A hajnal első napsugara olyan pontosan az arcomat vette célba, így még mindig álomittasan próbáltam a párnába fúrni az arcom, hogy vissza tudjak aludni valamennyire. Azonban ezzel volt egy kis problémám, mert a lúdtollból készült párnám ma a szokásosnál is keményebb volt, ráadásul beszorulhatott az ágy végébe, mert hiába rángattam, csak nem akart megmozdulni. Még mindig csukott szemmel, magamban szitkozódva próbálkoztam a paplannal, de az sem moccant meg, így kénytelen volt résnyire kinyitni a szemem, hogy felmérjem a környezetet. Attól, amit láttam pedig az álom utolsó képei is eltűntek előlem, és azonnal magamhoz tértem. Ugyanis, amit eddig tévesen párnának gondoltam, az egy izmos mellkas volt, amin fekete tetoválás húzódott, és ennek a mellkasnak a tulajdonosa gabalyodott bele a takaróba, és húzta el előlem azt. Nem kellett benéznem a takaró alá, anélkül is tudtam, hogy mindketten anyaszült meztelenek voltunk, mivel a lábunk össze volt gabalyodva, ezt már éreztem is. És ahogy az este emlékképei elárasztották a fejem, valahogy nem éreztem ellenállhatatlan késztetést arra, hogy sikítva kimeneküljek a szobából. Helyette felemeltem a fejem, hogy lássam Cassian arcát, majd még jobban bevackoltam magam a hóna alá, mire a még mindig mélyen alvó illír, öntudatlanul is magához húzott azzal a kezével, amit eddig is rajtam pihentetett. 

Úgy éreztem magam mint egy kukkoló, ahogy a békésen szuszogó Cassiant figyeltem, mégsem tudtam levenni róla a szemem. Olyan békésnek és ártatlannak látszott, pedig sosem jutott volna korábban eszembe ez a két jelző róla. Ő maga volt a pusztító szélvész és tűz, erre most itt hortyogott a karjaim között, a szája még álmában is félmosolyra húzódott, sűrű szempillája pedig hosszúkás árnyékot vetett karakteres arccsontjára, gubancos barna tincsei pedig összekeveredtek az enyémmel. Hiába volt ő az utóbbi évszázadok egyik legnagyobb harcosa, ebben a pillanatban csak egy borzasztóan jóképű férfi volt, aki éppen velem heverészett egy ágyban egy fergeteges éjszaka után. Ez a gondolat pedig mosolyt csalt volna az arcomra, ha már nem vigyorogtam volna azóta, hogy felébredtem. 

– Befejezted már a bámészkodást? – Mormogta, az alvástól mély és karcos hangon. 

Hálát adtam azért, amiért még nem nyitotta ki a szemét, és nem látta, hogy mennyire elpirulok, amiért rajtakapott, hogy őt figyelem már hosszú percek óta.

– Nem hiszem, hogy képes vagyok rá.

Erre már kinyitotta a szemét, és egy hatalmasat ásított hozzá, majd kíváncsian pillantott le rám. 

– Akkor nem kell attól tartanom, hogy meglépsz, amíg letusolok, és soha többé nem állsz szóba velem?

– Ma reggel nem.

Halk, gurgulázó hangot hallatott, majd közelebb húzott magához, és gyors csókot nyomott a fejem búbjára. 

– Azért a biztonság kedvéért, rajtad tartanám a szemem zuhanyzás közben.

– Igazán? – pillantottam fel rá a szempillám alól. – Ennyire nem bízol bennem?

– Magamban nem bízok – dörmögte. – Hogy képes lennék kikelni, úgy az ágyból, hogy téged itt hagylak.

Komolyan bólintottam.

– Szerintem sem engedhetjük meg, hogy zuhanyzás nélkül menj be dolgozni. Nem venném a szívemre, hogy miattam hanyagolod a személyes higéniát – könyököltem fel.

