Olyan éles fény fogadott, hogy képtelen voltam azonnal kinyitni a szemem. Azonban ez nem nagyon stimmelt. Ugyanis, az utolsó dolog, amire emlékeztem az határozottan éjszaka történt. Nem létezett, hogy ki voltam ütve egy fél napon át!

– Fél napig voltál kiütve – szólalt meg ekkor egy sötét, mégis lány hang oldalról. Nem kellett ránéznem sem, hogy tudjam kihez tartozik, egyszerűen éreztem. Ő volt az, a szeráfokhoz és peregrynekhez hasonlító szárnyas tündér, akit folyamatosan körbeöleltek az árnyak.

– Daemati vagy? – fordultam felé, mert megrémített, hogy esetleg hallja a gondolataimat. 

A pajzsomat azonnal felvontam, de nem tudtam mennyi ideje volt már eddig is az agyamban turkálni. Közben gyorsan felmértem a szobát, és felmértem az összes lehetséges kijáratot. Régi rossz szokásom volt, de a paranoia már sokszor megmentette az életem. Egy hatalmas ágyban feküdtem, ő pedig tőlem jobbra ült egy faragott székben, amit úgy alakítottak ki, hogy a szárnya is elférjen. Az ablakok szélesek voltak, de nem láttam a teljes panorámát, egyedül annyit láttam hogy a szobám a hegyekre néz.

– Nem – rázta meg a fejét. 

A nappali fényben már nem nézett ki annyira fenyegetőnek, inkább igazi férfiszépség volt, markáns arccsontjával, finom vonásaival és mogyoróbarna szemével, amivel távolságtartóan méricskélt. Sötét haja fényes volt, és ápolt, de ráfért volna már egy hajvágás, ahogy egy pohár tömény is, hogy felvidítsa, mert olyan hűvös arcot vágott, mintha jéggé fagyott volna.

– Miért hoztál ide? – folytattam.

Hátradőlt, mire a sötét bőrből, és kékes inakból álló szárnyai megrebbentek. Talán tudatos, talán öntudatlan mozdulat volt a részéről, de azonnal odavonzotta a pillantásom. Sosem láttam még ilyen szárnyakat, eddig csak olyan tündéreket láttam, akiknek tollakból állt a szárnyuk, és nem ebből a hártyás, bőrszerű anyagból.

Észrevette, hogy mit nézek, mert kihúzta magát, mire a szárnyai újra megmozdultak. Azonnal elkaptam róla a tekintetem, helyette az ölemben összekulcsolt kezemre néztem, amit valaki bekötözött. Ahogy láttam a vállamat is, ráadásul tiszta ruhát is kaptam, és valamiféle főzetet is megitathattak velem, mert nem éreztem fájdalmat, csupán távoli bizsergést.

– Hogy megmentselek.

– Miért?

– Mindig ilyen sok kérdést teszel fel?

– Csak ha nem értek valamit.

– És gyakran nem értesz valamit?

Volt valami nyugtalanító a jelenlétében, de nem a szárnyai vagy az árnyékok miatt. Nem, ennek a kisugárzásához lehetett köze, amit korábban nem vettem észre. Olyan érzetet keltett bennem, mintha minden egyes pillanatban megfigyelne, elemezne aztán az információt gondosan elraktározná magában.

– Ez most egy kihallgatás akar lenni?

– Talán annak érzed? – billentette enyhén oldalra a fejét.

– Najó, Az! – rontott be ekkor egy hozzá hasonló férfi, akinek szintén bőrszerű szárnya, és kreolos bőre volt. – Hát senki sem tanított téged jómodorra? – állt meg az ágy előtt, majd vetett fenyegető pillantást a székben ülő tagra. Most már felismertem, hogy ő volt az, aki közvetlenül akkor csatlakozott a társához, mielőtt átléptem volna a láthatatlan pajzson. Akkor egy pillanatra azt hittem annyira beütöttem a fejem, hogy már kettőt látok belőle, de mikor csak az egyik alak kapott el, valamennyire megnyugodtam hogy ennyire azért nem lettem ütődött.

– Pont annyira, mint téged.

– Mor szerint úgy illendő, ha megvárjuk a kínvallatással addig, amíg valamennyire fel nem épül.

