Sosem gondoltam volna, hogy egy Morral eltöltött délután olyan kényelmetlenné tud válni, mint a mai, azok után, hogy Kaderin a kis gyűlésünk végén kijelentette, hogy nem kíván visszamenni az ágyába, hanem felfedezné a várost. Egyedül Cassiannek volt annyi sütnivalója, hogy ellent próbált mondani neki, de Mor azonnal az új jövevény pártjára állt, hogy mielőbb megmutatná neki a várost, Amren pedig csak kíváncsian figyelte őket. Talán még mindig azon morfondírozott, hogy mekkora ökör volt, mikor nem nyitotta fel akkor Kaderin szívét, hogy megnézze, mégis milyen erős lehet. Ismertem már elég régóta ahhoz, hogy tudjam, jó sokáig ez a gondolat fogja lekötni, aztán mikor majd beleun, ráveszi valahogy a lányt, hogy összemérhessék az erejüket, és abból kő kövön nem fog maradni. Már akkor tudtam, hogy különleges lehet, mielőtt odaadtam volna neki előző éjszaka a tőrt, hogy segíteni tudjon magán, de a meséje után, már elképzelni sem tudtam, hogy igazából milyen ereje is lehet. Halias lánya, az Idő udvarának örököse, pedig mostantól Velaris védelmét érezte. Ki gondolta volna, hogy egy nap a Csillagfény városa fogja bújtatni a Tündérbirodalmak szökevényét, akinek mér negyven éve halottnak kellene lennie? 

Nyilván tisztában volt ő is azzal, hogy nem puszta szívjóság miatt tűrjük meg magunk közt, sokkal inkább azért, mert mielőbb a rejtély nyomára kell bukkannunk, hogy miért is tudott átlátni a falon több ezer év után először, és hogyan segíthetné a mi ügyünk. Természetesen befogadtuk volna úgy is, ha ezek közül egyikben sem lesz hasznunkra, ami Mornak volt köszönhető, ugyanis nem sokkal azután, hogy magára hagytuk még akkor öntudatlan állapotában, olyan szenvedélyes beszédet intézett hozzánk Halias lánya miatt, hogy bármibe belementünk volna, ha arra kér, Amrent leszámítva, mert neki nem volt szíve. Így a lány maradt, és hamar kiderült, hogy legalább annyira nem tud nyugton maradni, mint Mor, aki a csillogó tekintetéből ítélve máris a következő legjobb barátnőjét látta a szemében, mikor egy halom ruhával a szobájába szaladt, és segített neki átöltözni. 

– Ha ezek összefognak, kő kövön nem marad – csóválta meg Cassian a fejét, mikor magunkra maradtunk az előtérben. 

Amren már eltűnt, hogy tovább folytassa az amrenes dolgait, amikről mi nem akartunk tudomást szerezni, mi azonban kénytelenek voltunk itt várakozni, hogy ne kelljen neki végigmenni azon a tízezres lépcsőn, ami a hegy oldalába vájtak. Egyet kellett értenem az illír harcostársammal, akin varázslatos módon már nem is látszott, hogy előző este mennyire felöntött a garatra, azzal kapcsolatban, hogy ha Mor és az Idő urának lánya összebarátkozik, akkor Velarist alapjaiban rengeti meg az új szövetségük. 

– Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. 

Cassian felhorkantott.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy félted Mortól. 

– Mi van, ha éppen Morrigant féltem tőle?

– Még szerencse, hogy meg tudom védeni magam – bukkant fel ekkor a lépcsőfordulóban Mor szőke kobakja, majd leszambázott a lépcsőn, és ránk vigyorgott. Cassian egyből kihúzta magát, és szélesebb terpeszt vett fel, én csak hagytam, hogy az árnyak közelebbről duruzsoljanak a fülembe. – Amúgy pedig igazatok van – folytatta Mor. – Bírom a csajt. 

– Alig pár órája találkoztál vele – ellenkezett Cassian. – Ráadásul végig volt rajtatok ruha – vonta fel a szemöldökét, majd vetett malac vigyort Morra. 

