni Azrielnek, ő csak legyintett egyet. 

Előbb megálltunk egymással szemben, majd üdvözöltük a másikat, mintha igazi kardokkal vívnánk, és nem két lekerekített végű fabottal, amik közül az egyik még mindig vöröslött Cassian vérétől, hiába lett letisztítva. 

– Biztos, hogy ezt akarod? – emelte a magasba a botját.

– Talán félsz? – vettem fel én is vívóállást, azaz kitámasztottam a bal lábam, majd a jobbal előrébb léptem és behajlítottam a térdem. Régen tanultam vívni apám egyik barátjától, de sosem voltam benne különösebben ügyes, utána pedig már nem is volt esélyem gyakorolni, így Cassian leckéi hasznosnak bizonyultak. 

– Csak szeretnéd! – támadt azonnal nekem. 

Hiába voltam kimerült, és bújtam volna legszívesebben az ágyba, úgy védtem ki az ütését a botommal, mintha napokig csak pihentem volna. Elég erőset ütött ahhoz, hogy a bot megremegjen a kezemben, hiába fogtam két kézzel, a pedig lendületétől hátrébb tántorodtam volna, ha nem állok biztos lábakon. Így mikor meggyőződtem, hogy nem vesztettem el az egyensúlyom, viszonoztam a támadást, és megpróbáltam a kézfejére ütni, hogy elejtse a botját. Mikor ez nem jött össze, kecsesen oldalra táncoltam, és kivédem még egy támadását, majd megcéloztam az oldalát, amit védtelenül hagyott egy pillanatra. Nagy hiba volt előre örülnöm, mert direkt tett úgy, mintha felülről akarna rám támadni, és könnyedén kivédte az ütésem, majd visszakézből a botomra vágott. Elfehéredő ujjakkal szorongattam a fát, miközben Cassian, minden látható erőfeszítés nélkül, fordult egyet, és a hátsómra vágott a botja közepével, azelőtt hogy felfedezhettem volna mire készül. Felszisszentem, de a büszkeségem jobban sérült, mint a hátsó felem, majd újult erővel rontottam neki. Esélyem sem volt. 

Negyed órával később valósággal úsztam az izzadságban, mikor Cassian volt olyan kegyes, hogy befejezte a kínzásom, és berekesztette a ma reggeli edzést. Talán megesett rajtam a szíve, talán csak támadt valami halaszthatatlan elintéznivalója, így nem is marasztaltam, miután búcsúzásként kijelentette, hogy pocsékul nézek ki, és ha így folytatom lecserél egy jobb formában lévő tanítványra, majd eltűnt. Nem vitatkoztam vele, egyszerűen elnyúltam a földön, és hosszú percekig csak a szívverésemre koncentráltam, ami szinte minden más hangot elnyomott a közelben. A nap még mindig nem jött fel teljesen, de nem fáztam, mert úgy, ahogy a legtöbb velarisi üzletet, a Szél házát is mágiával fűtötték, így kellemes meleg volt, még itt kint is. 

Az elmúlt napokban túl sok mindent akartam elintézni, anélkül, hogy magamra is szántam volna időt, ezért nem tiltakoztam mikor Cassian a lelkemre kötötte, hogy pár napig fogjam vissza magam. A reggeli edzéseink után általában felkerestem Mort, bárhol is volt, és vagy besegítettem neki a városlakókkal folyó ügyleteibe, vagy a jövő héten esedékes Csillaghullás ünnepségéhez szerveztünk valamit, esetleg Cassian után rohangáltam a városban, mint hű asszisztense. Esténként vagy vele sikerült elköltenem egy gyors vacsorát, vagy a városi őrség főhadiszállásán, hogy aztán a beosztástól függően éjszaka, vagy hajnal járőrözzek valamelyik katonával, vagy Azriellel, akinek hiába voltak saját feladatai, besegített az őrségnek. Az elején nem nagyon hittem el Mor állítását, miszerint Azriel alig beszél és jól megvan az árnyaival, mostanra azonban be kellett látnom, hogy tényleg ez a helyzet. Az a pimasz, és mély érzésű illír, akinek az első napokban megismertem, teljesen felszívódott, a helyét pedig egy csendes, és visszahúzódó árnyénekes vette át, aki mást sem csinált, csak az árnyaival pusmogott, és mogorva pillantásokkal illetett. Többször is megpróbáltam jobb kedvre deríteni, de eddig nem sokszor koronázta siker a próbálkozásaimat, így egy idő után beletörődtem a hallgatásba. Szerettem hallgatni, hiszen negyven éven keresztül magányos voltam, hozzá voltam szokva a csendhez. Aminek azonnal vége is szakadt, ha feltűnt Cassian a színen, és folytatta a játékos csipkelődésünket ott, ahol előtte abbahagytuk. Még mindig nem döntöttem el, hogy igazából miért éreztem olyan felszabadultnak magam vele, elvégre alig ismertem, és ő sem tudott semmit sem azon a kevés dolgon kívül rólam, amit megosztottam vele. Vagy talán pont emiatt volt jó érzés együtt kifulladásig edzeni, majd azon civakodni, hogy hol lenne érdemesebb őrcsapatokat állomásoztatni, és egy új őrtornyot építtetni, ahonnan rendesen belátni a tenger felőli szorost is.