Cassian hunyorogva mért végig, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg itt vagyok az ágyában. Nem lepett meg a tekintete, még én is alig akartam elhinni, hogy itt ébredtem, vele. Mégsem éreztem egy pillanatig sem úgy, hogy megbántam volna. Éppen ellenkezőleg, lehet már akkor este meg kellett volna lépnem ezt, mikor az őrjárat közben majdnem megcsókolt. 

Úgy ítéltem meg, hogy túlságosan hosszú ideig csak bámult rám, így szó nélkül odahajoltam hozzá, majd megcsókoltam. Az ajka puha és meleg volt, lustán viszonozta a csókom, mint csak most ismerkedne velem, én pedig nem bántam a tempót. Olyan más volt ez, mint tegnap este, a változatosság pedig a kedvemre való volt. Ahogy az is, hogy újra begyorsított, mikor negyed órával később valahogy kikászálódtunk az ágyból, és sikerült átmennünk a hálószobájával egybekötött fürdőbe, anélkül hogy egyszer is megálltunk volna csókolózás közben. A közös zuhanyról végül le kellett mondanunk, mert hiába volt elég nagy Cassian süllyesztett kádja, a szárnya miatt nem fértünk el benne ketten, ezért a forró tekintete kereszttüzében először én mosakodtam meg – Cassian azért kintről besegített –, majd átengedtem neki a terepet, miután felvetettem, hogy az én lakrészemhez tartozó fürdőben olyan hatalmas kád van, ahol ketten is kényelmesen elférnénk. Ettől egészen felvillanyozódott, és kész volt megengedni, hogy visszamásszak az ágyába, amíg ő tusol.

– Tudod – dörgölte meg egy törülközővel a haját, mikor kilépett a fürdőszobából. Nem viselt semmit, én pedig nem tudtam, nem megbámulni. – Megleptél tegnap este.

– Miért? 

–Azt hittem, hogy elszúrtam akkor este mindent.

Különös elégedettséggel töltött el a válasza. Nem hízelgésnek szánta vagy magyarázkodott, egyszerű tényeket közölt.

– Nem a te hibád volt. Én csak... bepánikoltam.

– Mi miatt?

– Hogy közel kerülök valakihez.

– És az olyan rossz lenne?

– Nekem az – nyeltem egyet, de hirtelen túl fojtogatóvá vált a kis szoba számomra, így azonnal témát kellett váltanom. – A tegnap este volt az utóbbi idők egyik legjobb döntése – nyúltam el lustán az ágyon, akár egy macska. A vékony takaró a mozdulatom nyomán lecsúszott a vállamról, felfedve a mellkasomból egy részt, mire Cassian szeme azonnal odatapadt.

– Nem hittem volna, hogy eljössz – dobta le a törülközőt, majd lépett az ágyhoz. Szinte nem is pislogott, ráadásul olyan vad tekintettel méregetett, mintha fel akarna falni. Talán így is volt. 

– Szeretek meglepetést okozni – húztam magamhoz. 

Nem ellenkezett, egyből ledobta magát félig az ágyra, félig rám, majd átkarolta a nyakam, és úgy húzott magához. Nem nehezedett teljesen rám, de még így is az ágyhoz szegezett, nem tudtam hová menekülni, bár nem is nagyon akartam. Helyette átkulcsoltam a lábammal a derekát, mire a vékony takaró ránk tekeredett, és csak az választotta el meztelen testünk egymástól. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy mennyire kíván, ha nem lett volna az arcára írva amúgy is. 

Cassian mohón falta az ajkam, a nyelvével a számat fedezte fel, a kezével pedig a testem. Úgy simultam hozzá, mintha ő jelentené az utolsó jó dolgot a világon, és a szájába nyögtem, mikor a kezével megtalált egy különösen érzékeny pontot rajtam. 

– Azt hittem, hogy menned kell dolgozni – szakadtam el tőle egy pillanatra, hogy levegő után kapkodjak. 

– A munka most várhat – vigyorgott le rám, majd felkapott, és még jobban maga alá gyűrt, hogy a takaró végre a lábunknál végezze, és semmi se válasszon el minket egymástól.

