Aysa maga se tudta mikor jött erre rá, de nem is ez számított. Mindennél jobban vágyott most a fiú meleg ölelésére. Ott akart lenni vele, biztonságban. De most lehet egyikük se volt abban.
Bármennyire is reménykedett, kételkedett abban, hogy azok ketten épségben kijutottak volna az erdőből. A farkasok nekik csak kegyetlen fenevadak, az erdő pedig egy igazi útvesztő. Aysa elhessegette a fejében feltörő képeket a halálos sebet szerzett, fűben fekvő testvérpárról. A lány nehezen szenderült álomba, ezek a gyötrelmes képek nem hagyták nyugalomra hajtani a fejét. Amíg aludt rossz álmok gyötörték, forgolódott, kiabált álmában, de ezt senki sem hallotta.
Hajnali egykor kelt fel a rémálmából, amelyben Tomot elkapták, és előtte kínozták és akárhogy szaladt, minél gyorsabban futott, a fiú annál távolabbinak tűnt.
   Minden porcikája reszketett, arcáról a sós könnyek lassan folytak a tiszta lepedőre. Hálóingje izzadt volt, de a lányt már nem érdekelte. Az erkélyajtóhoz ment és kinyitotta azt. Az esti levegő megkönnyebbülésként hatott a lányra, mintha minden búját elfújta volna. Mégis, teste megnyugodott, lelke nem. Félt, féltette nehezen megszerzett barátait.
- Csillagok, Aysa Starklin vagyok. Segítsetek nekem megtalálni őket. Könyörgöm nektek!
   Valami választ várt, egy halk suttogást a szellőben, de sokáig csak az állatok neszét hallotta. Majd egyre jobban kezdett fújni a szél, az ablakot verte a függöny.
- Meghallgattuk a kívánságod, és teljesítjük azt. De ne feledd, a kapzsiság halált szül.
Aysa nem tudta mit jelent ez, de magát soha nem tartotta kapzsinak, nem félt a csillagok szavától. Az égről hirtelen hó hullott, ami a nyár középén eléggé meglepő jelenség volt, igaz, itt mindig olyan idő volt, amilyet a varázslók jónak látnak. Ha a termésnek eső kell , meleg vagy hó, akkor épp az hull. A hercegnő meglepődve nézte azt a hótömeget, ami az ablaka felé tartott. A levegőben összegyűlt felleg lassan szállt a lány felé, miközben egyre nagyobb lett. A szobába érve a földre hullva mutatta az utat. Aysa csak akkor döbbent rá, hogy ez nem hó. Ékesen csillogó aranyszemek voltak.
- A csillagok aranya.
A finom szemcsék tovább lebegtek, vezetve őt. Aysa lábujjhegyen követte ezeket. Félt újra megszökni, de nem maradhatott itt. Meg kell mondania Tomnak mindent.
A kijáratot viszont az aranypor elkerülte, helyette egyre mélyebbre vezette a lányt. Aysa tudta, hogy a kastély a föld alatt is folytatódik, de ő maga soha nem mert lemenni oda. A sötétben a lány csak az arany fényességét látta és a lenti hidegtől libabőrös lett, de elszántsága nem szűnt meg.
- Talán lent is van egy kijárat. Egy titkos átjáró. - gondolta.Nem lepődött volna meg. A csillagok aranya fényesen csillogott még itt a sötétségben is. Aysa szívét valami furcsa szállta meg.
- Mennyi mindent lehetne szerezni ennyi aranyból. Ruhákat, ékszereket, amennyit csak akarok...
   Elhessegette ezeket a gondolatokat, de minél tovább ment, annál többször eszébe jutott. Tomra és Samre koncentrált. Igaz barátokat nem lehet vásárolni. Hamis barátokat igen, de azokkal semmire se megy. A hamis barátok az első gyengeség jelére elfordulnának tőle, hátba szúrnák őt. Tom és Sam nem. Ők kitartanak mellette. A kapzsi gondolatai gyorsan eltűntek, most már csak a cél vezette előre, az hajtotta őt egyre mélyebbre.
A felleg egyre fogyott, majd egy faajtó előtt az kevés is leszállt.
- Köszönöm - súgta, bár nem tudta hallják-e őt a csillagok.
   Az ajtó egy hangos nyikorgással nyílt ki. Bent cellákat látott, és most az egyszer nagyon örült ennek a sötétnek. Nem akarta megpillantani mi lehet itt még.
- Sam, Tommy! - kiáltott fel. A hangja visszhangzott, de választ nem hallott. - Sam, Tommy, én vagyok, Aysa! Segíteni jöttem.
Semmi válasz. A visszhang is elhalt már, mire ő sírva fakadt.
- Menekülj Aysa, fuss! - hallotta meg Sam hangját. A remény átjárta testét.
- Hülye ribanc - hallott meg egy mély férfi hangot, majd egy hatalmas csattanást hallott meg, és sírást.
   A sötétből Igor lépett elő. A férfin most csak egy alsónadrág és egy kigombolt ing volt, ami így látni engedte izmos felsőtestét. Aysa undorodva köpött egyet a földre.
- Engedd el őket! - parancsolta. Tenyéren a jel felizzott mérgében.
- Ki vagy te hogy parancsolgass nekem, hülye szuka.
- A hercegnő vagyok! Takarítsd ki magad a királyságomból! - kiabált vele.
   Igor hangosan felnevetett. Nevetése ijesztő volt, és az egész termet behangozta. Vagy fél percig nevetett, és Aysának már felállt a szőr a hátán tőle. Amikor elhallgatott, arca fagyos volt.
- A király azt mondta, hogy ha ellenállást tanúsítasz, vagy rájössz arra, hogy itt vannak a kis barátaid nyugodtan megölhetlek.
Aysa szívét jeges rémület árasztotta el. Az apja erre adna utasítást? Az egyetlen lányát megöletné?
- Hazudsz! Apám nem mondaná ilyet!
Igor rejtelmesen vigyorgott.
- A régi apád nem is, de egy kis segítség hatására bármit megenged.
- Valamit adott apának, amitől nem ura a döntéseinek.
- Meghalsz. - mondta a férfi, és kardjával Aysa felé szaladt. Az egyik cellából hangos üvöltés hallatszott. Tom a rácsnak ugrott, de nem tehetett semmit.
Aysa hirtelen mintha mindent lassított felvételben látott volna. A felé szaladó férfit, a rácsból kilógó kezek mozgását. Csak egy dologra tudott gondolni. Vajon megérdemli az életét? Megszökött otthonról, ezzel elárulva édesapját. Felelős volt egy ember haláláért. Majdnem kettőért is. Nem mondta meg az igazat Poppy-nak és Tomnak se.
Soha nem tett semmi hasznosat az életben.
A férfi egyre közelebbre ért, a kardja elé fényesen csillogott.
Meghalok?
Ha meghalok, Tom és Sam is itt pusztul, az apjával is ki tudja mi fog történni.
- Nem halok meg! - kiáltotta, és tenyerét a kard útjába tette.
A csillag alakú heg fényesen világított, fényesebben, mint bármelyik csillag. A férfi nem ijedt meg ettől, tovább szaladt a lány felé. Az itt élők már megszokták a varázslatos dolgokat, nem lepődnek meg rajta.
- Azt mondtam nem halok meg! - kiáltott még egyszer, és egy fényes energialöketet lövellt ki a kezéből.