Fekete árnyak vettek körül, akárhova fordultam, sötétség vett körül. Egy nő sikoltását véltem hallani, de nagyon távolról jött a hang. Kétségbeesetten sírtam, szememből patakokban folyt a könnyem. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy meghaltam és ez a pokol. Hiszen mit érdemelne az a lány, aki apjához hűtlen elmenekül előle?
   Egyszer csak, a könnyfátyol mögül egy fehér fényt véltem látni. A szívem gyorsabban kezdett el verni.
Van szívverésem...tehát élek. Ez a gondolat megnyugtatott, kicsit lehiggadtam. A fény távol volt, egy apró kis pont volt csupán, de reményt hozott a szívembe. Szaladtam, nem törődve azzal a ténnyel, hogy akarmennyire futottam, egy centivel se lett közelebb az a gyönyörű fénypont. A lábaim elfáradtak, egyre lassabb és lomhább lettem. Nehezebben vettem levegőt, majd megálltam. A sötétből valami kinyúlt felém, és hozzáért a kezemhez.
- Aysa... - súgta a hang, én pedig felsikoltottam.

¤¤¤

   Aysa hirtelen felült, a mellette ülő szőke srác pedig elrántotta a kezét.
A lány nem tudta hol van, az utolsó emléke az volt, hogy az erdőben megbotlott, és beverte a fejét. A kezével a fejéhez nyúlt, ahol valami kötést érzett.
-

Semmi komoly bajod nincs, nyugi -  hallotta meg a srác mély,mutáló hangját. - A sérülés nem volt se mély, se komoly, de bekötöttük, hogy ne érje semmi szennyeződés.
A lány nagy szemekkel nézett a fiúra, aki egy rozoga, háromlábú széken ült az ágya mellett. Félig kibomlott inge alól kilátszott izmos mellkasa, karjai erősnek tűntek. Rövid,barna haja volt, és gyönyörű zöld szeme. Idősebbnek nézett ki mint ő, mégis, a szemében kisfiús csillogást vélt felfedezni.
- Hol vagyok?
- Hát, üdvözöllek a világ végén kábé, itt, Erdőmélyén. Ez az utolsó falu erre, innentől csak a végeláthatatlan erdőt található. Én mondjuk ezt a helyet az unalom oázisának hívom, de hát kinek mi tetszik.
   A fiú, mint valami betanult szöveget, úgy mondta el ezt, de talán ez a hangsúly illet ide a legjobban. Aysa elmosolyodott és bemutatkozott.
- Aysa vagyok, Eric király törvényes lánya. A csillagok birodalmának hercegnője.
A srác úgy nézett rá, mint valami elmebetegre.
- Lehet komolyabb volt az a fejsérülés. - gondolkodott el.
- Itt nem hallottak apám birodalmáról? - gondolkodott el. - Itt új ember lehetek.
- Csak vicceltem...hehe. Csak simán Aysa - a lány bevetette legelbűvölőbb mosolyát, hogy elosztlassa a kételyt, a fiú arcáról.
- Én Tom vagyok, üdvözöllek itt. A mi házunkba vagy, érezd csak otthon magad, ha úgy érzed fel bírsz állni, akkor keress magadnak valami göncöt a szekrényből és gyere le a lépcsőn. Anya a nappaliban vár téged.
   Ezzel a fiú sarkon fordult és otthagyta a lányt, akinek akkor tűnt fel, hogy teljesen mezítelen van. Felállt az ágyról, először azt hitte hogy ott helyben visszaájul rá, úgy megszédült, de végül sikeresen eltántorgott a szekrényhez.
-Vajon a fiú vetkőztetett le? - a gondolatra elpirult.
   A nagy, barna szekrény ajtaját kinyitotta, és meglepődve tapasztalta, hogy egyetlen egy fűzőt, ruhát, vagy kesztyűt nem talált benne.

Csak T alakú felsők, és nadrágokat talált, egyik sem egy hercegnőre való, mégis, kicsit nőiesnek találta őket. A nadrágokon levő színes flitterek, és a felsőknek a karcsúsított dereka nem egy férfire vannak tervezve.
-

