Minden egy átkozott berkenyenyíl miatt történt.

Pihenés és evés nélkül is napokig bírtam volna a rohanást, az elmúlt évtizedek során megedződtem már annyira, hogy képes legyek kibírni olyan viszontagságokat, mint, hogy addig nincs vacsorám, amíg nem szerezek valami ehetőt magamnak, vagy kénytelen vagyok néha pár barnamedvével megosztani a barlangom éjszakánként. Mégis eddig volt akkora szerencsém, hogy a mágiámba mindig kapaszkodhattam. Az volt az egyetlen olyan hű társam, ami sosem hagyott cserben, és szinte a lehetetlent is megoldottam vele. Hiába volt a részem, a segítségével új - nem mindig létező, de azért valóságosnak látszó -, dolgokat tudtam teremteni, és mindig jól jött, hogy a legkisebb erőfeszítéssel ártalmatlanná tudtam tenni bárkit. Erre most is szükség lett volna, csakhogy mielőtt felfedeztem volna, hogy újra rám találtak Nantilam bérencei, máris becsapódott egy berkenyenyíl a vállamba, én pedig képtelen voltam a visszatámadásra, vagy a védekezésre. Az egyetlen amit tehettem az volt, hogy felhúztam a nyúlcipőt, és rohanni kezdtem a fák között, és reménykedtem benne, hogy a sűrű erdővel benőtt hegyoldal, nem kezd el egy idő után sík tereppé szélesedni.

Mindig is jó hosszútávfutónak tartottam magam, nem mellesleg folyamatosan jó kondiban kellett lennem, ha túl akartam élni egyedül a vadonban, most mégis minden egyes méter megtétele nagy erőfeszítésembe került. Arra már gondolni sem bírtam, hogy mihez fogok kezdeni, azután hogy leráztam a katonákat, mert minden felszerelésem a kezdetleges táborhelynél maradt, amit két napja vertem fel egy sziklahasadékban. Azt hittem egy időre nyugtom lesz, elvégre szinte egy világ választott már el Nantilamtól, mégis tudhattam volna, hogy az ő keze mindenhová elér. Közük a jelenlegi tartózkodási helyemhez, az Éjszaka Udvarának északi részéhez is, Prythianban. Pár éve szöktem csak át a tündérek birodalmába a kontinensről, és sokfelé megfordultam már, így hamar kiismertem magam, és nem okozott gondot itt sem a túlélés. Jobban mondva, eddig.

Azt hittem összeesek a fájdalomtól, miközben tovább vonszoltam magam a fenyőerdő közepén. Fél kézzel a vállamat szorongattam, amiből még mindig kiállt a nyíl, a másikkal megpróbáltam utat törni magam előtt, mert nem kockáztathattam meg, hogy menekülés közben szedem ki a nyilat, majd belehalok a vérveszteségbe. Persze sokféle halálnem leselkedett rám, azzal kezdve, hogy utolérnek az üldözőim, felfal valami rémség, ami az erdőben tanyázik, halálra fagyok éjszaka vagy éppen ott volt a jó öreg fertőzés gondolata is, mert nem sok mindent tehettem volna a sebemmel, ha sikeresen elmenekülök. Az összes lehetőség ott lebegett körülöttem már régóta, egészen pontosan azóta, hogy elhagytam az apám udvarát, és menekülni kezdtem, nehogy az egykori helytartója engem is megölessen. Mégis most először éreztem azt, hogy talán nem sikerül újra kijátszanom a halált. Eddig mindig szerencsém volt, vagy találtam szövetségeseket távoli országokból, vagy megszánt egy átutazó, esetleg mégis sikerült elbánnom valahogy az utánam küldött katonákkal, most mégis úgy éreztem, hogy elfogyott a szerencsém. Egyedül voltam, megsebesültem, ráadásul már fekete pontok kezdtek el táncolni a látóterem szélén, és olyannyira vissza akartam fordulni, hogy az üldözőim kezére adjam magam, és a gyors halálért könyörögjek, hogy észre sem vettem a fák közül előbukkanó csillagos, kék eget, és máris késő volt. A hegygerincen jártam, és észre sem vettem eddig.

