Cassian aznap kora reggeltől kezdve kiállhatatlanul viselkedett.

Ez nem volt újdonság, de délutánra már annyira elege lett belőle mindenkinek, hogy még én is kénytelen voltam magára hagyni őt, hiába bízták a felügyeletemre. Amren még ebéd előtt lelépett, hogy ráhozza a frászt pár ártatlan gyerekre a Sidra partján, Mor egészen délutánig bírta, de mikor Cassian tovább folytatta az egyszemélyes háborúját a Szél háza berendezése ellen, ő is lelépett, hogy Rita bárjában kapcsolódjon ki a belvárosban.

Nálam ott szakadt el a cérna, mikor pár órával később Cassian tett egy szúrós megjegyzést arra, hogy ha továbbra is így csorgatom a nyálam Mor után, akkor tönkreteszem a berendezést. Mivel az ma már a sokadik ilyen beszólása volt, szó nélkül felpattantam és levetettem magam a terasz oldaláról. Elkaptam egy finomabb áramlatot, majd azon vitorlázva tettem egy kört a város felett, hogy kiszellőztessem valamennyire a fejem. Hűvös volt már, a szárnyam is azonnal fázni kezdett, mégsem vontam védőpajzsot a szifonokkal magam köré, mert érezni akartam a hideget. Érezni akartam, hogy élek, és a pokoli bezártságunk sem minden nap ugyanolyan. Azonban hiába próbáltam ezt bebizonyítani magamnak azzal, hogy addig repkedtem odakint, amíg el nem kékült a szám, és le nem fagytak a szárnyaim, Cassian-nak igaza volt. Minden egyes nap, ugyanolyan volt, mint az előző. Mához pontosan negyven éve.

Minden évben ezen a napon, tarthattuk volna annak az évfordulóját, hogy Velaris elbújt a világ elől, és bezárta a kapuit. Persze eddig is a legszigorúbb védővarázslatok és pajzsok védték, negyven éve, még az Éjszaka udvara alattvalói elméjéből is kitörölték a Csillagfény városának létezését, minket pedig bezártak ide. Jobban mondva az urunk zárt be ide, de Rhys inkább volt a barátunk, mintsem a főurunk. Kezdve azzal, hogy már negyven éve szenvedett azért, hogy a városunk titokban maradjon. Ő fogoly volt Hegyalján, mi börtönként tekintettünk Velarisra. Cassian pedig tett róla, hogy ennek az évfordulóján minden egyes szabad percünk erről szóljon. Ilyenkor általában Amren még a szokásosnál is zsémbesebb volt, és szinte tüzet köpött ha szólni mertünk hozzá, Mor egész nap úgy járkált a házban mint egy kísértet, és gyakran kaptam azon, hogy remegő kézzel issza a bort, az antik kristálypoharakból, amikről Cassian gondoskodik, hogy sose maradjanak üresek. És hogy én mit csináltam ilyenkor? Pontosan ugyanazt, amit minden áldott nap. Beleolvadtam az árnyékokba, és hallgattam a suttogásukat arról, hogy mi történik odakint a világban, aminek nem lehettünk részesei.

Nagyot kortyoltam a kristálytiszta hegyvidéki levegőből, miközben lejjebb ereszkedtem, hogy megcsodálhassam a nyüzsgést a Szivárvány-negyedben, ami otthonául szolgált az összes művész, és műkedvelő városlakónak, mikor meghallottam az árnyak hívását. Eleinte olyan volt akár egy szűnni nem akaró, apró kis hang, ami lassan suttogássá fajult, és betöltötte körülöttem mindent.

– Veszély – súgták az árnyak.

Azonnal összekaptam magam, és mélyre temettem minden haszontalan gondolatot magamban, majd idegesen fordultam körbe, hogy minden belássak a magasból.

– Hol? – suttogtam, inkább csak magamnak.

– Veszély – ismételték az árnyak. – Veszély.

– Ezzel aztán sokra megyek – horkantottam fel, majd kitapogattam, az övembe tűzött tőr, Igazmondó markolatát.