* * * 

Cassian úgy döntött, hogy mindkettőnket felment a nap további részére minden munka alól, és hogy ne legyünk egész nap a hálószobában – amivel semmi gond nem lett volna, ha ketten lettünk volna a teljes házban –, rendelt a szakácsnőtől egy kisebb hadseregnek elé ételt, majd a karjába kapott, és olyan messze repült a hegyekbe, amennyire csak a láthatatlan határvonal engedte. Egész nap a hegyekben bóklásztunk. Vagy a fák között, és a sziklás hegyoldalon andalogtunk, vagy Cassian a karjába kapott, és még tovább szálltunk, amíg nem láttunk valami érdekeset, hogy leszálljunk, és közelről is megnézhessük. Ebédidőben kiválasztottunk egy viszonylag védett tisztást, az egyik hegycsúcs árnyékában, és ott táboroztunk le. Nem volt ellenemre a rögtönzött piknik ötlete, mivel az óceánra néző sziklás hegytetőn csakis kettesben voltunk, és nem kellett attól tartanunk, hogy valaki kihallgat minket, nem mellesleg még a kilátás is páratlan volt. Arról már nem is beszélve, hogy sosem láttam még annál meghatóbb jelenetet, ahogy Cassian arrébb tessékelt pár nagyra nőtt, havasi nyulat a kipécézett kopár hegycsúcsról, mielőtt azok kíváncsiságból körénk sereglettek volna. 

– Olyan békés itt – heveredtem le mellé a leterített pokrócra, majd bekaptam egy szőlőszemet, mikor Cassian is mellém ült. – Néha még mindig alig hiszem el, hogy ez az egész nem egy álom, vagy Nantilam újabb trükkje, hogy elfogjon.

– Akkor megnehezítheti a dolgod, hogy még én is itt vagyok – fordult felém sunyin vigyorogva az illír. – Mivel sokan azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy valóra vált álom. 

– Csak rémálom vagy, Cassian. Ne keverd a kettőt. 

– De akkor korhatáros kiadásban – vonta fel sokatmondóan a fél szemöldökét. 

Meglöktem a vállát, de közben az ajkamba kellett harapjak, hogy ne vihogjak fel. Minden olyan egyszerűnek tűnt most itt minden. Csak mi ketten voltunk, a csodaszép táj, és a tudat, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Nem számított, hogy mások mit gondolnak, vagy mit hoz a holnap, most csakis a mának éltünk. Láthatóan neki is ez járhatott a fejében mert a hasára fordult, és megtámasztotta a fejét a kezén, úgy nézett rám. 

– Örülök, hogy megleptél tegnap este – szólalt meg pár perccel később. Úgy mondta, mintha nem lenne fontos, még le is hajolt, hogy közben előhúzzon egy termoszt, de lélegzetvisszafojtva várta a választ.

– Mi... Ez... – mutattam rá, majd rám zavartan. – Csak szórakozás. Semmi több. Nem?

Cassian mosolya fesztelen maradt, de a szeméből eltűnt a jókedv szikrája. Végül aprót bólintott.

– Az. Csak szórakozás. 

– Pompás – húztam ki magam. – Mor szerint Velaris az álmodozók otthona. Neked mi a legnagyobb álmod? 

– Azon kívül, hogy a hegyaljai kurva a föld alatt végezze, és Rhys újra hazatérjen? – vágta rá azonnal. – Nem hiszem, hogy létezik ennél előbbre valóbb álmom. De hogy jön ez most ide?

– Tegnapelőtt Mor elvitt Rita bárjába – fogtam bele a történetbe. Ennyit is elég volt elmondanom, hogy Cassian amolyan 'már minden értek' pillantást vessen rám. 

– Beszélt a Kőbe vájt városról?

– Csak említés szintén, de elmondta, hogy szerinte az a legnagyobb közös vonásotok, hogy mindannyian álmodozók vagytok, és amiatt vagytok ilyen jó csapat. És, hogy a világot az álmodozók mentik meg, és építik újjá. 

– Mit mondtál erre?