Mikor összeszedtem magam annyira, hogy fel tudjak tápászkodni, figyelmen kívül hagyva Cassian külön kérését, ami a mágiahasználatra vonatkozott, egyszerűen utat engedtem az ereimben száguldó erőnek, és hagytam, hogy a felszínre törjön. Nem engedtem teljesen szabadjára, csupán egy pillanatra nem kötöttem gúzsba, és vontam szigorúan az ellenőrzésem alá, egyszerűen csak hagytam, hogy szabadon táncoljanak a láthatatlan szikrái a bőrömön, és körülöttem a levegőben, miközben elindultam visszafelé. Bár továbbra is ólomsúlyúnak éreztem a végtagjaim, nem estem össze a kimerüléstől, és az illír ütései nyomán megjelenő halványvörös foltjaim nyomtalanul felszívódtak. 

Szerencsém volt, és a kora reggeli óra miatt az amúgy is kihalt épületben nem találkoztam egy szolgálóval vagy kíváncsiskodó főtündérrel sem, így gondtalanul végigsiklottam a kihalt folyosókon, felsiettem a hideg márványlépcsőkön, majd mikor már majdnem a szobámhoz értem, szembe találtam magam Amrennel, aki szemmel láthatóan éppen a szobám felől jött, és magához képest egész jókedvűnek tűnt.

– Cassian belátta már, hogy hiba volt csicskáztatnia téged? – kérdezte köszönés nélkül. A kezében egy vaskos, bőrkötéses könyvet tartott. Hiába aludt rajtunk kívül majdnem minden normális tündér, Amren épp olyan frissnek látszott, mintha már órák óta fent lenne. Ez nagy eséllyel így is volt, az egyedüli árulkodó nyom, hogy ő sem volt teljesen mindenható, az a szeme alatt húzódó sötét karika volt. 

– Nem is csicskáztat – keltem ösztönösen az illír, vagy inkább a magam védelmére. Nem sokat beszélgettem Amrennel azóta, hogy itt voltam, hiába töltöttünk sok időt mindketten a könyvtárban, vagy a Szél házában, a hideg rázott tőle. Talán azért mert azokra a rejtélyekre és titkokra emlékeztetett, amikre még apám udvarában próbáltam rájönni, vagy azért mert egyik este előttem fogyasztotta el a vacsoráját, egy nagy pohár bárányvér képében. 

Amren felvonta az egyik szemöldökét, mintha tudná, hogy ezt én sem gondolom komolyan, majd legyintett egyet.

– Játszd csak el, hogy egy megmenteni való királykisasszony vagy, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Morrigant, vagy az idióta illírt át tudod verni, de Azriel is tudja, hogy veszélyes vagy. 

Már éppen azon voltam, hogy félbeszakítom, bármennyire erős és félelmetes lény is, mikor felkaptam a fejem a válasza hallatán. 

– Mit tud Azriel?

Amren széles mosolya közben még a foga is előbukkant.

– Hogy nem arra születtél, hogy egy nagyranőtt denevér nyomában loholj, és hagyd, hogy minden reggel elverjen. – Emelte fel a kezében lévő könyvet, majd nyitott ki középen, ahol egy kiskanalat használt könyvjelzőnek, majd az orrom alá nyomta minden magyarázat nélkül. – Itt a bizonyíték. 

– Ez meg mégis... – vettem el tőle, de elakadt a szavam a mondat közepén. Ugyanis ami elsőre számomra értelmezhetetlen jelképeknek és pacáknak tűntek, azokban olyan régi írásjeleket ismertem fel, amiket már évtizedek óta nem láttam. Pár pillanat alatt átláttam, hogy nem összefüggő szövegről, vagy valamiféle felsorolásról van szó, hanem egy hosszú családfáról, amiknek a gyökerei több száz évre nyúlnak vissza. – Hű!

– Én is így gondoltam – vigyorgott rám Amren. – Ezek szerint nem is tudtad, hogy az apai ükapád részt vett Velaris építésében?

* * *

– Akkor foglaljuk össze – ásított egy hatalmasat Mor a mondat közben. – Kady nagyapja...

– Ükapja – javította ki kapásból Amren, mire Mor csak legyintett. 