A csúszós, fehér kövek olyannyira kiálltak, hogy szinte pár lépés megtétele után megbotlottam, és elvesztettem az egyensúlyom. Kapálózni kezdtem, de nem volt mibe, így hamar azon kaptam magam, hogy előbb zuhanni, majd kisvártatva gurulni kezdek a feneketlen mélységbe. Behunytam a szemem, hogy ne lássam milyen ocsmány vég vár rám, de még így sem úszhattam meg a fájdalmat. Minden egyes találkozásom után a sziklás hegyoldallal kiszorult a levegő a tüdőmből, és össze vissza ütöttem magam, a nyíl vége letörött, a hegye pedig már szinte átfúrta a vállam. A fájdalomtól már a csillagokat láttam, arra sem volt erőm, hogy ordítsak, ahogy a torkomon kifér. Olyan érzés volt, mintha hosszú percekig gurultam volna, hiába volt az lehetetlen, mikor kétszer újra átfordultam és nekicsapódtam egy szilárd valaminek. Annyi erőm maradt csak, hogy kinyissam a szemem, és megállapítsam, hogy az a valami egy szikla, amin mintha valamiféle faragás lett volna, a túloldalán földöntúli csillogással, majd minden elfeketedett körülöttem.

* * *

Éles fájdalom hasította a vállamba, a halántékomba és több helyre az oldalamon, mikor magamhoz tértem. Emlékeztem a zuhanásra, és a nyílra is, valóságos csoda volt, hogy egyáltalán még életben voltam annyira, hogy érezzem a fájdalmat. A szemem nem mertem kinyitni, továbbra is mozdulatlanul feküdtem ott, ahol voltam, de még ez is nagy fájdalmakkal járt.

– Kezd magához térni! – duruzsolta egy mély bariton közvetlenül a fülem mellett.

Szívem szerint visszaszóltam volna neki valamit, de helyette be kellett érnie egy szúrós pillantással. A nagy, bozontos szakálló féltündér közönyös arccal nézett vissza rám, de a szeme lázasan csillogott, mintha most ütötte volna meg a főnyereményt. Talán így is volt, elvégre a megbízójuk valóságos krőzus lett, miután végzett apámmal.

Megpróbáltam felkönyökölni, de csak most tűnt fel, hogy a csuklóm össze van kötözve az ölemben. Ha egyszerű kötél vagy lánc lett volna, és nem akadályoz a seb, semmi sem állíthatott volna meg abban, hogy szétszakítsam, most azonban túlságosan nehéznek is éreztem a karomat. Hiába volt sötét, azt láttam, hogy a nyíl hegye még kiáll a vállamból, a több helyen elszakadt tunikámat pedig teljesen átáztatta a vérem, mégsem a berkenye miatt zsibbadt a karom. Hanem mert vérárnyékkőből készült láncot használtak. Már a sima berkenyenyíl is elég volt, egyszerre volt hízelgő az alaposságuk, és roppant bosszantó.

– Mennyit fizet nektek ezért Nantilam?

Felröhögött, mintha valami roppant szórakoztatót mondtam volna. A tőlünk pár méterre ácsorgó tárasai bekapcsolódtak, és fintorogva néztek rám. Hárman voltak, mindannyian állig felfegyverezve.

– Nem tudnál többet ajánlani nála.

– Csak kíváncsi voltam, hogy mennyivel kellett megemelnie a díjat, azok után, hogy az előző csapatait darabokban küldtem neki vissza – húztam gúnyos mosolyra a szám, mintha éppen nem feküdtem volna a porban, gúzsba kötve, egy halálos sérüléssel, hanem egy csésze tea mellett társalogtunk volna.

A férfi felmordult, majd mellém köpött a porba. Ha lett volna valamennyi erőm, azonnal oldalra gurulok, most azonban be kellett érnem egy fintorral.

– Essünk túl rajta, nem érek rá egész nap! – szóltam rájuk hegykén.

Bár legbelül rettegtem, ezt nem akarta a tudomásukra hozni. Kerültem már ki már ki pár ehhez hasonló szorult helyzetről, mégis most először akartam, hogy vége legyen. Feladtam. Képtelen voltam a további harcra. Képtelen arra, hogy újra meneküléssel és rejtőzködéssel töltsek éveket úgy, hogy közben folyamatosan a hátam mögé tekintgetek, és minden egyes új ismeretségem mögött csak a hátsó szándékot sejtem. Nantilam nyert, vége volt. Így is jó pár évvel elódáztam már a halálomat, eljött az idő arra, hogy ezúttal valóban vége legyen.

– Azt hiszed megérdemled a gyors és fájdalommentes véget, te cafka? – dörrent rám a nagydarab pasas, akinek ezek szerint a szívügye volt, hogy engem zargasson. – Mire végzünk veled, megváltás lesz számodra a halál!