– Hogy egy nap, én is szeretnék olyan békés életet élni, hogy megengedhessem magamnak az álmodozást. 

Azt nem tettem hozzá, hogy ezek után Mor tőmondatokban beszámolt arról, hogy milyen volt az Éjszaka udvarának palotája alatt lévő sziklavárosban felnőni, az apjával, aki kiérdemelte a Rémálmok udvara helytartója címet. Aztán miután befejeztük a megrázó gyermekkori történetek mesélését, és egymás vállára borulva ejtettük pár könnycseppet is, úgy berúgtunk, hogy csoda volt, hogy nem tiltottak ki minket a bárból. Nem hiába voltam tegnap olyan nyűgös a másnaposság miatt, mert nem éreztem ehhez hasonlót, még soha. 

– És, ha tehetnéd, miről álmodoznál?

Átgondoltam egy pillanatra, majd a hátamra fordultam, hogy lássam a felhőket.

– Nantilam veszte és az udvarom marad a lista tetején, amíg nem sikerül egyszer pontot tennem az ügy végére, de talán a második helyen a szabadság szerepelne. Szeretnék egyszerűen csak szabad lenni egy időre, és megszabadulni minden kötelezettségtől. Régen sosem akartam úrnő lenni, most pedig mindent megadnék azért, ha apám nyomdokába léphetnék, és helyre tudnám hozni azokat a károkat, amiket Nantilam az Idő udvara ellen követett el. 

– És mi a harmadik kívánságod?

– Van harmadik is? – emeltem a kezem a szemem elé, nehogy megvakítson a nap.

– Mindig van egy harmadik kívánság – válaszolta, mintha teljesen természetes lenne. Nekem nem volt az. 

– Talán valóra tudod váltani?

Cassian megforgatta a szemét.

– Csak érdekel.

Megvontam a vállam. 

– Azt megtartom későbbre. 

– Én tudod mire vágyok ebben a pillanatban? – hajolt fölém lassan. A szárnya félig össze volt csukva, de még így is eltakarta előlem az eget. 

– Ismerlek már annyira, hogy tudjam – kulcsoltam át a nyakát, majd húztam le magamhoz egy gyors csókra. – Akkor... Mesélsz arról, hogy milyen volt egy katonai táborban felnőni?

Cassian erre döbbenten kapta fel a fejét, és úgy nézett rám, mintha meg lennék bolondulva.

– Hogy jutott ez eszedbe?

Megvontam a vállam. Azt mégsem mondhattam, hogy azóta tudni akartam, hogy először hallottam az illírek kőkemény kiképzéséről, majd nem sokkal később tőle a harci táboraikról, így ködösítettem.

– Én is meséltem már magamról most rajtad a sor.

Cassian elfintorodott, majd újra lehajolt hozzám, és a fülemhez illesztette a száját.

– Egy csomó érdekesebb dolgot tudnék mutatni neked... – nézett mélyen a szemembe, de megláthatott valamit az arcomon, mert végül nagy levegőt vett, és mesélni kezdett. – Anyám az egyik hegyi táborban dolgozott, az apámat nem ismertem sosem, így az első pár évemben ott éltem, vele. Aztán, mikor megtanultam járni, beadott az egyik harcitáborba, mire elég erős lettem, hogy visszatérjek, már nem élt. Rhyst és nem sokkal később Azrielt is a táborban ismertem meg.

– Azonnal jóban lettetek?

Cassian felhorkantott.

– Dehogy! Meg tudtuk volna fojtani egymást. De túl jó csapatot alkottunk ahhoz, hogy ne szövetkezzünk. Mi voltunk a három kitaszított. A fattyú, a félvér és az árnyénekes. 

Bár a hangja közönyösen csengett, az arcáról valamiféle büszkeség áradt. Elképzelni sem tudtam, hogy hogy volt képes mindezt végigvinni, és ide jutni, azok után, amiken keresztülmehetett, még ha a részleteket nem is ismertem. Valami azt súgta azonban, hogy nem is számított, így is hatalmas dolog volt, hogy Cassian ennyit elárult nekem, ezért jutalomképpen megszorítottam a kezét, majd egy puszit nyomtam a szája sarkára, mire megdermedt. 

