– Tudod, ezért sokkal jössz nekem! – súgta a fülembe Cassian, mikor megkerülte a Szél házát, majd alábukott, hogy a terasz egyik távoli csücskében, egy emelettel feljebb a vendégektől ereszkedjen alá. – Mor tombolni fog. 

– Te raboltál el.

– Ugyan már! – duruzsolta. – Szinte könyörögtél érte.

– Álmodban! – horkantottam fel. 

Eléggé lelassított ahhoz, hogy tudjam, késleltetni akarja a leszállás pillanatát. Bizonyos értelemben véve, ennek én is örültem, mert a hideg levegő, és a fagyos menetszéltől rég libabőrös lettem volna, ha nem szorít magához egy valóságos hősugárzó. Egy hősugárzó, akinek a pimasz mosolya láttán, bárki elolvadt volna. 

Olyan finoman ért földet, hogy szinte nem is hallottam, mikor találkozott a talpa a kővel. Az egyik pillanatban még a magasban szálltunk, és úgy ölelt magához, mintha egy szélvihar sem tudna elszakítani tőle, a következőben már letett a lábamra, de a csípőmet még mindig nem engedte el. Számtalanszor kerültünk már hasonlóan közel egymáshoz az edzések során, többször még az is előfordult, hogy úgy sikerült felülkerekednem rajta, hogy a csípőjére ültem, és a combommal nyomtam a földnek a kezét, most hiába csak egymás előtt álltunk, sokkal intimebbnek érződött az egész. Fél fejjel magasabb volt nálam, a lehelete pedig a halántékom csiklandozta, mielőtt lehajolt, hogy egy magasságba kerüljön a szemünk. Valamiért nem léptem arrébb, mintha a pillantásával tartott volna láncon. 

– Fantasztikusan nézel ki, kedvesem.

– A fejedbe szállhatott a pezsgő, hogy ilyen szépeket mondasz nekem. – Suttogtam, mert nem jött ki ennél erősebb hang a torkomon. 

– Csakis miattad nem térek magamhoz, Kaderin.

Beleborzongtam abba, ahogy kiejtette a nevemet a száján. Úgy mondta, mintha valamilyen bűnös dolgot mondott volna. Felforrt tőle a vérem, pedig jóformán nem is csinált semmit. Aztán a tekintete lejjebb csúszott, és megállapodott a számon, ekkor már én is az ő száját bámultam. Telt, finoman metszett ajka, szinte hívogatott, hogy ízleljem meg. Elképzeltem, ahogy az enyémre tapasztja, miközben az erős kezeivel magához szorít, és a hatalmas, meleg testéhez simulok a hideg éjszakában... 

Itt szólalt meg a vészcsengő a fejemben, és azonnal hátrébb léptem. Mor megmondta, Cassiannak mindig az kell, amit nem kaphat meg, nekem pedig ezek szerint már egyetlen pohár pezsgő is a fejembe szállhatott, hogy ilyen bűnös gondolataim támadtak. Cassian úgy nézett rám, mintha pontosan tudná, hogy mi jár a fejemben, nem kellett gondolatolvasónak lennie, mert most az egyszer még én is elfelejtettem eltüntetni az érzéseimet, így megérdemeltem a gunyoros félmosolyt, ami a szája sarkába kúszott. Mikor kinyitotta, már felkészültem a legrosszabbra, mégis sikerült meglepetés okoznia, mert egyáltalán nem azt mondta, amit vártam. Helyette a mosolya kiszélesedett, és őszintének látszott.

– Üdvözöllek az első Csillaghullásodon, Kady. – Mormogta, majd körbenézett. 

Ebben a pillanatban a sötét égbolt valósággal felrobbant körülöttünk. 

Amerre csak láttam, a semmiből vakítóan fényes csillagáradat bukkant fel, és úszott át felettünk. Mintha több százan, ezren vagy esetleg milliónyian voltak, és mindannyian itt úsztak át, a mi egünkön. Voltak köztük hatalmasok, de egészen kicsik és, egyedül abban hasonlítottak, hogy mindannyian valósággal izzottak, és koronaékszerként ragyogták be az éjszakát. Odalent a vendégek hangos mulatozásba kezdtek. poharak koccantak össze, pezsgőt bontottak, és a zenekar is rákezdett. Ez volt tehát az igazi Csillaghullás ünnepe. 