– Nem Mor látta, ahogy félholtan végez három férfival. – Vágott vissza a székben ülő. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek, de nagyon nem tetszett. Csak úgy kapkodtam köztük a fejem, úgy festettek, mint akik máris elfelejtették, hogy a szobában vagyok.

– De ő jött rá, hogy a csaj örökös!

Erre már én is felkaptam a fejem. Akaratlanul is felszisszentem, mire egy emberként kapták felém a fejüket. Azonnal a mágiám után nyúltam, hogy ha úgy hozza a helyzet, meg tudjam védeni magam, de ami máskor valósággal áramlott az ereimben, most úgy pislákolt csak, mint egy apró gyertyacsonkon táncoló kihunyófélben lévő lángocska. Az átkozott berkenye, meg az ismeretlen gyógyszerek lehettek a hibásak, de ha úgy hozta volna a helyzet, puszta kézzel is ki mertem volna állni ellenük.

– Hogy mi vagyok? – néztem kihívóan az ágyam előtt álló férfira. Neki is sötétbarna haja volt, de hosszabb, göndör tincseit, pedig egy laza copfban fogta össze a tarkójánál, amiből jó pár ki is szabadult, és a homlokába hullott. Ha a székben ülő volt kettőjük között a hűvös értelem, akkor az újonnan jött társa a tűz. Minden egyes mozdulata gyors, határozott és erős volt, mintha az egész lényét szélből, tűzből és földből gyúrták volna. Igazi harcos típusnak nézett ki.

Volt benne annyi tisztelet, hogy úgy tegyen egy pillanatra, mint aki zavarban van, és megköszörülte a torkát.

– Arra jutottunk, hogy Halias főúr lánya lehetsz, az Idő udvarából.

Előbb őt, majd a társát mértem végig, az esélyeimet latolgatva. Ketten voltak ellenem, ráadásul mágiát sem igen használhattam, és minden fegyverem elvették tőlem. Pozitívumként fel tudtam róluk jegyezni, hogy elláthatták minden sérülésem, és egy pihepuha ágyban feküdtem, mégsem bízhattam senkiben. Talán az arcomra voltak írva a gondolataim, talán túl jó emberismerők, esetleg mégis daematik voltak, mert a nagydarab férfi megnyugtatónak szánt mozdulattal a levegőbe emelte a kezét.

– Nem kell félned, itt biztonságban vagy.

– A legutolsó tündér, aki ezt mondta nekem, megpróbált egy árbóchoz kötözni, és velem együtt elsüllyeszteni a hajót – néztem hűvösen a szemébe, miközben ülő helyzetbe tornáztam magam. Még ettől az ártatlan mozdulattól is kiszorult egy pillanatra minden levegő a tüdőmből, de igyekeztem közönyös arcot vágni.

A fal mellett ülő alak felhorkantott. Emlékeztem a hangjára, ugyanúgy mulatott akkor is, mikor a markolatáig nyomtam a tőrét Nantilam katonája gyomrába.

– Igazad van, nincs olyan hogy biztonság. De ez a hely áll hozzá a legközelebb az egész birodalomban.

– És van ennek a helynek neve?

– Velaris – előzte meg az ágy előtt álló a válasszal. – A Csillagfény városa.

Nem csengett ismerősen a név. Sőt, bátran állíthattam, hogy nem egyszerűen nem hallottam róla, hanem nem is létezhetett volna.

– Sosem hallottam róla. Ez még mindig az Éjszaka udvara, igaz?

Sokatmondó pillantást váltottak, majd végül bólintottak.

– Velaris ötezer éve rejtve van a világ elől. Nem tud róla senki más, csak az itt élők, és egy-két ember Hegyaljáról.

A név hallatán megborzongtam, ami nem kerülhette el a figyelmüket.

– És Amarantha nem igázta még le? Úgy hallottam mindent megszerez, amit csak akar.

Újra összenéztek, de ezúttal mindketten elkomorodtak.

– Amarantha nem tud róla – adta meg végül a választ a velem szemben álló. Ő lehetett a beszédesebb típus is.

– Az hogy lehetséges?

Elmosolyodott, de hiába kunkorodott felfelé az ajka, a szeme hideg maradt.

– Válaszolunk mi is a kérdéseidre, ha cserébe te is a miénkre. Rendben van?