– Ezt miért kaptam?

– Mert őszinte voltál.

Sokat sejtő mosolyából az arcán azt tudtam kiolvasni, hogy ezentúl többször lesz akkor őszinte velem. Nem bántam. 

Ahogy azt sem, hogy támadt egy őrült ötletem, amivel ugyan nem segítek neki, de talán a fájdalmát enyhíteni tudnám.

– Cassian?

– Hm? 

– Csukd be a szemed, és gondolj a főuradra! – értetlen tekintetét látva, csak felültem, és szigorú pillantást vetettem rá. – Csak csináld!

Cassian pedig nem kérdezett semmit, csak behunyta a szemét. A vonásai kisimultak, az arca egészen ellazult, de a válla továbbra is megfeszült, a keze pedig ökölbe szorult. Próbált nyugodtnak tűnni, de tartott a következőktől, ezért pedig nem hibáztattam. Magyarázat nélkül fogtam a kezem közé az arcát, majd csuktam be én is szemem, és hagytam, hogy a mágiám fellobbanjon körülöttünk. Elképzeltem, hogy nem egy pokrócon heverünk a Velarist körülölelő hegyekben, hanem egyikünknek sincs teste, és csak lebegünk a semmiben. Lassú sodrású folyamként csörgedeztem be Cassian elméjébe, majd buktám át a falain, mikor nem ütköztem ellenállásba. Bár nem voltam valami tapasztalt daemati, a fizikai kontaktus segített az erőm irányításában, az illír pedig mintha megérezte volna, hogy mire megy ki a játék, nem zárt ki. Hagyta, hogy belépjek a fejébe, és azt nézzek meg, amit csak akarok. Mivel nem nagyon akartam most kutakodni, egyenesen azt az emlékképet néztem meg, amire jelen pillanatban is gondolt. Nem emlék volt, csupán egy kép, de olyan tisztán idézte fel Cassian, hogy azt a következtetést kellett levonnom, gyakran gondol rá. Rhysand, az Éjszaka udvarának főura ott állt mellette pár évtizeddel korábban, a Szél háza teraszán, és nevettek valamin. Az nem derült ki, hogy min, Cassian már el is felejtette, de arra emlékezett, hogy milyen boldog volt aznap este. Az volt az egyik utolsó olyan napjuk, amikor még boldogok voltak. 

Nem maradtam sokáig a fejében, miután alaposan szemügyre vettem a főurat, már vissza is indultam a saját testembe, majd elengedtem Cassian fejét.

– Ez mégis mire... – kezdte, de megnémult. 

Ugyanis abban a pillanatban, hogy elhagytam Cassian elméjét, a saját mágiám után nyúltam, és úgy játszottam vele, akár egy tehetséges festő a színekkel. Karcsú, de izmos tündértestet alkottam a semmiből, amihez ibolyakék szemeket, sötét hajat és bőrszárnyat varázsoltam, és olyan mosolyt, amire Cassian emlékezett. Magát a főurat idéztem meg, ahogy az emlékben láttam. Rhysand ott ült mellettünk a pléden, és pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Cassian emlékezett rá, még ha csak illúzió is volt az egész. Még csak meg sem szólalt, csak ült, és nézett ránk. Néha elmosolyodott, mire apró gödröcskék jelentek meg az arcán, a szeme pedig felcsillant, máskor komolyan nézett maga elé.

– Hogy? – nyúlt felé, azonban a Rhysand hasonmás semmivé foszlott a keze alatt, és csak a levegőt markolta, mire Cassian visszarántott a kezét.

– Illúzió – nyeltem egyet, mert úgy éreztem, hirtelen nagyon kiszáradt a torkom. 

Cassian megbabonázva figyelte a főura élethű alakját, de nem nyúlt felé többet. Nem is válaszolt, csak nézte. Valósággal itta magába a látványt, mintha nem az ő fejéből szedtem volna hozzá a képeket. Úgy nézte, mintha minden egyes apró vonását jól el akarná raktározni magában. 