Tátott szájjal figyeltem, ahogy a hullócsillagok beterítik az eget, és még a hold ragyogása is elhalványul hozzájuk képest. Sok minden láttam már hosszú életem során, de ehhez foghatót még soha. Cassian pedig előre kitervelhette az egészet, mert messze, a mi párkányunkról lehetett a legjobb látvány. Magasabban voltunk, mint a vendégsereg, és nem árnyékolta le előlünk a sziklaoldal a páratlan látványt. Mi valósággal a csillagok alatt álltunk, úgy éreztem, ha akartam volna, meg is érinthettem volna őket.

– Csukd be a szád, mert még belerepül egy csillag! – figyelmeztetett vigyorogva Cassian, mire meglöktem a vállát. 

– Ez... ez... – próbáltam szavakba önteni az érzéseimet, de képtelen voltam. Ezért egyszerűen annyit mondtam, hogy köszönöm. 

– Bármikor – válaszolta Cassian csendesen, majd ő is felnézett az égre. 

Fogalmam sincs mennyi ideig állhattunk ott, talán órákig, esetleg csak pár perc telt el, miközben mindketten valósággal ittunk magukba a látványt. A mellettem álló illír is épp olyan lenyűgözve figyelte az égboltról lebucskázó ragyogó fénygömböket, mintha először látni őket. Talán neki is valami természetfelettien szépre volt szüksége, hogy elűzze a rossz gondolatait a jelenség, talán csak ez az éjszaka volt állandó az életében, amit már több száz éve ünnepelt. Esetleg mindkettő. Mégis, ahogy ott álltunk egymás mellett, és bámultuk a földöntúli látványt, közelebb éreztem magamhoz mindent, mint eddig bármit. Úgy éreztem én is végre a részese lettem valaminek, ebben pedig Cassiannak is nagy szerepe volt. Akár rabszolgamunkát adott nekem, akár elpáholt minden reggel, és belém kötött, ő intézte úgy, hogy Velaris, és a lakói, szépen lassan az otthonommá váljanak, nem Amren családfája. 

– Maradhatunk még? – törtem meg először a csendet.

– Nem akarsz visszamenni a... – hagyta befejezetlenül a kérdést, mert már előre tudta a válaszom. – Szívesen veled maradok.

Elégedetten nyugtáztam a válaszát, majd körülnéztem, hogy hova ülhetnénk le, de nem sok választási lehetőségünk volt. Cassian mintha olvasott volna a fejemben, megrázta a fejét.

– Én a helyemben vigyáznék a ruhámra, mert Mor kinyír.

– Akkor majd vigyázol helyettem is – dobtam le magam lazán a földre, és húztam fel a lábam a mellkasomhoz, hogy aztán átkaroljam. Cassian nem hezitált sokat, összehúzta a szárnyát, és leült mellém a hideg kőre. – Jól látom, hogy megfésülködtél? Akkor ma tényleg ünnepnap van. 

Cassian válasza leginkább morgáshoz hasonlított, és ha nem ismertem volna jobban, meg lettem volna győződve róla, hogy a füle elpirult. Azrielhez hasonlóan ő sem a szokásos harci ruháját viselte, de nem is olyan egyszerű inget húzott mint az árnyénekes. Cassian ruhája tele volt sötét hímzéssel, és gyöngyökkel, a két legfelső gombját pedig nem gombolta össze, így tökéletes belátást biztosított a napbarnított mellkasára, ahol az Éjszaka udvarának fekete, kacskaringós motívumai voltak tetoválva. Gyakran figyeltem edzés közben is, hogy hullámoznak az izmain a tetoválásai, de még sosem kérdeztem rá a jelentésükre, az túl személyes lett volna.

– Ma valahogy, olyan másnak tűnsz. – Fordult felém.

Megdermedtem, és lélegzetvisszafojtva néztem rá.

– Igazán?

– Gondtalanabb vagy. Boldogabb. 

– Lehet. De csak azért, mert ma reggel fél órával rövidebb edzést tartottál.

– Azt hittem, szereted az edzéseinket – nézett összeszűkült szemmel rám.

– Szeretem is. De néha inkább vagy kiképzőtiszt, mint tanár vagy mester.

– És ha egyszerűen a barátod lennék?

– Akkor elég szadista lennél annak is – vigyorogtam rá, mire felnevetett. – Örülnék, ha egyszerűen a barátom lennél – tettem hozzá végül. – Akarsz hallani egy titkot?

Cassian szeme felcsillant.

