A hold is feljött már, mikor Aysa kilopódzott az ajtón, hogy a konyhába osonjon egy kis elemózsiáért. Nem ment le apjával vacsorázni, nem akart vele leülni egy asztalhoz. Az apja valószínűleg úgyis elvette volna az étvágyát azzal, ahogy az illetlenségét szidja, mert nem oda teszi le a kanalat, ahová illene, hanem ahova jól esik. Mindenen képes volt fönnakadni és a lány nem tudott mivel megfelelni neki, hiába próbálkozott. Úgy érezte, apja távolabb van tőle, mint bármi más.
A folyosó most, az éjszaka sötétjében sokkal ijesztőbb volt, mint ahogy a lány gondolta volna. A képek és szobrok mintha éltek volna és az éjszaka vad muzsikájára járva táncolnának, egyre ijesztőbb és ijesztőbb alakokat vettek fel. Most minden páncélzat egy gyilkos katona, minden vízköpő egy veszélyes szörnyeteg, ami áldozatra várva leselkedik. A kinti szél is verte a fák ágait az ablakokhoz, így a hercegnő egyre jobban reszketett a félelemtől és visszafordult volna inkább, ha a konyha innen már nem lenne közelebb, mint a saját szobája. Egyre sietősebbre fogta, egyre sűrűbben, paranoiásan nézett hátrafelé, mintha valaki követné. Nem szerette ezt az ódon kastélyt.
Hamarosan elért a konyha ajtajáig, majd beérve meggyújtotta a petróleum lámpást a falon. A kis konyha ezután sokkal barátságosabban nézett ki, mint sötétben. Aysa elkezdett széjjelnézni, hátha talál valami ínycsiklandó maradékot a vacsorából. Minden apró lyukba benézett, minden szekrényt és fiókot átkutatott, mégis, csak egy szendvicsre való hozzávalót talált. Apja valószínűleg kidobatta az összes ételt, amit nem evett meg. Sokszor csinálta ezt, nehogy a szolgálók lakmározzanak a finomságaiból. Ez is csak pár éve szokás, előtte sosem volt fukar.
A nagy sürgés-forgásban észre se vette, hogy valaki bejött a háta mögött és őt nézi. A hercegnő felsikoltott, mikor észrevette a mögötte néma csendben álló alakot, aki ráadásul fekete csuklyával takarta arcát. A sikoly megtörte a palota csendjét, felkeltve ezzel minden közeli állatot, kutyát, macskát és bogarakat. A férfi levette maszkját és ujjával csendre intette a rémült leányt. Nem akarta ennyire megijeszteni és Aysa, amint látta, hogy kivel állt szemben, azonnal megnyugodott, arcára mosoly ült ki. Gabriel őrnagy állt előtte, akit bárhol megismert volna erős, izmos testalkatáról, szikár alakjáról, teljesen egyenes tartásából és vastag bajuszáról. A hercegnő nem sejtette mit kereshet itt, hiszen az őrnagy a fal alatti kis viskóban lakik, hogy ha bármi baj történne, ő egyből ott tudjon teremni és a hatalmas tölgyfakaput meg tudja védeni. Ő volt ott a legjobb katona, kiérdemelte, hogy a király száz százalékosan megbízzon benne. Mégis, most valami olyanért kereste fel a hercegnőt, amiért akár halál is lehet a büntetése.
- Szép jó estét uram! - köszönt illedelmesen a lány és hellyel kínálta Gabriel őrnagyot, aki csak intett, hogy nem kíván leülni.
- Ne pazaroljuk az időnket az udvarias formulákra. Azt hiszem azok az idők már elmúltak - mondta a férfi.
Aysa értetlenül nézett rá, nem értette miért múlt volna el, hiszen itt mindig is használták őket és amíg az apja él, ezek az illemszabályok működni fognak. A férfi titokzatossága, az éjszakai megjelenése is megrémisztette őt, nem tudta, hogy most mi történik körülötte.
- Furcsa titkokat rejt az éjszaka - gondolta magában. Talán hamarosan fény derül arra, hogy mi is a titok és hogy mi lesz a titok kulcsa. A hercegnő most csak értetlenül áll az események felett.
- Tudom, nem tudod miért vagyok itt és hogy miért ilyen későn teszem meg látogatásom - kezdte beszámolóját. - Tudnod kell valamiről, ami azt hiszem megváltoztathatja a sorsod, és az itt élők sorsát is. Mégpedig azt, hogy a világ nem gonosz, nem olyan, ahogy az apád beállítja neked. Vigyázz, kinek hiszel!
Az őrnagy látszólag befejezte a mondandóját, meghajolt majd kilépett a helyiségből és elveszett a folyosó sötétjében. A lány viszont a petróleum lámpa fényében állva, tátott szájjal, teljesen összezavarodva állt. Semmit nem értett, sem azt, hogy mire célzott az őrnagy, sem azt, hogy miért pont most mondta el neki. Miért az éjszaka leple alatt, mikor mindenki alszik?
A vacsora már nem is esett olyan jól a hercegnőnek, hiszen az egész étkezés során ezen a pár mondaton gondolkodott, minden egyes mondatát újra lejátszotta a fejében és próbált más értelmet keresni benne, hiszen túl nyilvánvalónak találta azt, ami az orra előtt volt.
