Az erdő nagyon csendes volt. Minden egyes nesz, amit csináltak, olyan volt, mint egy csatamezőn egy bomba ledobása. Hangos. Itt, a sűrű fák között valamiért állatok se nagyon éltek. Mintha ebben az erdőben minden meghalt volna. A fák levelei is hullottak, sárgán estek le a földre, pedig a nyár középén jártunk.
- Ez egyik napról a másikra történt - mondta Tom. - Aznap, mikor megtaláltalak, így nézett ki minden. Előtte való este hullhatott le, azóta folyamatosan esnek le a falevelek.  Mintha kifogyott volna a földből a tápanyag, elkezdett minden haldokolni. A fák is elkorhadnak, hamarosan nem marad semmi az erdőből.
- Ez biztos apám műve, erre csak ő képes. Minden mágikus dolgot, amit lehet, az én keresésemre próbál fordítani. A mágikus erő elveszi a növényektől az erőt.
   Aysa próbált visszaemlékezni az apja vonásaira, de egyre inkább elhomályosultak az emlékei, pedig csak tegnap tűnt el a palotából. Hirtelen senki se jutott eszébe, senki, akit ismert volna régről. Tudta, hogy volt családja, de senkinek az arca nem ugrott be.
- Hey, Aysa... jól vagy? - nézett rá Tom és zöld szemét a a lányra szegezte.
- Persze - válaszolt - Miért is jöttünk ki ide?
   Aysa először azt hitte, hogy majd vadásznak vagy gyűjtögetnek, de a fiúnál nem volt semmilyen felszerelés sem. Se egy íj, vagy akár csak egy kosárka.
- Minden nap kijövök ide, ha tehetem. Emlékeket keresek, bármit, ami a múltamról szól, de soha nem jut eszembe semmi. Érzem hogy emlékeznem kéne. A családomra vagy akár egy gyermekkori barátomra. Bármire, egy apró emlékképre.
A lány megsajnálta Tomot. Ő elszökött, elhagyta a családját, eszébe se jutott, hogy mást eldobnak.
- Sajnálom, Tom - nyújtotta a karját ölelésre, de a fiú kitért előle.
   Először nem értette hogy miért, de rájött, hogy a fiú nem eltolta, hanem valamit észrevett mögötte. El se hitte, hogy eddig nem vette észre, ezt az apró csodát itt, a kietlen, halott tájban.
Egy gyönyörű szép zöld rügyecske bújt ki az avar alól. Élettel teli volt, egészséges, egy apró kis vidámság a zord erdőben.
- Ezt meg hogy...
   Mindketten letérdeltek köré, egy ideig csak nézegetették. A gyönyörű kis rügy valami csodát tartogatott magában, ezt érezték.
Aysa megérintette, végigsimította kicsiny kezével a növény szárát. Tomnak is indult a keze, a másik oldalt érintette meg a virágot, miközben kínosan ügyelt arra, hogy ne létesítsen testi kapcsolatot a lány kezével. Mégis, csak az ujjhegyét érintette hozzá, mikor egy éles villanást láttak, majd mindkettejüket egy energialöket sújtott hátra.

   -Hol vagyok? - kérdezte a lány. Mellette Tom állt. Egy zöld tisztáson voltak, ahol középen egy gyönyörű és hatalmas rózsa állt. Körülötte két gyermek játszott. Egy szőke hajú, kék szemű kislány, és egy fekete hajú ,zöld szemű fiú. Láthatóan egyedül voltak, nem vigyázott senki rájuk, ők pedig nem féltek, hogy ebben a barátságosnak tűnő erdőben bármilyen veszély éri őket.
- Mi történik itt? - kérdezte Tom.
Aysa mevonta vállát, jelezve, hogy fogalma sincs. Meg volt rémülve, de valamiért a szíve teljesen nyugodt volt. Az esze szinte adta le a vészhelyzeteket a testének, hogy meneküljön, a szívében mégis teljes nyugalom uralkodott.
- Aysa, hogy kerültünk ide? - Tom hangja egyre kétségbeesettebb volt.
   Aysa megfogta a fiú csuklóját és a gyerekek felé kezdte húzni őt. Azok észre se vették őket, csak mikor már a játék főhadszínterébe álltak bele.
- Hé, vigyázz, mert én vagyok a rettenthetetlen kalóz! - vicsogott rá a kisfiú.
- Hol vagyunk? - kérdezte meg a lány. A fiú arca ekkor elkomorult.
- Nem ismered meg ezt a helyet, Aysa hercegnő? Meg sem ismersz?
   A lányt kirázta a hideg, hirtelen rettenetes félelem suhant át rajta. A kisfiú megijesztette. A lányra nézett, aki még mindig mosolygott.
- Hercegnő, meneküljön! Jön az apja! Megöli Thadot! - kiabálta.
- Aysa, mi folyik itt? Honnan tudják hogy ki vagy te? Mi a frász van?