A hátamon ott volt még egy illír kard is, a csizmámban pedig két további apró tőr, elvégre csak a szokásos városi ruhám volt rajtam, nem harcba indultam. Nem akartam egy percet sem elvesztegetni azzal, hogy visszafordulok a Szél házába Cassianért, aki mostanra már csont részegre ihatta magát, hanem egyből elindultam az éjszakai határ felé, a város körülölelő hegylánchoz, ahová az árnyak húztak. Bármi is történt, meg tudtam egyedül oldani, elvégre havonta találtunk valami javítanivalót a pajzsokon, vagy egy-két állatot, amikre valamiért nem hatott a mágia, és keresztül akartak sétálni a láthatatlan védelmi vonalainkon. Ezeknek az alkalmaknak sosem lett szép vége, legalábbis rájuk nézve, ezért nem gondoltam, hogy szükséges bevonnom Mort egy újabb őztetem eltüntetésébe. Így is elég gondja volt a mai napon, és nem szerettem volna látni, ahogy még mélyebbre süllyed az önutálatban, amiért ennyire tehetetlen.

Hiába alkonyodott már be, és bújtak elő az első csillagok, mégsem láttam semmi szokatlant a környező hegycsúcsokon, sem a tenger felőli szorosban. Ostobaság lett volna nem hallgatni az árnyakra, amiknek az énekét hiába tanulmányoztam már évszázadok óta, még mostanra sem sikerült teljesen megismernem őket, de egyvalamit tudtam: bármit is súgtak, annak jó oka volt. Így újra alábuktam, hogy közelebbről is megvizsgálhassam a hegyoldalt, mikor a város határában, a hegy aljánál, a borotvaéles sziklák között megpillantottam. Apró árnyék volt csupán, elsőre fel sem tűnt volna, ha nem mozdul meg, így szélsebesen megindultam feléje, majd éppolyan gyorsan fordultam be, mintha láthatatlan kanyart vennék, hogy megálljak. Közel voltam a földhöz, így minden egyes szárnycsapásommal felkavartam az avart, a láthatatlan fal túloldaláról mégsem láthattak meg. Ugyanis az apró, és törékenynek kinéző árnyék fölé már három másik hajolt, akik most jöhettek le a hegyoldal egyik kacskaringós szerpentinútján. Bár távol volt, amilyen állapotban az negyedik tag lehetett, ő biztosan lezuhant.

Lustán verdestem párat, hogy pár méterrel közelebb kerüljek hozzájuk, de nem szálltam a védőpajzs mellé, hiába tudtam, hogy képtelenség az, hogy meglássanak. Ahogy az is, hogy ideáig jöjjenek anélkül, hogy a mágikus határvonal vissza ne terelje őket az ösvényre, és ki ne rázza őket a hideg a helytől. Egyetlen logikus magyarázat létezhetett arra, hogy még mindig itt voltak, és ennek ahhoz lehetett köze, hogy az egyikük durván megragadta a földön fekvő alakot, majd előhúzott a kabátja alól egy vaskos láncot, és gyakorlott mozdulatokkal megkötözte a kezét. Felszisszentem, mikor megláttam a csillagfényben, hogy az egy vérárnyéklánc volt. Bármi is zajlott le a szemem előtt, hatalmas jelentősége kellett hogy legyen, mégsem indultam erősítésért. Az árnyak nem szóltak újra hozzám, és mivel nem éreztem azt, hogy ez valamiféle katonai csel lehetne, egyszerűen ott maradtam, hogy hallgatózzak. Még közelebb szálltam, már annyira, hogy a szél zúgása, és a partot nyaldosó sós hullámok ne nyomják el a három fekete köpenyes alak szavait, majd leereszkedtem a földre. Puhán landoltam, akár egy árnyék. Gyakran én is azzá váltam néha, ha lopakodni kényszerültem, ami az elmúlt negyven évben csakis olyan alkalmakkor fordult elő, hogy ha a hajdani Belső kör valamelyik tagja balhét rendezett, és nem akartam, hogy engem is megtaláljanak.