– Meddig marad? – kérdezte végül, de nem vette le a szemét Ryhsandról.

– Amíg csak akarod – támaszkodtam mellette a könyökömre. Lehet, hogy a főura volt Prythian legerősebb főura, de biztosan ő volt a legjóképűbb is, hiába nem találkoztam a többi főúrral személyesen. 

Cassian gyorsan biccentett, és az illúzió-Rhys tekintetébe fúrta az övét. Órákig maradtunk ott, miközben alig szóltunk egymáshoz. Cassiannak végül egy idő után megeredt a nyelve, de csak pár régi történetet mesélt Rhysről, majd gyorsan be is fejezte, mintha megbánta volna, hogy eljárt a szája, én pedig nem erőltettem. Egyszerűen csak örültem, hogy végre tudtam valami hasznosat csinálni a fene nagy és kihasználatlan mágiámmal, még ha ilyen apróságról volt is szó. 

Kezdett alábukni a nap, mikor Cassian megköszörülte a torkát, és megköszönte, hogy megidéztem a barátját. Megszorítottam a kezét, az illúzióm pedig abban a pillanatban semmivé foszlott, hogy az illír a karjába kapott, és felszállt velem a levegőbe. 

– Valahogy nem így terveztem a mai napot – mormogta a fülembe, mert a menetszél olyan erősen süvített, hogy így is alig hallottam.

Értettem, hogy mire gondol. Ő lusta csókokat akart váltani velem a fenyőfák alatt, én pedig helyette még jobban feltéptem a sebeit, és előhívtam egy kísértetet a múltjából.

– Sajnálom.

– Ne tedd! Így volt tökéletes. Csak azt sajnálom, hogy nem volt több időnk magunkra. 

Óvatosan elmosolyodtam, amit ő viszonzott. Nagy kő esett le a szívemről, mert már órák óta az járt a fejemben, hogy túl messzire mentem, és ezzel megbántottam Cassiant. Úgy tűnt az illírt keményebb fából faragták, mint gondoltam, ennek ellenére olyan mély érzései lehettek, amiket nem is képzeltem korábban. Nem egyszerűen az az pimasz és vagány hadseregparancsnok volt, akinek első nap elkönyveltem magamban. 

Beletelt majdnem fél órába mire visszaértünk a Szél házához, mert Cassian tett pár plusz kört, hogy tovább nyújtsa a repülést, hiába tudtuk mindketten, hogy amint földet érünk, a mai kettesben töltött buborékunk kipukkad, és vissza kell térnünk a szürke hétköznapokba. Nem beszéltünk arról, hogy mit tervezünk, elvégre csak abban egyeztünk meg, hogy egyszerű szórakozás volt ez az egy nap szünet a részünkről, még véletlenül sem több, ezért nem is reménykedtem abban, hogy holnaptól megváltozna valami. Én ugyanúgy az asszisztense leszek napközben, éjszakánként pedig vele és a többi őrrel járőrözök, néha pedig együtt vacsorázunk a többiekkel, hogy aztán reggelenként együtt edzünk. Ez volt a szokás rutin, ezt még az sem törhette meg, hogy fél éjszaka és a reggel nagy részét az ágyában hemperegve töltöttük. 

– Ez kínos lesz – suttogta Cassian, mikor lejjebb ereszkedtünk.

Mivel a látása sokkal élesebb volt mint az enyém, beletelt pár pillanatba, hogy én is ki tudjam venni a sötétbe burkolózó alakot a terasz szélén. Egyet kellett vele értenem, mivel Azrielnek egy percbe sem fog telni, hogy rájöjjön mit műveltünk korábban, ha már nem tudta eddig is. Nem volt tiltott dolog vagy megvetendő, mégis hirtelen egy csipetnyi lelkiismeret furdalásom támadt, amiért tegnap este elindultam Cassian szobája felé. Nem hittem volna, hogy ezek után szívesen fogadná a bocsánatkérésem, hogy tegnap olyan bunkó voltam vele.