Talán mégis igaz volna? Nem egy barbár világ van odakint, ahol az élet mindem cseppnyi szikráját kitölti a gyűlölet és a halál? Mégis létezhet az, amiről álmodik?
Túl egyszerűnek, túl nyilvánvalónak találta, így mire visszafeküdt az ágyába, addigra szinte teljesen hihetetlennek és elképzelhetetlennek tartotta.
Egész éjjel forgolódott, hánykolódott az ágyban, arról álmodva, hogy egyszer kinyílik a kapu, amit oly ritkán nyitnak ki és egy zöld tisztást lát a kapun túl. Megindult az álomkép felé, futott, futott, mégis, éppenhogy kiért a kapun, mikor megbotlott egy kőben, és egy hatalmasat esve borult a földre. Mire felemelte a fejét, addigra a táj megváltozott. A zöld, rügyező fák helyett csupasz, kihalt erdő vette körül, amelyeken a csiripelő madarakat felváltották a fekete, károgó varjak. A talajt a hamvas, zöld fű helyet alvadt vér borította. A lány rémülten sikított, mikor a varjak rátámadtak és hihetetlen sebességgel lepték be őt.
Reggel izzadtan kelt fel az ágyból, és egész nap kísértette ez az álom. Olyan valósághűnek érezte, mintha a varjak tényleg a testén lettek volna. Reggel gyorsan lefürdött, de az emléket nem tudta lemosni.
- A világ nem gonosz - ismételte meg az orra alatt, miközben a meleg víz cseppekben folyt végig a hátán. Rendesen dörzsölte magát, de az álom darabjai ott voltak, mintha belevésődtek volna az agyába. Semmit sem utált annál jobban, mint hogy egy rossz emléket ne tudjon elfelejteni.
Időben volt, Poppy még nem jött be kelteni, ahogy általában minden reggel, hiszen ismerte a lányt, tudta, hogy nagyon ritka, hogy felkeljen magától. Most viszont mire Poppy bejött, már mindennel készen volt és nevetve nézte a cseléd meglepett arcát, miközben megcsípi a karját, hogy nem-e álmodik. Nem is emlékezett már arra, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy a fiatal leányt ne ő keltse ki az ágyból.
- Megszállt az ördög, hercegnőm?
A lány magához intette, Poppy pedig leült mellé, ezzel összegyűrve a frissen behajtott ágyneműt, de ez most egyiküket se érdekelte. A cselédlány látta, hogy Aysa arcáról lefagyott a mosoly, komoly tekintettel nézett azokkal a nagy, barna szemeivel, amihez szép, hosszú szempilla társult.
- Mesélj nekem a kinti világról, de most ne azt, amit apám mondott, hogy adjatok be nekem. Én most az igazságot akarom hallani.
A lány nem tudta most mi lesz, csak remélni tudja, hogy közelebb kerül az igazsághoz. Tudni akarja mi történik körülötte, nem hazugságba akar élni.
- Nem tehetem, Aysa, nem - rázta a fejét Poppy. - Téged nem veszíthetlek el, nem úgy mint Thadot. Te nem tűnhetsz el, könyörgöm, ne akard tudni.
A lány teljesen meglepődött Poppy reakcióján. A cseléd szinte zokogott mellette és az ő gondolatai egyre inkább összezavarodtak. Tegnapelőtt csak egy hercegnő volt, akinek a legnagyobb gondja az volt, hogy kamaszodik. Most van egy titok, amiről az őrnagy által tudomást szerzett, és ez egyre csak furcsább és furcsább lesz.
- Poppy, kérlek nyugodj meg - csitítgatta a pityergő asszonyt. - Shh, hagyd abba a sírást, és meséld el, mit kell tudnom.
Az asszony erre még jobban zokogott, olyan hangosan és végeláthatatlanul, hogy Aysa felmérgelve magát, elindult a trónterem felé. Apja ugyan úgy ült, ahogy mindig, mint egy élő szobor. Ahogy meglátta, hogy a lánya bevágtat a terembe, minden alapvető udvariasságot félretéve, sejtette, hogy valami baj van. Tudta, hogy ha nem lenne semmi, akkor a lánya tudná, hogy egy alapvető udvariasságot megadhatná.
- Mond el az igazat! Mondd el apám! Mit titkol itt mindenki előlem? Mi az amit én nem tudok?
Aysa dühösen ordibált az apjával, a terem visszhangzott a hangjától. Az apján látszott, hogy kezd kétségbeesett arcot vágni és körülnézni, hátha itt látja a bűnöst, aki lebuktatta.
- Kislányom, te miről beszélsz? - próbált értetlen fejet vágni, de mégis, Aysa látta a szemében megrebbenő félelmet, ami bármelyik embert, még a legjobb hazudót is leleplezi. Mindig ezt látta az apja szemében, ha erről akart kérdezősködni.
- Én...téged védelek. Minden miattad van, hogy nehogy bajod essen, esküszöm.
Apám feladta a hazudozást, tudta, hogy előttem már lebukott és hát mit csinál az okos király? Leveszi a koronát és elmeséli hogy mi is történik itt igazából.
Aysa nem gondolta, hogy egy nap alatt felborul az élete és hogy végre, 16 év után megtudja azt, amit már rég tudnia kellett volna.