Mor nem hazudtolta meg magát, mikor kecses, de halálos mozdulattal olyan taslit kevert le az illírnek, hogy abba még a falak is beleremegtek. 

– Disznó! – sziszegte.

– Én legalább ki merem ezt hangosan mondani –- fújta ki élesen Cassian a levegőt. 

Egyikük sem nézett felém, de mindannyian tudtuk, hogy rám célzott ezzel a válasszal. Mintha bármi is okot adhatott volna erre. Nem látott mást, csak hogy a szokásnál nagyobb érdeklődést mutattam valami iránt, ami történetesen egy nő volt. Azt kívántam bárcsak Mor nagyobb pofont adott volna a barátunknak, mikor Kaderin is felbukkant a lépcsőn, és egy pillanatra mindenről megfeledkeztem. Aztán hűvös álarcot öltöttem, és felidéztem magamban, hogy ki is testesít meg számomra mindent, amit szeretek ebben az életben, és akiért bármit megtennék, már évszázadok óta. Így nem tettem szóvá, hogy Cassian nyála szinte kicsordult a száján, ahogy meglátta a lányt. 

– Ugye, hogy mennyire csinos? – lépett Mor a legújabb barátnője mellé, aki zavarában lesütötte a szemét. Alig hittem a szememnek, mikor Kaderin arcán két halványpiros folt jelent meg, aztán mikor leeshetett neki, hogy egy pillanatra nem viselkedett úgy, mint egy érzések nélküli porcelánbaba, könnyedén eltüntette őket az arcáról. Nem először láttam ezt tőle, és éreztem is a mágiájának erejét, ősi volt és hatalmas. Nem mellesleg érthetetlen. 

Lemaradhattam Cassian válaszáról, ami kellően elég bicskanyitogató volt ahhoz, hogy Mor megkíséreljen újabb taslit adni neki, Kaderin pedig újra a szőnyegre szegezze a tekintetét, így már csak azt vettem észre, hogy egy idő után mindhárman várakozva néznek rám. Talán az egyikük kérdezett valamit? Az árnyak sem voltak túl segítőkészek, hiába lapultam meg közöttük, így nekem kellett kimentenem magam. Az Idő udvarának örökösére néztem és gyorsan végiggondoltam mit is mondhatnék neki. A bókok és a hízelgés nem az én asztalom volt, ahogy a flört és a zavarba ejtő célozgatások sem, Mor azonban úgy tűnt, azt vette a fejébe, hogy megpróbálja valamivel a lány közérzetét is javítani, ezért amennyire a kötése engedte, tetőtől talpig selyembe öltöztette, és parádés frizurát készített hozzá.

– Jobb színben vagy.

Cassian felhorkantott, Mortól kaptam egy csúnya pillantást, Kaderin azonban csak aprót biccentett. Inkább tűnt elégedettnek, mint csalódottnak. Láthatóan ugyanannyira esett nehezére fogadni a bókokat, mint nekem osztani őket.

– Te sem vagy valami diplomatikus – fújtatott bosszúsan Mor, majd belekarolt Kaderinbe, úgy tett mint aki nem veszi észre, hogy ettől összerezzen a lány, majd magával húzta az erkély felé. 

Cassian válla megrázkódott, ahogy elindult a nyomukban, így én is követtem őket. Kaderin csak pár órája tért magához egy olyan sérülésből, ami bárkit leterített volna, most mégis úgy parádézott Mor oldalán, mint kutya baja sem lenne. Az egyetlen, ami arra utalt, hogy igazán megsebesült, az a ruhája alól kikandikáló kötés, és a sápadt arca volt, de azt is csak az láthatta, aki tudta mit keressen. Nem egyszerűen erős lehetett, ha ilyen hamar összeszedte magát, hanem veszedelmes.