– Akkor ükapja, ez a Sarterad segített pár ezer éve Velaris építésében? 

– Pontosan. – Vigyorgott ördögijen Amren, majd látványosan a családfa közepére mutatott, mintha elfelejtette volna, hogy ezeket az ősi jeleket egyedül ő olvasta folyékonyak közülünk. – Sarterad volt az Éjszaka udvarának legidősebb örököse, mégis mikor találkozott a társával egy másik udvarból, lemondott az uralkodáshoz való jogáról, és itt hagyott mindent.

Nem volt szükséges kimondania, mindannyian tudtuk, hogy ezek szerint az ükapám az Idő udvarába költözött, mikor megismerte élete szerelmét, és boldogan élet amíg meg nem haltak. Jobban mondva, fogalmam sem volt a történetük végéről, mert semmit sem tudtam az ősimről. 

Cassian még mindig az illír harci ruhájában feszített, mert a még mindig selyemköntöst, és csipkés pizsamát viselő Mor, valamilyen gyakorlatozás közben talált rá, és rángatta ide, Azriel szokás szerint úgy festett, mintha eggyé akarna válni az árnyékokkal. Amren nem akarta megvárni az estét, hogy akkor gyűljünk össze, túlságosan bezsongott attól, hogy mit derített ki, én pedig nem mondtam ellent neki, ezért hagytam, hogy összerángassa a csapatot a Szél háza központi nappalijában. 

– Akkor nagy eséllyel, ezért láttál át a pajzson – összegezte Mor, miután Amren gyorsan beavatott mindenkit abba, hogy mit is talált Sarterad üknagyapám élettörténetében. – Nem kell tovább azért aggódnunk, hogy meggyengült volna a védelmünk, Kady pedig születési joga szerint is idevalósi.

Nem tudtam, hogy örüljek, amiért megoldódott egy rejtély, vagy egy kicsit csalódott legyek, amiért nem arról volt szó, hogy azért voltam képes látni a titkos várost, mert olyan különleges lennék. A családfa nem változtatott semmint, ugyanúgy egy száműzött örökös voltam, aki cserbenhagyta a népét, és éppen egy alacsonyabb rangú tündérnek volt a titkára. 

– Lassan a testtel – emelte fel a mutatóujját Amren, mikor már Cassian kinyitotta volna a száját, hogy lényegében a semmiért rángatták ide. – Van itt még valami. 

– Nyögd már ki, nem érünk erre rá – morgolódott Cassian. 

– A családtörténeted szerint Sarterad dédunokája, vagyis az apád utolsó ismert társa egy Maeve nevű tündér volt. 

Hüledezve néztem rá, és már azonnal nyúltam a könyvért, hogy kiderítsem mi kerülte el eddig a figyelmem. Amrennek pedig igaza volt, apám neve mellett valóban oda volt valami írva, de még sosem láttam ehhez hasonló szimbólumokat, így nem tudtam elolvasni. 

– És ez miért olyan nagy szám? – fűzte össze a kezét Cassian a mellkasa előtt. 

Amren mosolya még szélesebb lett.

– Mert azt írják, hogy Maeve nem ebből a világból jött, és csak egy kis időt töltött nálunk, nevezetesen addig, amíg valamiféle kaput nyitott ide, és felszedte az apád. Aztán a kapu bezárult, és itt hagyott téged. 

– Sosem hallottam még olyan világok közti kapukról, amiket kétszer is kinyitottak – húztam fel a lábam a kanapéra. Hirtelen úgy éreztem, mintha vagy öt fokot csökkent volna a hőmérséklet a szobában. – És apám egy szót sem mondott arról, hogy ki az anyám.

– De azt már tudtad, hogy nem ebbe a világba való – nézett mélyen a szemembe Amren. – Ezért tudtad már az első nap, hogy én sem vagyok idevalósi. 

– Csak gyanítottam – vontam meg a vállam. – Régebben sokat kutakodtam, mert érdekelt, hogy hova tűnhetett, ha a kereső varázslataim szerint nem volt halott, de nem is volt ebben a világban. De bárki is ő, ez nem változtat semmin. 

Amren nem ellenkezett, de sokáig úgy nézett rám, mintha belelátna a fejembe, és tudná, hogy nem mondtam igazat. Hogy hosszú idő óta most kerültem közelebb azokhoz a válaszokhoz, amik után régen, annyira megszállottan kutattam. Bár csak egy név volt, és valamilyen érthetetlen magyarázat, ez is több volt a semminél, nem is beszélve arról, hogy bárkik is voltak az őseim, itt éltek egykor. Vagyis nem egyszerű menekült voltam Velarisban, hanem ha egy egészen kicsi is, de jogom volt itt lenni. Távoli értelemben, de az otthonom volt. 

– Ki állja a mai ebédet?