- Futás! - kiáltott és Tomot maga után rángatva szaladt egyenesen az erdőbe, nem törődve semmivel, mígnem egy hatalmas falhoz nem értek...

   Mire feleszméltek, besötétedett és a hold már magasan járt. Aysa és Tom egymásra nézett, és már nem volt szükség szavakra. Tudták, hogy ugyanazt képzelték el.
- Mi volt ez? - kérdezte Tom.
- Majdnem elfelejtettem őket. Apámat, Poppy-t, Igort és Thadot. Majdnem elfelejtettem őket, és most ez...
Ez jutatta eszébe, a gyermekkori önmaga, amikor Thadóval játszottak kalózosat.
- Aysa, miről beszélsz? - a fiú hangja egyre idegesebbé vált, idegesítette, hogy ő nem tudott semmiről, nem értett semmit.
- Úgyse hiszel nekem... - suttogta a lány, és lehajtotta a fejét.
- Hagy próbáljam meg, kérlek.
- De nem szólhatsz közbe! - kötötte az ebet a karóhoz, és csak azután kezdte mondani, miután a fiú rábiccentett.
   Elmesélt neki mindent, a helyet ahol él, az apját, és mesélt még Thadoról is, az ő régen elment barátjáról. A fiú hitetlen arccal hallgatta végig, de nem szólt közbe.
- Hát ennyi lenne. Ez lennék én, tudom hogy hihetetlen, de...
- Ez nem hihetetlen, ez egyszerűen baromság, Aysa! Nem léteznek királyságok az erdő legmélyében, és...mi ez a szag?
   Aysa is érezte, olyan volt, mintha egy döglött állat rohadna a bokrok között. Tom elővette a telefont, és nyomogatott rajta pár gombot, mire erős fény jött ki a telefon hátulján.
- Ez micsoda? - ugrott hátra egyet ijedtségében a hercegnő.
- Vaku? Talán nincs ilyen ahonnan jöttél?
- Nincsen - közölte le nyugodt hangon - Világítsd oda ezzel a vaksival, kérlek.
- Vaku. - javította ki Tom, majd a megadott irányba kezdett világítani, és egyre közelebb ment, be a bokrokhoz. A lány a pólóját fogta meg, hogy a sötétben biztos ne vesszen el, így haladtak előre.
Felsikoltottak, mikor meglátták, hogy mi van az ág sűrűjében. Dante állt a fák közt, látszólag semmilyen baja nem volt, de viszont a földön Gabriel őrnagy feküdt, oldalán egy mély sebbel. Aysa az első döbbenet után megnézte, él-e a még a férfi. A szívdobogássa gyenge volt, de még élt.
- Ki ez? - kérdezte Tom.
A lány nem válaszolt, csak megnézte hogy lélegzik-e. Gyengén vette a levegőt, de még élt.
- Segíts! - kiáltott rá Tomra. - Tegyük fel Dantéra.
   A fehér paripa, amint meghallotta a nevét, közelebb lépdelt. A lány megesküdött volna, hogy könnyeket lát a ló mélybarna szemeiben. Nehezen, de sikerült felrakni az őrnagyot. Dante szőrén, és az ő ruháikon is látszott, amint a sötétvörös vér befogja az anyagot, lassan áradva rajta szét.
- Aysa... Sötét van. Nem tálalunk haza, amíg nem kel fel a Nap.
Aysa kétségbeesetten elkezdett zokogni.
- Ez az én hibám! - kiáltotta - Ha nem akarok megszökni. Ha nem kérem meg hogy segítsen... Most haldoklik! Segíts! Haza kell találnunk!
   Tom odament a lányhoz, és szorosan megölelte. Tudta, hogy nem talál haza ekkora sötétségben. Az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy imádkoznak a Nagy Medve istennek, hogy ne falja fel őket.
   Aysa zokogássá lassan hüppögésé vált, majd az is elmúlt, de a fiút nem akarta elengedni. Biztonságban érezte magát a karjai közt, olyan volt, mintha nem először érezné ezt.
- Hát ennyi volt? - kérdezte.
- Itt kell éjszakáznunk. Gyújtsunk tüzet. Az talán elriasztja innen az állatokat.
- Vagy friss hús reményében idevezeti őket - motyogta Aysa, de úgy, hogy csak ő hallja. Az a falka, ami megtámadta aznap őket, nem közönséges falka volt. Sokkal hatalmasabb volt, és a szemük vérben forgott. A keleti mezőkön őshonosak, és fogalma sincs, hogy kerültek ide.
- Viszont akkor az őrnagyot mégis vegyük le - mondta. - Dante legalább pihenhet. ,Megint egy nehéz procedúra után sikerült levenni a férfit.
   A tüzet meggyújtották, csendben ülték körben. A gyomruk korgott, de nem volt náluk semmilyen ennivaló, a szájuk pedig cserepes volt a szomjúságtól.
- Honnan ismered ezt a férfit? - kérdezte.