Itt ez a divat - gondolta.
   Felvette azokat a holmikat, amiket elsőnek sikerült kivennie a szekrényből, majd mezítláb ment le a lépcsőn. A fából készült lejárat minden lépésnél nyikorgott, akármennyire is próbált halkan lesurrani.
   A nappali ajtajába érve egyből észrevette, hogy mindenki őt bámulja. A szoba középen álló kanapén egy idősödő hölgy ült, egy Aysával egyidősnek tűnő lánnyal. Kicsit balra, a fotelon pedig Tom ült.
- Jónapot! - köszönt a hercegnő nagyon halkan. Legszívesebben elbújt volna. Fogalma sem volt, hogy itt mit kell tenni, hogyan kell viselkedni, mik itt a szabályok.
Kényelmetlenül álldogált néma csendben az ajtóban, de szerencséjére a hölgy megszánta, és megszólalt.
- Ne állj ott olyan árván, gyere beljebb, ülj le oda - mutatott a jobb oldali kanapéra. Aysa pukedlizett egyet, majd leült a neki szánt ülőhelynek.
Tom és a lány egyszerre nevettek fel.
- Honnan szalajtottad ezt itt? A középkorból? - nézett vádlón a lány, mire Tom csak megrántotta a vállát.
- Sam, mit képzelsz?! - szólalt fel az asszony. - Ne beszélj így!
- Dora, hagyjad már, igaza van - mondta Tom - Még a ruhája is olyan volt, mintha a múzeumból lopták volna...
- Na, csituljatok el! - kiabált velük Dora, majd kedvesen a lányra nézett, és lágy hangon megszólalt. - Hogy vagy kedvesem?
   A lány először meg se mert szólalni. A feje paradicsomvörös lett, nem tudta hogyan viselkedjen.
- Köszönöm szépen kérdését, jól vagyok. - szedte össze a hangját. A lány szinte azonnal felvihogott.
- Samantha! Mit mondtam? -rivallt rá.
   Samantha szőke göndör haja fojton az arcába lógott, miközben nevetett, ezzel eltakarva mogyoróbarna szemeit. Gyönyörű mosolya volt, de Aysa ezt most nem tudta értékelni.
A lány csak megforgatta a szemgolyóját.
- Honnan jöttél kedves? - mosolygott rá újra Dora.
- Mit mondjak? Az igazat?
- Egy királyságból, az erdő mélyéről. Én, ott... ott...éltem.
   Nem mondta inkább hogy egy hercegnő, nehogy ennél jobban bolondnak nézzék. Dora arca elkomolyodott, a másik kettőé nevetésre húzódott. Igaz, az asszony arca hiába volt mosolygós, akkor is volt valami, ami olyan komorrá tette. Lehet csak az, hogy idősödik és a ráncok már halványan megjelentek az arcán.
- Hogy kerültem ide? - próbálta terelni a témát.
- Kint voltam az erdőben, hogy gombát szedjek az ebédhez, mikor megláttam hogy eszméletlenül fekszel az avarban. Idehoztalak, mielőtt más talál meg.
Dora megköszörülte a torkát, mire mindhárman odafigyeltek.
- Tom és Sam se a vér szerinti gyermekem. Mindkettőt örökbe fogadtam, mert a szüleik eldobták maguktól. Tomot pont így az erdőben találtam meg, mint téged. Nem lenne fair, ha téged nem fogadnálak be, szóval... Tudom, hogy csak most kerültél ide, de maradhatsz, ameddig akarsz.
   A két gyermek fancsali arcot vágott, láthatólag nem tetszett nekik az ötlet. Főleg Samen látszódott, hogy nem rajong érte.
- Nem tudok máshova menni. Ha nem maradok, ki tudja hol kötök ki. Na meg van valami ebben a Tom gyerekbe. Ha igaz a sejtésem...
- Na, mit mondasz rá? - kérdezett vissza az asszony.
- Örülnék neki. - bólintott a lány. 

¤¤¤

   Egy hét múlva se tudott beilleszkedni. Sammel folyamatosan vitatkoztak. Annak a lánynak szúrta a szemét Aysa, minden egyes mozdulatába belekötött. Ott, ahol tudta, kigáncsolta, bántotta, belekötött. Kinevette ha beszélt, ezért a hercegnő egyre inkább magába fordult, nem szívesen szólalt meg. Dora viszont mindig mosolygott rá, ő volt vele igazán kedves. Megtanította a lánynak hogyan végezze a házimunkát, hogyan kapcsolja be azt a szerkentyűt, ami felszippantja a port a földről, hogyan működik a ruhamosó kütyü, vagy hogy hogyan állítsa be a programot a mosogatógépen.
 

  Tommal nem is volt semmilyen viszonya se. Soha nem vitte sehova, ha nem kellett nem is beszélt vele. A fiú mintha kerülte volna, nem tartotta vele a kapcsolatot. Pedig a lány szerette volna, ha többet megtudhatna róla. Tudni akarta, hogy mit szeret csinálni, milyen itt az élet.
- Aysa, takarítsd el innen a hülye könyved! - kiabálta az emeletről Sam. Egy szobán osztozkodtak, de mivel a lány folyton a nyomogatós kütyüjét használta, Aysa pedig olvasott, nem nagyon keresztezték egymás útját.

A lány ahogy mindig, felment, megcsinálta amit kell, majd lement a nappaliba, ahol Dorával szoktak társalogni.
-

Dora, kimegyek az erdőbe - fordult be a küszöbre Tom, de már fordult is volna ki, ha Aysa nem ordít utána.
- Hagy menjek én is!
   Dora és Tom egymásra nézett. Tom kétségbeesetten nézett előre, de Dora bólintott egyet.
- Menjetek csak, biztos jól meglesztek.
- De... Dora, ne már - nyögött fel a fiú. - Egyedül szeretek menni.
- Engedd meg. - álltam fel a fotelról. - Csak most az egyszer. Kérlek.
   Tom elgondolkodott, majd megadóan nézett. Látszott, hogy nem akarja, de Dora ellentmondást nem tűrő szemmel nézett rá.
- Na jó, gyere. Adok rád egy rendes cipőt.