Odakint szó nélkül végignéztem, ahogy Cassian viccelődik még egy sort Kaderinnel, mikor a lány annyira hezitált, hogy az ölébe vegye, majd Mor közbenjárására végül hagyta magát, és az illír vele együtt a magasba emelkedett. Mor sokatmondó vigyorral az arcán lépett elém, majd karolta át a nyakam. Még a felhőkig sem értünk fel, mikor megborzongott, és közelebb bújt hozzám a csípős szél miatt.

– Komolyan gondoltam korábban – szólaltam meg halkan, hiába járt Cassian elé messze tőlünk. - Veszélyes lehet.

Mor megforgatta a szemét, és hátrébb hajolt, de közben nem enyhült a szorítása a nyakamon. 

– Te mentetted meg!

– Attól még nem bízom meg benne.

– Te senkiben sem bízol meg, Az! – élcelődött. 

– A barátaimban igen.

– És az olyan rossz lenne, ha mostantól ő is a barátunk lenne? 

– Kérdezd meg ezt kétszáz év múlva, és válaszolok rá.

Mor felhorkantott, és nem szólalt meg addig, amíg földet nem értünk a Sidra partján, nem sokkal a Szivárvány híd és a művésznegyed között. Cassian és Kaderin nem sokkal utánunk szálltak le, az illír tett egy kis bónusz kitérőt a város felett, hogy Kaderin megcsodálhassa a kilátást a magasból is. Elképedt tekintetét látva, amit nem leplezett azonnal, tetszhetett neki a látvány, mert még Cassiannak sem szólt vissza, mikor arról érdeklődött, hogy legközelebb a hálószobájában is körbevezeti. 

– Jó hely, mi? – lépett mellé Mor, miközben a haját igazgatta, ami szétment a menetszélben. 

– Csodálatos – búgta Kaderin. Az arca kipirult, a művészi kontyba rendezett frizurája szétjött, és valami miatt, nem leplezte az arcára kiülő érzelmeket. Talán fel sem tűnt neki. – Csodálatos – ismételte meg, inkább csak saját magának. 

– Tényleg az – nézett rá a lányra Cassian. 

Nem tudtam eldönteni, hogy most is szórakozik-e, vagy tervez valamit, hiába ismertem már úgy, mint a rossz pénzt. Azonban ahhoz túl halkan mondta, hogy a lányok is hallhassák, mintha ő is csak magának beszélne. Nem nagyon tetszett a dolog, mert bármi is történt, Kaderin pár perc alatt nem varázsolhatta el úgy a barátom, hogy az kibújjon önmagából. Cassian szerette a nőket, ezt pedig nem is titkolta, most mégis máshogy viselkedett. Ekkor döbbentem rá először, hogy talán nem csak engem igézett meg a látvány, ahogy a sebesült Kaderin milyen játszi könnyedséggel végez három felfegyverzett katonával, majd ájul a karjaimba. Nem örökös, főtündér vagy pedig túlélő volt. Hanem egy igazi harcos. És ezt Cassian is láthatta. 

Mor a város történelméről fecsegve karolt bele Kaderinbe, majd indult el vele a macskaköves utcán, aminek mindkét oldalán éttermek, és boltok sorakoztak, ahonnan ínycsiklandó illatok ömlöttek ki. Szinte teljesen figyelmen kívül hagytak minket, mintha tényleg csak arra kellettünk volna, hogy őket furikázzuk. Cassian egy ideig csak bámult utánuk, aztán felröppent, hogy a dolgára induljon, így engem arra kényszerítve, hogy a két nő után siessek. Jobb programom is volt, mint Morrigant és Kaderint kísérgetni, de nem akartam szem elől téveszteni őket, így kelletlenül kullogtam a nyomukban utcáról utcára, boltból boltba. Bár Kaderin és én sem szóltam, Mor nem hagyta, hogy csend telepedjen ránk, ezért hamar csacsogni kezdett arról, ami csak eszébe jutott. Fűszerekről és különleges kelmékről, amiket távoli országokból szereztek be, festőkről és színészekről, akik a művésznegyedben éltek, a legzamatosabb frissen sült kenyérről, amit csak a városban lehetett kapni, és persze egy rakás pompás fegyverről, mikor elhaladtunk egy kovácsműhelyhez tartozó bolt mellett, ahol díszes tőrök, és rubinokkal kirakott markolatú kardokat kínáltak. Itt mutatott először némi érdeklődést Kaderin, mert eddig csak hébe-hóba válaszolgatott Mornak arról, hogy mennyi helyen is fordult meg, és hányféle nyelvet beszélt, de a fegyverek határozottan felkelthették a figyelmét. 