– Bármikor!

– Ma lettem száz éves – böktem ki. Nem tudom miért mondtam el neki, egyszerűen csak úgy kibukott belőlem, mintha annyira számítana, egy tündérnek a kora. Régebben apám minden évben partit adott a tiszteletemre, azonban az elmúlt negyven év alatt volt időm megtanulni, hogy egy aprócska szám mennyire nem számít, vagy változtat semmi. 

– Tudom – vigyorgott rám, gúnyos félmosollyal a szája sarkában. – Lehet, hogy csak Amren tudja elolvasni azokat a jeleket a családfádban, de a számokat még én is ismerem. Kíváncsi voltam, hogy elárulod-e.

– Megleptél – biccentettem. – Nem is tudtam, hogy tudsz számolni.

Cassian megforgatta a szemét.

– Száz éves létedre, egész jól tartod magad.

– Te sem nézel ki rosszul – mértem végig. – Mennyi is vagy? Ötszáz? Hatszáz?

– Nemrég töltöttem be az ötszázhuszonhetet. 

Igyekeztem leplezni a döbbenetem, hiába tippeltem volna én is ennyire, elvégre ő is harcolt Hybern seregei ellen a háborúban, apám oldalán, mégis hihetetlennek tűnt, hogy a mellettem ücsörgő fiatal férfi, több mint fél évezrede koptatta a planétát. 

– Mintha lenne itt egy ősz hajszál, nagypapa – mutattam a halántékomra, majd felé. 

–Túl pimaszok, ezek a mai fiatalok – fintorgott.

Visszavágni már nem volt időm, mert ebben a pillanatban valami hihetetlenül fényes dolog süvített egyenesen az irányunkba a semmiből. Még fel sem fogtam, hogy mi lehet az, mikor a csillogó valami Cassian vállába csapódott, és szétkenődött rajta. Erre egyből láthatatlan pajzsot húztam magunk köré, felkészülve bármilyen veszélyre, mikor leesett, hogy ez nem az, és az anyag, ami eltalálta ártalmatlan. Őt láthatóan kevésbé lepte meg a váratlan támadás, mint engem, mert csak grimaszolva bámulta a sárga és zöld fényű port, ami beborította az ingét. 

– Ugye, az nem egy csillag? – hajoltam közel hozzá.

Cassian elfintorodott.

– Így már nem is olyan szép, mi?

Bármilyen valószínűtlennek tűnt, Cassiant tényleg eltalálta egy hullócsillag, ami ezek szerint nem egy marék fekete kavics és csillagpor elegye volt, hanem tapadós, ragyogó zöld por. Ráadásul biztos, hogy ezt nem fogja kiszedni az ingéből.

– Jól áll neked a csillogás – vihogtam, a szenvedő arckifejezése láttán. 

Cassian bosszúból alaposan bedörzsölte vele a kezét, majd még mielőtt megakadályozhattam volna, jól összekente az arcom. Hiába sikoltoztam, és próbáltam ellökni a kezét, ő erősebb volt, ráadásul felállni sem tudtam, mert a lábam beleakadt a rekordhosszú ruhámba, és csak vergődtem a földön, miközben az illír harcos szétkente a fejemen és a nyakamon a zöldes port. 

– Utállak! – fújtattam mérgesen, mikor hátrébb hajolt, és megszemlélte a művét.

– Azt hittem a barátod vagyok – villantott rám farkasmosolyt. Félig még mindig rám nehezedett, az arca centiméterekre volt csak tőlem, a lehelete a nyakamat melegítette, és olyan közel volt hozzám, hogy meg tudtam volna számolni minden egyes aranyló pöttyöt zöldesbarna szemében.

– Már nem – próbáltam megtörölni az arcom, amivel csak azt értem el, hogy még jobban elkentem az anyagot. Úgy festhettem akár egy arany és zöld bevonatú csillámszörny. Majd gondoltam egyet, és egy szempillantás alatt eltüntettem a minket körül ölelő láthatatlan pajzsot, mikor a következő csillag méterekre volt már csak tőlünk. 

Cassian felmordult, ahogy az izzó fénygolyó a tarkójába csapódott, majd arrébb gurult, és úgy morgott rám. Nem sokáig szórakozhattam én sem, mert a csillag párja azonnal megérkezett, és az oldalamon robbant szét, megszínezve a csodaszép ruhám. Cassian ettől valamivel elégedettebbnek látszott, így kinyújtottam rá a nyelvem, és hátradőltem. Ő sem hezitált, mellém feküdt, a szárnyával súrolva a vállam, és úgy bámultuk a csillagokat, amik felettünk cikáztak.