- Gabriel őrnagy apám felfedezője. Egyedül ő mehetett a királyságon kívülre. Megkértem, hogy segítsen nekem megszökni, de keleti farkasok támadtak meg minket és nekirontottak Danténak. Az őrnagy feltartotta őket, amíg én el nem szaladtam, de megbotlottam, és elestem. Akkor találtál meg, én pedig azt hittem, meghalt az őrnagy. Majdnem így lett...
   Keserű könnyek folytak le a lány arcán.
- Hamarabb kellett volna eljönnöm. Meg kellett volna találnom őt, mielőtt besötétedik.
Tom, mintha a gondolataiban olvasna, megszólalt.
- Ne sanyargasd a lelked emiatt. Nem te tehetsz róla, de...
Nem fejezte be, mert nem is olyan távol farkasok hangját hallották. Mindketten halálra rémültek és csendben hallgatóztak. A fák között ágak recsegésére lettek figyelmesek,  ami mintha egyre közelebb hangzana.
- Aysa, el kell tűnnünk innen! - kiáltott Tom. Hangja elcsuklott, a félelemtől reszketett.
- Aysaaa...aysaaaa...gyere haza velünk...
- Te is hallod a hangokat? - nézett Aysa Tomra.
- Milyen hangokat? - nézett rá a fiú értetlenül.
- Valaki beszél hozzám. A fák közül hallom.
- Én nem hallok semmit. Tűnjünk innen!
Ott voltak négyen. Dante, Gabriel őrnagy, Tom és Aysa. Együtt nem tudnak elmenekülni.
- Szállj fel Dantéra - döntött a lány. Gabriel is ezt akarná.
   Felpattantak mindketten, és belevágtattak az erdő sűrűjébe. Hallották, hogy a falka követi őket, de Dante most úgy vágtatott, hogy senki és semmi nem érthetett a nyomába.
- Így csak elveszünk az erdőben, Aysa! Ez a ló se bírhatja sokáig és mi sem.
   Tom mondott valamit, Dante nem egyszerű ló, mégis, neki is megvannak a határai. Őket pedig a fák és a levelek folyamatosan csapkodták, kezük a kapaszkodásban egyre jobban fájt.
- Csillagok, én Aysa Starklin szólok hozzátok. Segítsetek meg minket, vezessetek minket ki ebből a haldokló erdőből - Thado tanította neki ezt a fohászt, hogy mindig tudja a haza felé vezető utat.
- Ne felejsd el, hogy a csillagok mindent látnak, ami a földön van, és ha te arra érdemesnek találtatsz, akkor segítenek neked. - ezek voltak a szavai, az akkor talán 9 éves fiúnak.
- Meghallgattatott a kívánságod. - súgta a szél, és a sötétben apró kis fenypontok jelentek meg.
- Mik azok? -szólt Tom.
- Kövesd őket! - súgta a lány a ló fülébe, amíg a fiú kérdését figyelmen kívül hagyta. Hamarosan már látták az erdő szélét, látták Erdőmélyét.
   Dante egyre lassult, lábai elfáradtak. Ahogy kiértek az erdőből, megállt és lefeküdt a harmatos fűbe.
- Ügyes voltál - súgta a fülébe Aysa. 
   Szinte maga mellett, egy utolsó fénypont világított. Egy láthatatlan erő húzta a karját oda, és amint megérintette, a tenyéren egy csillag alakú, ezüstös jel jelent meg.
- Most már meg vagy jelölve, Starklin.
- Aysa, nézd! - kiáltott Tom, a lány pedig a mutatott irányba nézett. Az erdőből lassan 10 darab farkas jött ki. Éles fogaikat csattogtatták, lábaikkal a földet kaparták. Szemeik vérben úsztak. A falusiak a hangzavarra kijöttek, de egyik sem mert közelebb jönni. Egyetlen férfi sem bírt rajtuk segíteni.
- Aysa, gyere velünk, és mindenki megmenekül. A falka nem bánt senkit, ha velünk tartasz.
- Soha! - kiáltotta, és a tenyerét a falkavezér felé tartotta. - Halld meg a csillagok szavát, és távozz innen!
-  A csillag megjelölte...
- Lehetetlen...
- Az ég is a lánnyal van...
   A farkasok nyugtalanul mocorogtak, de a falkavezér nem ijedt meg, hanem elkezdett Tom felé futni. 
- Állj! - kiáltotta a hercegnő és egy fehér gömb vált ki a tenyeréből, amivel megcélozta a farkast. Az oldalát eltalálva repült pár métert, de felállt és vonyított egyet. Az összes farkas meghajolt.
- A farkasok az éjszaka teremtményei. Téged pedig a hold gyermekei megjelöltek. Ők vigyázzák utad. Mi meghajolunk akaratod előtt.
Aysa meghajolt a farkasok előtt.
- Távozzatok Erdőmélyéből és bújjatok meg az erdőben. A hold és a csillagok vigyázzák utatokat.
A farkasok elmentek, így már biztonságban voltak.
- Mi volt ez? Mi vagy te?
Aysa a fiú szemében félelmet látott. Félt.