Nyeltem egyet, és igyekeztem pókerarcot vágni. Ha lett volna mágiám, még egy kicsit rá is segítettem volna, mivel legbelül féltem, és ez látszott is az arcomon. Elégedetten nevettek fel, majd miután lustán végigjáratta elgyötört testemen a tekintetét, a társaihoz lépett, engem ott hagyva a porban.

Vettem egy nagy levegőt, de még ez is olyan mérhetetlen fájdalmat okozott, hogy biztosra vettem, az eséstől több bordám is megrepedhetett, esetleg el is törhettek. Kár, hogy nem életem már annyi ideg, hogy ezek az apró problémák gondot okozzanak a jövőben. Már éppen arra készültem, hogy behunyom a szemem, és régi ismerősként üdvözlöm a halált, mikor a tekintetem a katonák mögé siklott, és a meglepettségtől elkerekedett szemmel néztem át a válluk felett. Ugyanis a Halál ott állt, széttárt sötét szárnnyal, körülötte fodrozódó árnyékok seregével, karddal a kezében, és olyan ádáz arckifejezéssel bámulta az üldözőimet, és hamarosan gyilkosaimat, mintha a puszta pillantásával képes lenne ölni. Alig pár méter választotta el őt és Nantilam bérenceit, ők mégis úgy tettek, mintha nem vennék észre, valószínűleg ez így is volt. Talán a vérveszteségtől hallucináltam, esetleg valóban a halál angyala ereszkedett alá, hogy elvigye a lelkem a túlvilágra, valamiért mégsem hittem, hogy ez igaz lenne. Főleg azután nem, hogy a földöntúli látomás rám emelte szikrázó tekintetét, és farkasszemet nézett velem. Pislogtam párat, de csak nem akart szertefoszlani, a katonák pedig még mindig nem vették észre, így újra visszafordultam felé. Olyan hétköznapi mozdulattal vakarta meg a feje búbját, mint aki nem hisz a szemének, hogy attól akaratlanul is elmosolyodtam. Magyarázatra várva néztem rá, de nem mertem megszólalni. Egyfelől még mindig kételkedtem benne, hogy az a valóság, másfelől jártas szemmel mértem végig a környező sziklákat valamiféle magyarázat után kutatva. Mikor megpillantottam a faragásnyomokkal tarkított sziklatömböt, amit még az eszméletvesztésem előtt láttam, már mindent értettem. Ugyanis a szikla fölött alig láthatóan ezüstösen fodrozódott a levegő, egy láthatatlan határvonalat kijelölve. Ha a birtokában lettem volna a mágiámnak, talán korábban kiszúrom, de puszta tény, hogy legalább most észrevettem, azt bizonyította, hogy a berkenye nem teljesen zárt el tőle. Persze még mindig szédelegtem a vérveszteségtől, és lábra állni is képtelen lettem volna, mégis olyan reménnyel töltött el a mágikus védvonal képe, amihez foghatót hónapok óta nem éreztem. Nem tudtam, hogy mi lehet itt, még csak nem is érdekelt, egyedül az számított, hogy nem voltam egyedül.

A szárnyas idegennek is feltűnhetett, hogy kiszúrtam valamit, mert aprót biccentett. Várakozva néztem rá. Alig egy karnyújtásnyira állt a fogvatartóimtól, ráadásul teljesen fel volt fegyverkezve, és nem tűnt valami pacifista típusnak, így nem értettem miért nem csinál valamit. Akármit.

Láthatóan megérthette, hogy mi járhat a fejemben, mert körbemutatott, majd úgy tett, mintha falba ütközne, és megcsóválta a fejét. Egyből megértettem, hogy nagy eséllyel ő is fogságban van a védőbűbáj túloldalán, így aprót biccentettem felé. Továbbra is dühös pillantással illette a katonákat, de valami mást is láttam szép arcán: döbbenettel vegyes bizakodást. Bízott bennem, hogy képes vagyok egyedül megoldani a helyzetet. Talán belemagyaráztam, talán egyből ilyen jól tudtam olvasni az arcáról, nem érdekelt. A remény úgy járta át elgémberedett tagjaimat, mintha napfény lenne. Felmelegített és erővel töltött el.

Észrevehette, hogy valami megváltozott bennem, mert felemelte a mutatóujját, majd előhúzott a szabad kezével egy apró tőrt az övéből. Még onnan a földről is láttam, hogy különlegesen megmunkált markolata volt, a pengéje pedig edzett acélból vagy valamilyen különleges fémből készülhetett, ahogy a holdfényben megcsillant az élén. Nekem akarta adni.

Eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy itt érjen utol a vég, karnyújtásnyira egy tehetetlen idegentől, akinek még a nevét sem tudom, mégis segíteni szeretne rajtam. Így vettem egy nagy levegőt, és kúszni kezdtem felé az avarban. A keservesen lassú és fájdalmas mozdulataimra persze a katonák is egyből felkapták a fejük, és fölényesen vigyorogva néztek rám. Azt hitték, hogy így akarok megszökni, mivel továbbra sem látták, hogy a halál les rájuk egy láthatatlan fal mögül.

– Nézz magadra, örököském! – gúnyolódott a nagydarab. – A földön csúszol, mint valami féreg. Hová lett a méltóságod?

Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy nekem még így is több van, mint nekik együttvéve valaha lesz, de nem akartam puszta szájkaratéra pazarolni a drága erőm. Az összekötött kezem miatt alig bírtam mozogni, jóformán valóban úgy kúsztam, mint egy hernyó, ráadásul a vállamban lévő nyílhegy minden egyes megtett centi után, még mélyebbre süllyedt a húsomban, az égető fájdalomtól pedig sikoltani támadt kedvem. Talán a csalfa remény, talán a fenséges idegen látványa adta az erőt, hogy tovább vonszoljam magam, miközben a katonák válogatott sértéseket és fenyegetéseket vágtak a fejemhez, mégis kizártam őket a tudatomból. Egyedül az számított, hogy még közelebb és közelebb csússzak a megváltást jelentő tőr, és a tulajdonosa felé, aki sötét szemeivel biztatóan nézett rám. Szinte hallottam, ahogy azt suttogja, hogy ne adjam fel, és tartsak ki. Így az összeszorítottam a szám, és nem adtam fel. A fájdalomtól kövér könnycseppek csordultak végig az arcomon, és elhomályosították a látásom, mégis tovább küzdöttem. Minden egyes centiméter megtétele egy teljes életre szóló harc volt, de nem adtam fel. Az apám is harcos volt, ahogy az ő apja is. Mindketten az emberek oldalán harcoltak ötszáz évvel ezelőtt a háborúban és Jurian seregében csaptak össze Hybern katonáival. Az ő kitartásukat és állhatatosságukat örököltem, én is egy harcos voltam. Sosem adtam fel, nem most jött el az ideje, hogy elkezdjem.

– Ki akarja kezdeni? – hallottam a fejem fölül a nagydarab tündér hangját. – Senki? Akkor majd én! – hajolt le hozzám.

Éreztem a leheletét a tarkómon, mégsem néztem fel, csak tovább kúsztam. Nem sok kellett már, így újra kinyújtottam az összekötött kezem, és magam alá toltam a lábam, hogy előre lökjem magam. A szárnyas idegen felém nyújtotta a tőrt. Felé nyúltam, ami a katonák számára úgy tűnhetett, hogy a puszta levegőt próbálom megmarkolni, de még mielőtt a kezembe zárhattam volna a fegyvert, a nagydarab katona megragadta a hajam, és durván visszarántott.

Felkiáltottam a kíntól és hátra zuhantam. A nyílhegy szinte már átszúrta a vállam, az oldalam valósággal lángolt, a fejem hasogatott, ahogy bágyadtan néztem fel a támadómra.

– Most mutasd meg mit tudsz, kislány! – vigyorgott le rám, de én elnéztem a válla fölött. Értetlenül fordult hátra, hogy mégis mit nézhetek, de nem látott semmit sem, csupán kietlen síkságot, és éles sziklákat.

Így azt sem látta, ahogy a szárnyas idegen felém hajítja a tőrt, ami úgy hatolt át a láthatatlan falon, akár a kés a vajon, én pedig összekötött kézzel is elkaptam. Közben ugyan elvágtam a kezem, de még azelőtt átvágtam a láncokat is, hogy egyáltalán ráeszmélhettek volna mi is történt, majd markolatig a gyomrába szúrtam a fegyvert.

– Ezt tudom – néztem könyörtelenül rá, majd megforgattam benne a tőrt. A vére valóságos meleg forrásként zúdult ki a testéből, és áztatott el. A két társa kistányér nagyságúra kerekedett szemmel nézett rám, ahogy félrelöktem a már halott barátjukat, és a térdemre támaszkodva fordultam feléjük. – Na, ki lesz a következő?

Talán hallucináltam, de úgy hallottam, mintha a hátam mögött felkuncogott volna a tőr tulajdonosa.