– Minden évben visszatérnek – söpört le egy marék csillogó port magáról Cassian. – Napra pontosan, néha kevesebben, néha többen, de mindig visszatérnek és egészen hajnalig jönnek.

– De ezek nem lehetnek igazi csillagok – morzsolgattam egy adag port az ujjaim között elmélázva. 

– Az őseink annak hitték őket.

– És most minek hiszitek őket?

Cassian megvonta a vállát, és úgy figyelte a valóságos vízesésként érkező csillagrajt. 

– Bármik lehetnek, de szerintem szellemek. 

– És miért térnek vissza ezek a... a szellemek minden évben?

– Talán itt találkoznak újra a párjukkal – suttogta, mintha kihallgathatnának minket. – A párodért bármekkora utat hajlandó lennél megtenni.

A párodért – ízlelgettem a szót magamban. Utoljára apám udvarában hallottam a tündérek közti kapcsolatról, egyfajta kötelékről, ami elszakíthatatlanul kötött össze egyeseket. Több volt ez a háztartási köteléknél, szinte már lelki társak voltak. Részben a fajfenntartás miatt alakult így, hiszen így tudták világra hozni a legéletképesebb utódokat is, de részben azért is, mert egy tündér bármit megtett volna a társáért. Nem mindig a legösszeillőbb párok voltak igazi társak, egyesek évszázadokon át keresték, mások pedig sosem találtak rá az igazira. Gyerekkoromban gyakran ábrándoztam arról, hogy egy szép napon és is megtalálom a másik felem, és első látásra egymásba szeretünk, majd együtt uralkodunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk apám udvarában. Aztán én elmenekültem, és legközelebb csak akkor játszottam el a társam gondolatával, mikor megismertem Galent. Aztán mikor véget ért a mi kérész életű kapcsolatunk, elhatároztam, hogy nincs szükségem senkire, aki vissza fogna. Jól megvoltam egyedül, igazi magányos farkas voltam. 

– Te is megtennéd? Elmennél a világ végére is a párodért? – fordultam oldalra, majd támasztottam meg a kezem a fejem alatt.

Cassian határozottan bólintott.

– Akár a Pokolba is alászállnék miatta.

– Úgy, hogy nem is ismered?

– Valami miatt a társam lett, úgyhogy muszáj klassz csajnak lennie. – A hullócsillagok visszaverték a halántékán csillogó zöld port, így úgy nézett ki, mintha ő maga is egy lenne körülük. 

– Túl magabiztos vagy! – Örömmel kifejtettem volna neki, hogy még annak is megvolt az esélye, hogy egy nála kétszer idősebb, mogorva zsarnok a társa, esetleg valaki Amarantha sleppjéből, de ezt inkább megtartottam magamnak.

– Miért, te nem tennél meg bármit a társadért? – fordult ő is az oldalára, hogy a szemembe tudjon nézni. 

– Cassian, a saját népemért még a kisujjamat sem mozdítottam – dünnyögtem hűvösen, de igazság szerint nem rá voltam mérges a kérdése miatt, hanem saját magamra. – Ékes példája a saját gyávaságomnak az, hogy negyven éven át menekültem.

– Az más! – legyintett, mintha csak egy szemtelen legyet akarna odébb tessékelni. – Nem volt esélyed Nantilam ellen, egyedül voltál, és nem állt mögötted egy sereg. Amarantha mind a hét főurunkkal elbánt, még Rhysnek sem volt esélye, pedig ő minden idők legerősebb főura, az a hegyaljai lotyó mégis átverte egész Prythiant. Semmit sem tehettél volna.

Értékeltem, hogy így gondolja, vagy legalábbis ezt mondja, de régóta tudtam már, hogy milyen gyáva döntést is hoztam akkor, mikor apám halála után nem szálltam szembe Nantilammal, hanem szégyenszemre elmenekültem. Harc nélkül adtam fel.

– Még, ha létezne is – vettem egy nagy levegőt – én nem akarom megtalálni a társam. Nem akarom, hogy szégyenkeznie kelljen miattam, miután megtudja, hogy ki vagyok.