Kelletlenül bólintottam. Bárhol is voltam, és bárkik is voltak ők, élve kellhettem nekik, mert milló alkalmuk lett volna végezni velem, ráadásul ha Nantilam emberei lettek volna, már az udvara felé tartottunk volna. Az volt a legfontosabb szabályom mind közül, hogy sosem bíztam meg senkiben, bennük mégis meg kellett, ha csak pár perc erejéig is. Talán a sérülések miatt, talán amiatt, hogy az egyikük mentett meg, de különös rokonszenvet éreztem az irányukba. Vagy legalábbis nem úgy néztek ki, mint a zsoldosok. És persze én is tudni akartam az ő titkaikról, már ha igazat mondtak.

– Mit akartok tudni?

– Kezdjük egy egyszerűvel! – húzott az ágyam mellé egy széket, majd dobta le magát rá. – Miért üldöztek?

– Mert vérdíjat tűztek ki rám.

– Kicsoda?

Megráztam a fejem.

– Egy kérdés, egy válasz. Most én jövök. – Emeltem fel a mutatóujjam, mire megforgatta a szemét. – Akkor nem tartoztok Amarantha udvarához, és az Éjszaka udvarához sem?

Elfintorodott, rossz pontra tapintottam.

– Az Éjszaka udvarához tartozunk.

– Azt hittem a főúr lett Amarantha ágyasa.

Egyszerre szisszentek fel, a beszédesebb pedig még a kezét is ökölbe szorította a tehetetlen dühtől. Ezek szerint nem egyszerűen fájdalmas pontra tapintottam, hanem sikerült a legrosszabbat megtalálnom.

– Ezt nem vitatjuk, de jó oka van rá, hogy azt teszi...amit tesz. – Válaszolta elhaló hangon. – Most pedig mi jövünk két kérdéssel, mert az előbb túl mohó voltál – váltott könnyedebb hangnemre. – Ki akar holtan látni?

– Nantilam, az Idő udvarának helytartója. Azóta üldöztet, hogy elfoglalta a trónt. – Nem mondtam, hogy apám trónját, de amúgy is tudhatták már.

– Akkor hogy lehetsz még életben?

Megvontam a vállam.

– Remekül értek a rejtőzködéshez. – Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a társa felé fordultam, aki szinte már eltűnt az árnyak között. – Miért segítettél?

– Erre én is kíváncsi vagyok! – szólt közbe a másik, mire ő csak rámordult, majd a szemembe nézett.

– Mert azt mondták az árnyak.

– Az árnyak? – néztem meg alaposabban a körülötte kavargó árnyékokat, amik mintha tényleg beszéltek volna hozzá, nem belőle jöttek ki. A részei voltak, meg nem is. – Árnyénekes vagy, igaz?

Bólintott.

– Találkoztál már... – hagyta befejezetlenül a kérdést.

– Nem, de hallottam már rólatok – nyeltem egyet. Apám gyakran mesélt történeteket régebben olyan különleges képességgel bíró tündérekről, mint az árnyénekesek és a daematik, hogy megfejtsük az én erőm. Szinte sorsszerű volt, hogy ő is egy volt közülük, és apám halálának érfordulóján találkoztam vele. – Mit tudtok az apámról? – kérdeztem végül megadóan. Bármi is fog történni, a kilétemet már régóta nem fedte homály.

– Együtt harcoltunk ötszáz évvel ezelőtt.

Az információ váratlanul ért. Nem csupán azért, mert nem néztem volna őket ennyi idősnek, hanem azért is, mert azt hittem apám összes szövetségesének nyoma veszett, vagy meghalt Amarantha uralkodása alatt. Persze, a városuk valóban rejtve volt, akkor ez mindent megmagyarázott.

– Cassian vagyok - vette át a szót a beszédesebb. – Ő a testvérem, Azriel.

Azriel. – Ízlelgettem magamban a nevét. Ez megmagyarázta a korábbi becenevét is. Illett hozzá.

– Kaderin vagyok – mutatkoztam be én is. – Tényleg testvérek vagytok?

A Cassian nevezetű erre jóízűen felhorkantott.