– Tetszik valamelyik? – kérdeztem halkan, mire Mor abbahagyta a fecsegést a kedvenc bárjáról, ahová később feltétlenül el akarta rángatni Kaderint. 

A lány szakértő szemmel nézett végig a kirakaton, majd egyesével szemügyre vette a kínálatot. Nem lehetett úgy fegyvert választani, hogy az ember kézbe ne vette volna, megnézni hogy egyensúlyba van-e a penge, és milyen a fogása, ő mégis kiszúrta már elsőre a legpompásabb darabokat. 

– A katonák elvették minden fegyveremet – meredt két hosszúkás tőrre, amik sokban hasonlítottak az övembe tűzött Igazmondóhoz. – Képtelenség lenne őket visszaszerezni, igaz?

Mor is csatlakozott hozzánk, és végigmérte a kirakatot.

– Igen. Túl kockázatos lenne újra kimenned, nagy eséllyel pedig a dögevők pedig már elintézték őket. Ha ez vigasztal valamennyire, itt nem lesz szükséged fegyverekre.

Kaderin éles pillantást vetett előbb a tündérlány csizmája felé, amit teljesen eltakart ugyan a sifonruha, majd az én övemen lógó pengék, a hátamra szíjazott illír kard, és a csizmám felé, ahol Morhoz hasonlóan szintén lapult még pár kés. Piszok jó szeme lehetett, ha még Moron is kiszúrta a fegyvereket, de nem kommentálta semmivel, csak megvonta a vállát, majd továbbindult. Vetettem egy utolsó pillantást a bársonypárnán fekvő két alkar hosszúságú tőrre, majd én is utánuk indultam. 

Bőven elmúlt már ebédidő, mikor Mor unszolására Kaderin bevallotta, hogy valóban szívesen enne valamit, így beálltunk egy a Sidra partján lévő kisebb étterem elé, hogy elvitelre kérjünk valamit ehetőt, majd tovább folytassuk az utunkat a városban. Mor kérés nélkül vállalta, hogy szerez ebédet, így mi odakint vártunk, távol a kíváncsi tekintetektől. Minden városlakó ismert bennünket, és tudta, hogy mit tesz jelenleg is Rhys azért, hogy ők békében élhessenek itt, de Kaderin számukra is meglepetés volt, ezért leplezetlenül megbámulták. Bár eddig senki sem jött oda hozzánk, hogy szóljon pár szót, a szemünk sarkából folyamatosan láttuk, hogy gyűlnek össze a hátunk mögött, és kezdenek el pusmogni arról, hogy ki is lehet az idegen. Kaderin hősiesen állta a sarat, de gyakran elkaptam, ahogy összébb húzta magát, és újfent mágiával tüntette el a valódi érzelmeit. Talán folyamatosan így viselkedett, talán csak zavarban volt

– Szóval árnyénekes vagy? –- könyökölt a korlátra lazán, de az arca egy pillanatra összerándult a fájdalomtól. 

Mellé léptem, és hasonló testtartás vettem fel, elég távol ahhoz, hogy a szárnyam ne érjen hozzá. 

– Igen.

– Az árnyaidat – fordult felém, majd nézett a körülöttem gomolygó árnyékokra, amik a napfény miatt elenyészőbb számban voltak jelen – is köti a városhatár? Odakintről nem kapsz híreket? 

– Nem annyit, mint szeretném.