– Nem hiszed, hogy azért lett ő a társad, mert összeilletek? És, hogy eldönthetné ő is, hogy mit gondol rólad? - vonta fel az egyik szemöldökét.

Megráztam a fejem, és visszafordultam a csillagok felé, amik még mindig megállíthatatlan mennyiségben siklottak át az égbolton. 

– Egyszerűbb lenne meg sem ismerni. Voltam már szerelmes, és nem kívánom újra átélni. 

– Még fiatal vagy, majd később rájössz, hogy...

Nem hagytam, hogy végigmondja, egyszerűen félbeszakítottam.

– Ennek semmi köze a koromhoz! Én egy életre végeztem a szerelemmel, és a lelki társammal, bárhol is van. Jobb nekünk külön.

Cassian mormogott valamit, de nem elég hangosan ahhoz, hogy halljam, de megesküdtem volna, hogy újra az életkoromat hozta fel példának. 

– Neked talán még nem törték össze a szíved? 

– Nézz rám, Kaderin! – búgta olyan selymes hangon, amitől kirázott a hideg. – Én töröm össze mások szívét, nem fordítva. 

Ezzel szívesen vitába szálltam volna, hogy akkor mégis, hogy lehet, hogy fél évezrede kajtat Mor után, de nem akartam még ennél is jobban beleütni az orrom a dolgukba, ezért inkább csak vágtam egy grimaszt, majd újra a csillagok táncára szegeztem a tekintetem. 

– Szívesen itt maradnék veled hajnalig – szólalt meg pár perccel később Cassian. – De akkor Mor tuti kinyírna mindkettőnket. Nincs kedved táncolni egyet?

– Csakis akkor, ha nem lépsz a lábamra az ormótlan illír patáiddal! – ültem fel. 

Cassian sötét pillantást vetett rám, aztán felpattant, és kinyújtotta felém a kezét. 

– Tudd meg, hogy én vagyok az udvarom egyik legjobb táncosa.

– Hiszem, ha látom! – fogadtam el a kezét, mire felhúzott. 

– Ezt kihívásnak veszem – kacsintott rám, majd minden figyelmeztetés nélkül magához rántott, és az ölébe kapott. Még azelőtt fellökte magát a levegőbe, hogy visszavághattam volna valamivel. 

Odalent a mulatozó, pezsgőmámorban úszó tömeg ugyan vetett ránk egy-két kíváncsi pillantást, nevezetesen azért, mert mindketten csak úgy ragadtunk a csillagportól, de hamar megszokták a látványt, aztán együtt biztattak minket, mikor Cassian a parkett közepére ráncigált, és beálltunk a többi táncos párocska mellé. Mivel a szemem sarkából láttam, hogy Mor közelít felénk, és ha a szemével ölni tudna, mi már rég nem élnénk, ezért nem visszakoztam, és belevetettem magam a táncba. Negyven éve nem táncoltam, Cassian pedig nem volt rest az orrom alá dörgölni, hogy mennyire rám férne a gyakorlás, mire bosszúból jó párszor megtapostam, de ő csak nevetett rajtam. A zene hangulatos volt és pörgős, könnyedén megtaláltuk a ritmust, és elvegyültünk a tündérek között, akik a jókedvükkel még a csillagokat is ide vonzották. Mor egy idő után megenyhült, és lejtett egy táncot Cassiannal is, miközben én az egyik őrrel forogtam, a szeme sarkából pedig Azrielt is láttam, ahogy a fal mellett ácsorog, és minket bámul. Hiába integettem neki, hogy jöjjön, ő csak megrázta a fejét, és beleveszett az árnyékai közé, így feladtam, és visszafordultam a párom felé.

Egy éjszaka erejéig mindenki megfeledkezhetett arról, hogy milyen nyomorúságos hely is odakint a falakon túli világ, és csak mi vagyunk olyan szerencsések, hogy itt élhetünk. A Csillaghullás alatt pedig úgy tettünk, mintha minden olyan lenne, mint Amarantha előtt, és Velaris nem a béke utolsó oázisa lenne. Volt egy olyan érzésem, hogy hajnalban, mikor a zenészek elhallgattak, a kipirult arcú, meg fájó lábú vendégek pedig elmentek, és lehullottak az utolsó csillagok is, talán egy csipetnyivel több remény maradt ebben a világban. Hogy aki csak itt volt az este, az kívánt egyet a csillagoktól, ők pedig meghallgatták, aztán majd egy szép napon, mindannyiunk imái valóra válnak.