– Dehogy, még csak az hiányozna. De mindig így mutatkozunk be. Ha valakivel lehúzol ötszáz évet egymás mellett úgy, hogy nem ölitek meg egymást, akkor az valóban a testvéred lesz.

– A kísértés azért többször megvolt, testvér – szúrt oda neki gonoszan Azriel, majd visszafordult felém, mikor látta, hogy Cassian már a visszavágásra készül. – Halias sosem beszélt rólad.

– Nem is nagyon tudott volna, mert száz éve születtem csak. Azóta pedig nem hagyta el a kontinenst. Mikor találkoztatok utoljára?

– A háborúban. Hány bérgyilkost küldött utánad eddig Nantilam?

– Sokat – vontam meg a vállam. – Egy idő után már nem számoltam.

– És mindegyikkel végeztél?

Nem éreztem megvetést a hangjában, egyszerű tényeket szeretett volna tudni.

– A legtöbbel – néztem a szemébe. – Talán baj?

– Miért lenne? Meg akartak ölni – szólt közbe Cassian, aki nehezményezhette, hogy kihagytuk a beszélgetésből. – A mi kezünkhez is sok vér tapadt.

– Ha már itt tartunk - szaladt ráncba a homlokom. – Nem találkoztam még hozzátok hasonló tündérekkel. A peregrynek vagy a szeráfok rokonai vagytok?

Cassian újfent felkuncogott.

– Ne keverj minket össze azzal a két haszontalan bagázzsal. Illírek vagyunk, ez már ismerős? – Mikor csak megráztam a fejem, folytatta: – Nem vagyunk sem főtündérek, sem alacsonyabb rendű tündérek, bár egyesek azoknak tartanak minket. Mi egyszerűen csak illírek vagyunk. Napközben az Éjszaka udvarának légiereje, éjszakánként pedig vad szeretők. – Tette hozzá kacsintva.

Beletelt pár pillanatba, mire magamhoz tértem annyira, hogy meg tudjam csóválni a fejem, és ne piruljak el. Régebben gondosan el tudtam volna tüntetni minden érzelmet az arcomról, ahogy azt mindig is tettem, de most nem nyúlhattam a mágiámhoz, ráadásul olyan régen nem viccelődött, vagy szimplán évődött velem valaki, hogy már el is felejtettem milyen érzés lehet.

– Ha már itt tartunk... – mentett meg Azriel attól, hogy válaszolnom kelljen erre valamit. – A gyógyítónk érdekes dolgot mondott rólad.

– Mire gondolsz?

– Szerinte nem vagy teljesen tündér. – Nézett mélyen a szemembe. Megesküdtem volna, hogy még levegőt sem vett.

Álltam a pillantását. Nem ért váratlanul a kérdése, elvégre végignézték, ahogy a vérveszteségtől ugyan szédelegve, de végeztem három képzett katonával, és még túl is éltem az éjszakát, arról nem is beszélve, hogy bár magas és vékony volt a testalkatom, a fülem nem volt olyan hegyes mint a legtöbb főtündérnek. A legjobb estben is csak háromnegyed részben lehettem az, mert anyám valóban egy tündér arcát viselte, mikor találkozott az apámmal, de elég távol állt tőle, hogy az legyen.

– Ha ismertétek az apámat, akkor tudjátok, hogy imádta a titkokat. Az anyám kilétét a sírba vitte.

Túl nyersen fogalmazhattam, mert Azriel zavartan elkapta rólam a tekintetét, a barátja pedig átvette tőle a szót.

– Van valaki, aki nagyon meg akar ismerni. Azt javaslom szedd össze magad, mert Mor nem lesz olyan kíméletes mint mi.

– Mor? – korábban már említették, de ismerősen csengett a neve.

– Morrigan. Ő is harcolt a háborúban. Ne mondd, hogy Halias róla mesélt, de rólunk nem!

– Gondolom, ahhoz lehet köze, hogy Mor valamivel csinosabb mint ti – húztam óvatos mosolyra a szám. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés őszintén elmosolyodni, és nem egy puszta illúzióként varázsolni szívdöglesztő, félelmetes vagy éppen bizalomgerjesztő mosolyt az arcomra.

Cassian szórakozottan a plafonra emelte a szemét, de viszonozta a mosolyom.

– Ezt lehetőleg előtte ne hangoztasd, így is eléggé el van telve magától.