A keserűség szétáradt a testében, minden porcikájában érezte, mégis, büszkén állt, felemelt fejjel, és nézi a nemrég megszerzett barátainak távozását. Igor erős kézzel vezette őket, és esélyük se lett volna kiszabadulni a fogásából.
- Végre itthon vagy - mondta Eric király, miután mindenki eltávozott a teremből. - A másik árulót hol hagytad?
- Gabriel őrnagyra gondol.
- Ne pocskondiázd a nevét. Ő egy jó ember...volt - Aysa hangjában semmilyen érzelem nem jelent meg.
   Legszívesebben összegömbölyödve sírt volna egyedül valahol elbújva. Kislánynak érezte magát, aki semmit sem tud egyedül megtenni, nem egy fiatal hercegnőnek. Amit eddig tett csak katasztrófák sorozatát eredményezte. Kezdve azzal hogy meghalt az őrnagy, befejezve, hogy elvesztette farkasai felett az irányítást.
- Itt van a helyed, Aysa. Ne kövess bolond álmokat.
- Felmegyek a szobámba - indult el Aysa, figyelmen kívül hagyva apja beszédét. A szobájáig tisztelettel vonult, és állta a személyzet néhol csodáló, máshol lenéző tekintetét. Poppy a szobája előtt várta, büszke tekintete volt, de Aysa látta a szánakozást. Kinyitotta a szobája ajtaját neki és ahogy a hercegnő belépett, az összes ereje elhagyta. A földre rogyva sírt, könnyei nagy cseppekben potyogtak a puha szőnyegbe. Poppy leült mellé, nehéz kezeivel a hátát simogatta, de ettől Aysának csak rosszabb lett.
- Nem mondhatom el neki. - gondolta a lány.
- Elmondhatod magadról, hogy láttad a kinti világot. - próbálta nyugtatni - Megpróbáltad.
- De elveszitettem - csuklott meg a hangja. - Tomot...
Poppy mindentudóan mosolygott.
- Csak nem szerelmes lett a mi kis hercegnőnk?
- Mi? Nem! - kapta fel a fejét - Én nem... nekem csak fontos...
- Pihenj le szépen. Holnap minden szebb lesz. - mondta végül Poppy, de akármennyire se arról beszéltek, az asszonyon még mindig ott volt az a levakarhatatlan mosoly.
- Köszönöm Poppy - mosolyogott rá a hercegnő.
- Mit?
- Hogy itt vagy mellettem.

¤¤¤¤

»» Eközben Tom és Sam ««

   Igor vasmarokkal szorította mindkettőjüket, látszott rajta hogy nem egy tápos gyerek volt.
A férfi egyre mélyebbre vezette őket, és érezték, nem a kifelé vezető utat mutatják meg nekik. A levegő egyre áporodottabb lett, a falak egyre koszosabbak, a dekor egyre ijesztőbb. Rothadó hús szagát érezték, mintha valami meghalt volna odalent.
-

Tom...félek - suttogta Sam. A szeme könnyes volt, a félelem pedig árnyékként vette körbe őt.

Tom is félt, sőt, rettegett, de tudta, ha pánikba esik, ha ő is kimutatja, akkor azzal aláírták a végrendeletük.
-

Nem beszélni! - ordított a ferfi. Hangja még sokáig visszhangozott a falak között. Nem mertek megszólalni, nehogy a férfi erőszakosabbá váljon. Tom nem is magát féltette a legjobban, sokkal inkább Samet. A lány mellett nőtt tíz éves kora óta, nem veszítheti el.
   Ahogy teljesen leértek, egy hatalmas termet láttak, tele kínzó eszközökkel és cellákkal. Sam mikor meglátta ezeket, elkezdett zokogni. A férfi haragos pillantása azonban a lányba fojtotta a továbbra is feltörekvő sírógörcsöt. Igornak elege lett a két fogolyból, egyszerűen meglökte őket, és rájuk zárta a cella ajtaját.
- Itt fogtok megdögleni - köpött a lábuk alá, majd kiviharzott. Ők pedig ott maradtak, éhesen, fázva és rettegve. Rettegve a rájuk váró haláltól.

»»Aysa ««

   Egy teljes napig azt hitte, hogy minden rendbe jöhet. Neki itt volt a helye, Tomnak és Samnek pedig amott. Így mindenkinek könnyebb lesz. Megpróbált visszailleszkedni a palota rendjéhez. A szótlan reggelikhez a komor apjával, az illemtanórákhoz, a földig erő szoknyákhoz. Viszont hirtelen minden, amit itt kapott, nem volt elég. Az összes tárgy itt túl csicsás, túl előkelő volt, a külvilág után vágyakozott megint. A szolgálók sustorogtak a háta mögött, de ha hátrafordult, mindegyik elhallgatott.
- Idegesítenek, miért kell rólam beszélni?
   Akkor nem tudta hogy nem a szökéséről volt szó. A szolgálók a kastélyban mind hallott arról a pletykáról, hogy két fogoly van bezárva a föld alatt. A pletykák nem hazudtak, mindenki tudta kik vannak ott, a hercegnőnek mégsem mondta meg senki.
Még Poppy is hallott róla, de ő sem mondta meg Aysának. Azt szerette volna, ha soha többé nem veszíti el a lányt. Este se szólt semmit, mikor Aysa lefekvéshez készülődött.
- Poppy... - kezdett bele Aysa. - Ugye Igor nem bántotta őket?
   Poppy kezdte kényelmetlenül érezni magát, a kezei gyorsan, de ügyetlenül mozogtak.
- Biztos hogy nem, drága. Igor rendes ember, nem bánt az senkit...
Aysának egyre jobban feltűnt Poppy ideges viselkedése. Poppy- tól, az örökké nyugodt és kedves asszonytól ez volt a lehető legfurcsább viselkedés.
- Poppy, minden rendben?
- Hogyne hercegnőm. Minden a legnagyobb rendben van. Semmi se rossz. Minden rendben... ezt már mondtam, bocsáss meg.
   Aysa csak még jobban összezavarodott a szobalánya viselkedésétől. Valamit eltitkolt, azért ilyen szeleburdi. Poppy sose volt arról híres hogy titkokat megtartson, bár most nagyon igyekezett.
- Inkább nem is firtatom, majd elmondja, ha úgy érzi, nem bírja tovább.
   Az asszony tovább sertepertélt a szobába, előkészítve a holnapi ruháját, és kicsit elpakolva a holmijait. Amint végzett, a szoba ajtajában megállt.
- Aysa, ne firtasd a múltad. Felejtsd el az embereket a külvilágból, és ne próbálj megszökni megint. Felejts el mindent.
- De Poppy... - kezdte, de a nő megfordult, kilépett az ajtón és becsapta maga mögött.
A szoba még sokáig visszhangzott, de nem olyan hosszan, mint ameddig a lány könnyei folytak.
- De én szeretem...