Nem szólt semmit, csak visszafordult a Sidra felém, ami lustán nyaldosta a partot pár méterrel alattunk. Elgondolkodva nézett maga elé, és az árnyak miatt, vagy mert most nem vágott kifejezéstelen arcot, sejtettem, hogy mi járhat a fejében. Az, hogy mégis hogy bír tétlenül ülni az Éjszaka udvarának másod- és harmadhelyettese, a főúr hadseregparancsnoka, és egy harcos árnyénekes, aki kémmester. 

– Azért vagyunk itt, mert ez a dolgunk. Rhys Hegyalján segít nekünk, mi pedig itt neki. Mi őrizzük a békét.

– És nem őrjít meg a tudat, hogy mi történik odakint? – fordult újra felém. A fények miatt most először láttam, hogy nem is teljesen ezüst a szeme, hanem egyenesen zafírkék, amit egy ezüst gyűrű ölel körbe. Bármely festő ódákat zengett volna róla, hogy felvihesse a vásznára, de Kaderin nem olyan típusnak tűnt, mint aki szereti ha lefestenék. 

– Állandóan. 

– Ezért segítettél? Mert akkor tudtál valamit csinálni, ugye?

Szó nélkül bólintottam egyet. A hűvös szellő belekapott a környező fákba, és elsodorta az éttermekből kiáramló meleget, ami mágiával idéztek elő, mire Kaderin megborzongott egy pillanatra, majd összébb húzta magán a vékony, aranyhímzéses tunikát, és visszafordult a víz felé. 

– Azt hiszem, nem lógok ki akkor közületek. 

Sejtelmem sem volt hova akar kilyukadni, ezért visszakérdeztem.

– Miért?

– Mert én meg egy bukott örökös vagyok, aki pontosan negyven éve hagyja, hogy egy trónbitorló gyötörje a népét. – Szenvtelen arccal beszélt, de érezni lehetett a szavai mögött megbújó fájdalmat. – Gyáva vagyok, és önző, hogy elmenekültem. – Pillantott le a karjára, ami előbukkant a tunikából. Bár egy karcolást sem láttam rajta, a tekintetéből ítélve ez csupán illúzió volt, és volt ott valami, amiről csak ő tudott. 

– Szerinted egy gyáva életben maradt volna odakint teljesen egyedül?

– Fogalmad sincs arról, hogy miket tettem. – Nézett rám sötéten.

– Nem te vagy az egyetlen, aki borzalmas dolgokat követett el. És Velaris egy új esély. Itt az lehetsz, aki valaha lenni akartál. Bárki, akárki, vagy egyszerűen egy senki. 

Kaderin úgy nézett rám, mintha először látna. Túl sokat mondhattam, mert ő csak aprót biccentett, és nem szólalt meg addig, amíg Mor át nem nyújtott mindkettőnknek egy-egy színes papírokba tekert szendvicset. Ha megfogadja a tanácsom, és új életet kezd, ez volt rá a tökéletes hely. A kérdés már csak az, hogy Kaderin, Halias lány milyen akart lenni valójában? Harcos és túlélő volt, de tudott vajon barát és szövetséges is lenne, ha úgy hozta a sors? Tudta, hogy Mor mennyire szeretne egy hozzá hasonló nőnemű lényt az oldalára, és hogy mennyre szüksége lenne valaki olyanra a csapatban, aki néhanapján visszaszól Cassiannek? Hogy kell valaki Amren mellé, hogy a tündértestbe zárt szörnyeteg barátunk, ne kezdjen ámokfutásba a tehetetlenségtől? Nem úgy nézett ki, mint akinek halvány sejtése is van arról, hogy tudja mi vár rá, mikor úgy döntött, hogy megbízik bennünk. Én azonban megengedtem magamnak egy röpke pillanatra, hogy elégedett legyek emitt. Jókor voltam jó helyen, és valóban egy arra méltó lénynek segítettem.

Kaderin jóízűen beleharapott a finomságokkal megtöltött zsömléjébe, mire az arcán nyugalom és boldogság áradt szét. A válla fölött Morra néztem, és nem kellett daematinak lennem ahhoz, hogy tudjam az jár a fejében, hogy vajon mióta nem ehetett az új vendégünk rendes ételt. Pocsék házigazdák lehettünk.