– Nem tölthetjük itt az éjszakát, muszáj azonnal visszaindulnunk! – szólalt meg a nekem háttal álló egyik alak. Magas, és megtermett alkata volt, ahogy a legtöbb tündérnek, de az ösztöneim mégis azt súgták, hogy ő és a társai is, alacsonyabb származásúak voltak, nem főtündérek.

– Miért is nem? – válaszolt neki egy másik, aki a földön fekvő, láncra vert idegen mellett állt. – Nézz már rá, reggelig sem húzza.

– Nem is azért fizet Nantilam, hogy életben vigyük vissza. Végezz vele, aztán lépjünk. Rossz érzésem van ettől a helytől!

– Te meg az érzéseid! – gúnyolódott a társa, majd lerántotta a kapucnit az eszméletlen alakról. – Megvárjuk, amíg magához tér. Nem azért üldözöm már hónapok óta, hogy álmában vágjam el a torkát. Nem, szépen a szemembe fog nézni közben. Hallani akarom, ahogy az utolsó leheletéig könyörög, és látni ahogy kialszik a szemében a fény.

– Nem gondolod, hogy így is eleget szenvedett már? – akadékoskodott tovább a háttal álló, mire a másik megvetően felmordult.

– Te is hallottad, hogy mit művelt a nyáron a kalózokkal. – emelte ülő helyzetbe az ernyedt teremtést, majd újra belekezdett valamibe, de egyszerűen nem jutottak el a tudatomig a szavai azok után, hogy megpillantottam a karjaiban fekvő mozdulatlan testet. Ugyanis egy fiatal tündért tartott, a csillagok fénye pedig valóságos glóriát rajzolt a feje köré.

Ha nem dermedtem volna a látványtól kővé, legszívesebben térdre borultam volna előtte. A torkom összeszorult, a szívem vad vágtába kezdett, és úgy érezem még a saját nevem sem tudom felidézni, miközben őt néztem. Tűlevelekkel teletűzdelt, sötét haja lágy loknikban omlott a vállára, szikrázóan fehér bőre szoborszerű volt, az ajka telt, a szempillája pedig olyan sűrű, hogy árnyékot vetett, hegyes arccsontjára. Órákig el tudtam volna nézni, ha nem tűnt volna fel, hogy az arca, még álmában is eltorzul a kíntól. Ekkor vettem csak észre a vállába fúródott törött nyílvesszőt, ami túlságosan berkenyére emlékeztetett ahhoz, hogy ne legyen az. Ez megmagyarázta azt, hogy miért jósoltak neki olyan kevés időt, és azt is, hogy miért éppen egy vérárnyéklánccal kötözték meg. A földöntúli teremtés egy szökevény lehetett, ugyanakkor a fogva tartó nem úgy néztek ki, mint akik igazságosan cselekednek, hiszen fejpénzről beszélgettek, és hidegvérű gyilkosságról.

Muszáj volt valahogy közbelépnem, méghozzá azonnal. Minden egyes halogatással töltött perc végzetes lehetett a hölgyre nézve, mégis tehetetlenül álltam továbbra is velük szemben. Rhys utolsó bűbája mindnyájunkat a városhoz láncolt, nem hagyhattuk el Velarist, még csak az orrunkat sem dughattuk ki, ha kedves volt számunka az utolsó menedékünk titka. Mi tartottuk fent a védőbűbájokat, így nem segíthettem a bajbajutott teremtésnek sehogy. Szinte már fizikai fájdalmat okozott azt néznem, ahogy lassan magához tért, majd szóba elegyedik az egyik sötét köpönyeges alakkal. A hangja is legalább olyan éteri volt, mint a megjelenése, hiába rándult meg fájdalmában többször az arca, és harapott vértelen ajkába, akkor mikor nem láthatták a fogvatartói. És ez még nem volt minden. Hiába kötözték meg, és állt ki egy nyíl a vállából, ő olyan felsőbbrendűen szólt oda nekik, mintha pontosan a fordított helyzet állt fent volna. Finom állát felszegte, valamennyire kihúzta magát, és olyan fenyegető pillantást vetett a korábban akadékoskodó tündérre, hogy az megrémült, és tett pár lépést hátrafelé. Nem akármilyen bajbajutott hölgy volt, hanem egy igazi harcos.

