A hercegnő sohase felejtette el azt a gyönyörű nyári napot, ami az utolsó ilyen szép emléke lehetett nagyon hosszú ideig.

Verőfényes, gyönyörű nyár volt, a madarak, melyek a várkertben minden féle-fajta színben pompáztak, és a különböző virágok, amelyek illatukkal belopták magukat az emberek szívébe, most élték az év legszebb időszakát. A nap szerteágazó fénysugarai bevilágítottak a kert minden zugába, melegítve ezzel a selymes füvet. A gyümölcsfákon is színesen, csábítóan függött az érett gyümölcs, arra várva, hogy valaki megegye őket, mégis, Thado és én inkább a hűvös palota belsejét próbáltuk felfedezni, szerteágazó folyosórendszerét viszont lehetetlenség volt. A hatalmas területű vár a mi kis lábunknak labirintusnak hatott, mégis, ez vonzott minket, hogy tovább és tovább kutassunk. Minden apró zugot és rejtekajtót meg akartunk találni.
Egyre beljebb és beljebb jutottunk és egyre porosabb volt minden. A nem használt részeket a személyzet nem takarította, így a por a sok-sok év üresség alatt lerakódott a polcokra, asztalokra, régi, értékes dolgokra, melyeket senki se szedett össze, senki se használt. Sok dolog porosodott, aminek hatalmas értéke van, és most nem csak a pénzbeli értékre kellett gondolni, hanem az eszmeire is. Persze, mi akkor csak érdekes játékszereket láttunk bennük, amikről szerettük levakarni az évtizedek mocskait.
- Thado, nézd! - mutattam rá egy iránytűre - Az micsoda?
Kisebb voltam mint a fiú két évvel, és mindig úgy néztem fel rá, mintha a bátyjám lenne. Akkor azt hittem hogy ő mindent tud, és rendszerint igazam is volt. Nagyon sokat olvasott, olyan könyveket, amik nem 10 éveseknek való. Lexikonokkal és értekezésekkel tömte okos kis agyát, így lehet, hogy sokkal hamarabb ért be a feje lágya, mint bármely gyereknek, de ez nem volt feltétlen jó dolog. Sokszor túl komoly volt, ami megijesztett néha. Akkor, gyermek fejemmel sokszor nem is értettem miről beszél.
- Az egy iránytű Aysa - simogatta meg a fejem. - Megmutatja merre van észak, dél, kelet és nyugat. Például, mi most észak fele állunk. Ahonnan jöttünk, az tőlünk olyan Dél-Nyugatra van, a tölgykapu pedig délre.
Okosan néztem, és bólogattam, habár nem tudtam mi az a dél, meg nyugat, egy nyolcéves, naiv kislány voltam, aki semmit nem tudott a világról, és a kinti részéről nem is meséltek. Mindig hallgattam hős történeteket vitéz lovagokról, de arról, hogy mi van a falon túl, már nem. Talán ezért vágytunk mindig is oda, mert tiltották.
- Thado... - vettem halkabbra a hangom, mikor megláttam azt, amit kerestünk. - Nézd!
Ebből a szobából lehetett feljutni a toronyba, ami számunkra kifejezetten tilos volt. Apám nem akarta, hogy a rozzant falépcsőkön játszunk, mégis, ahogy ránéztünk ezekre a lépcsőkre, stabilan álltak.
- Én elindulok előre Aysa, te meg lassan gyere utánam - adta ki az utasításokat, mint egy igazi vezér. Mindig vigyázott, hogy a "kalandjaink" során nehogy bármi bajom legyen. Tudta, hogy nem egy osztályba tartozunk. Nekem még nem voltak elveim, hogy kikkel szabad szóba állnom, nem figyeltem ki milyen ruhában van, vagy hogy ki is az apja. Ő persze már tudta, hogy nem szabadna a király egy szem leányával játszania, de akkoriban le sem lehetett vakarni a fiúról.
Csöndben, szó nélkül mentünk felfele, az egyre csak kisebb és kisebb járatban, mégis, mi, akik még oly kicsik voltunk, kényelmesen elfértünk benne. A sötét falaktól viszont féltem, nem láttam a következő lépcsőfokot sem, bukdácsoltam, melyet Thado megunt, és megfogta apró kezével az én mégkisebb kezemet, így vezetett fel. Mire a végére értünk, a lábamban minden egyes izom fájt, de ahogy ketten kinéztünk a korláton, minden panaszom elfelejtettem és csak az előttem lévő gyönyörű tájra tudtam koncentrálni. 
Alattunk a falon túli világra nyílt a kilátás, ahol zöldellő fák és hegyek vannak. Hiába voltunk oly távol ezektől, sejtettük, hogy van kint is élet, ami abban a csodában él. Oda vágytam én is, ahogyan a mellettem álló fiú is.
- Egyszer elmegyünk innen Aysa, megígérem. Megnézzünk mindent, ami a falon túl van, és boldogan élünk majd egy szabályok, és illemtan nélküli világban.

Akkor azt hitte ez teljesülhet. Elhitte, hogy majd ő is láthatja a kanyargó folyókat, a kis falvakat, a nagy városokat, megrakodott szekereket. Azt hitte ő is kipróbálhatja hogy milyen dolgozni és ő is új embereket ismerhet meg. Egy boldog, igazságos világot képzelt el. Nem is gondolta, hogy az apja madarai akkor is kihallgatták őket, ahogy sokszor máskor is és akkor nem is sejtette, hogy Thado aznap este kiszökik a falon túlra és sohasem látja viszont kedves barátját.