Aztán észrevett engem.

Nem egyszerűen abba az irányba nézett, ahol én álltam. Hanem engem nézett, pontosan engem, úgy mint aki átlát a védőbűbájon.

Ráncba szaladt a homlokom, és gyorsan ellenőriztem, hogy minden rendben van-e a varázslatokkal. Valamennyire megnyugodtam mikor kiderítettem, hogy igen, és csakis a fiatal tündérlány látott engem valami miatt. Nagy eséllyel ennek köze lehetett ahhoz, hogy miért tűztek ki vérdíjat a fejére, és hogyan bánt el az üldözői szerint egyetlen csettintéssel egy rakás kalózzal.

Tudtam, hogy az lenne a legbölcsebb lépés, hogy visszavonulok, és azonnal tájékoztatom a többieket. Még maga a részeges Cassian is elég lett volna, hogy ketten megoldást találjunk erre a problémára, és arra, hogy miért láthat át valaki a falon. Mégsem azt tettem, ami a helyes lett volna, hanem helyette a szívemre hallgattam, és elhatároztam, hogy segítek neki. Vagy legalábbis segítő kezet nyújtok, ahhoz hogy ő megmentse magát.

Kockázatos lépés volt felfedni előttük, hogy van itt még valaki, azzal hogy átnyújtok neki egy tőrt, de mást nem tehettem, még egyetlen tárgyat is veszélyes volt átdobni a falon, mégis meg kellett próbálnom. Így tehetetlenül végignéztem, ahogy az igéző teremtés megkötözött kézzel felém csúszik a földön, és olyan erőről meg kitartásról tesz tanúbizonyságot, mintha a szíve mélyén egy illír harcos lenne.

Az árnyak izgatottan gyülekeztek körém, de ezúttal nem válaszoltam a hívásukra, csak néztem, hogy küzdi felém magát az új ismerősöm, akinek a jelenlétére figyelmeztethettek az árnyékok korábban. Minden egyes apró mozdulata nyomán eltorzult az arca a fájdalomtól, a karja remegett, és könnyektől maszatos volt az arca, mégsem állt meg, még a rajta szórakozó katonákkal sem törődött, egyedül a céljára fókuszált.

Kis híján felordítottam mérgemben, mikor már centikre a céltól az egyikük hátrarántotta, és elé állt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egyetlen mozdulattal felemeltem egy kis időre a pajzsot, majd felé hajítottam a tőrt, és magam elé emeltem a kardom felkészülve minden eshetőségre. Nem szabadott elfelejtenem, hogy Velaris az első, az ártatlannak kinéző idegenek védelme pedig a sokadik helyen áll. Mégis, ahogy első sorból nézhettem végig, ahogy fellobban a láng a szemében, mikor elkapja a tőrt, és hezitálás nélkül végez a felette álló férfival, egyszeriben sokkal fontosabb lett az, hogy őt megvédjem. Nem tettem egy lépést sem az irányukba, de közben villámgyorsan végigvettem minden lehetőséget, hogyan tudnám csak annyi időre megnyitni a pajzsot, hogy átugorhasson hozzám. Bár az elmúlt évszázad egyik legerősebb illír harcosa voltam, az ehhez hasonló műveletek Amren asztalához tartoztak.

Közben a lány sem tétlenkedett. Az életveszélyes sebe ellenére, félrelökte magától az élettelen testet, majd felállt, és a véres tőrt maga elé tartva nézett szembe a két másik támadójával. Igazmondó megvágta a kezét, mikor felé hajítottam, de legalább a láncaitól is sikerült közben megszabadulnia.

– Na, ki lesz a következő? – fordult feléjük. Bár nem láttam az arcát, el tudtam képzelni, hogy milyen képet vághat, abból hogy rémületében a két másik fickó összerezzent.

Akaratlanul is felkuncogtam a szürreális jelenet láttán. Ki gondolta volna a mai nap reggelén, hogy a negyven éve tartó bezártságunkat egy harcos amazon felbukkanásával fogjuk ünnepelni?