A nap reggel fényesen sütött be a palota ablakain és az ott lakók mosolyogva sündörögtek, végezték munkájukat, ahogy azt minden nap tették mióta itt élnek. Csak egy valaki szendergett még. Aysa, a hercegnő, még nyugodtan feküdt puha ágyában, nem törődve azzal a ténnyel, hogy ma is találkoznia kéne azzal a férfival, aki két év múlva a férje lesz. Apja választottja semmiképp sem felelt meg a lány elvárásainak. Igor Keletről érkezett hozzájuk, ahol királyságuknak semmi híre nem volt és kész volt elvenni a király lányát, hogy a két titkos királyság között fenntartsa a kapcsolatot. A férfi a 19 évével maga volt a nők ideálja, izmos, kigyúrt, egészséges fiatal volt, mégis, intelligencia tekintetében nem volt egy ász. Aysa tudta hogy apja miért őt választotta. Könnyen befolyásolható, ha a király parancsol valamit, akkor az úgy lesz. A lány pedig tudta hogy mit kérne az apja, de nem vágyott rá, hogy teljesítse.
   A hercegnő nem aludhatott sokáig, hamarosan a pirozspozsgás arcú  Poppy keltette fel. Ő volt itt a legjobb barátja, ha egy középkorú szobalányt lehet barátnak nevezni. Anyja helyett anyja volt.
- Aysa, ideje felkelni. Az apád a trónteremben vár és elég dühös rád. 
   Álmos fejjel kelt fel, haját a párnájából kiszökött tollak díszítették. Semmi hangulata nem volt édesapja szónoklatához, hogy milyen engedetlen gyermek. Mióta Thado elment, már nem nevetett olyan önfeledten, elfelejtette milyen volt a palota körül játszani, szaladgálni és arról álmodni, hogy mi lehet a fal mögött, a kinti világban. Thado volt, a hozzá korban legközelebb álló barát, akivel közösen nevelkedtek 8 évig. Aysa őt érezte a legközelebb magához. Még most is fájt a szíve, ha rágondolt, pedig arca, emléke kezdett elhomályosodni az idők távlatából.
   Az etikett betartása nehezére esett, pedig mindent bele akart adni, hogy megfeleljen öregedő apjának. A király sokszor mondogatta neki, hogy hamarosan nem fog tudni uralkodni, bár Aysa szerint nem is igazán van min. Alig 500 laknak ebben a királyságban és amit őrizniük kéne, már régen nincsen. A varázslat, amit már rég nem használt senki, szinte kiszállt ebből a világból. Mára már csak pár állat vagy növény volt varázslatos, az emberek elfelejtették, hogyan is működött régen. Az emberek belefásultak a bezártságba, a szomorúság pedig kiölt minden csodát innen.
   - Poppy, mond meg neki kérlek, hogy iszonyatos görcsökkel küzdök és az ágyamban maradok - döntötte el Aysa.
Poppy csak mosolygott, tudta, hogy semmi baja nincs a lánynak, egyszerűen nem akart a király elé vonulni, nem kellett neki a sok csicsa és a választékos szavak. Minden nap megesik neki a szíve a lányon, aki be van zárva ide és sose látta a kinti világot. Ha tehetné, megszabadítaná Aysát az összes kötelességétől és hagyná, hagy legyen egy kicsit gyerek. Egy olyan gyermek, akit nem hazugságok között nevelnek fel.
- Tudod milyen apád - mondta és az összes szánakozó hangot próbálta kiszűrni, nehogy a hercegnő úgy érezze sajnálja őt, mert akármennyire  is érzi magát közel a lányhoz, mégis csak egy cseléd itt. Tudta, hogy hogyan beszélhet, de azt is, hogy hogyan kéne.
- Ajj... - kelt fel a lány és ledobta a takarót. Mikor meglátta, hogy Poppy venné fel, azonnal megállította - Majd én megcsinálom drága Poppy. Te csak pihenj. Legalább önállóbb lehetek.
Poppy tudta, hogy felesleges ellenkeznie. Mióta Aysa megszületett ő a szobalánya és megtanulta, hogy felesleges ellenállnia. A lány makacs és önfejű volt, pont mint az apja. Talán a lányban több szeretet volt.
   A hercegnő hamarosan egyedül maradt és hálóingjében kiment az erkélyre, de ahogy eddig mindig, csak azt a piciny területet látta, ami a palota és a fal között van. Egy két távoli hegység körvonalát vehette csak ki a hatalmas fal mögül, ami a védelmüket szolgálta a kinti, titokzatos világgal szemben, ahol rettenetes szörnyek élnek, akik mindent elpusztítanak maguk körül, nem kímélve embert, állatot és növényt. A falat három őr felügyelte, akik felül járkáltak és kémleltek ki, nehogy valaki bejuthasson vagy kimehessen. Az ott levő katonák, ha az erkélye felé néztek néha-néha, akkor is félrepillantottak, nehogy lássák az illetlen, lenge ruháját a hercegnőnek. Egyedül egy ember nem vette le róla a tekintetét, ez pedig Igor, aki úgy nézte, mintha valami friss hús lenne, ami arra vár, hogy valaki levadássza, úgy bámulta, szinte falta a tekintetével minden apró kilógó bőrdarabját. A lány undorodva fordult el és a szíve elfacsarodott a gondolatra, hogy két év múlva a férje lesz ez az ember. Amint betölti a nagykorúságát, a férfi elveszi, és neki kell adnia ártatlanságát és gyermeket kell neki szülnie, hogy a trónon
haláluk után is ülhessenek. Undorodott még a gondolatától, hogy a férfi egyszer hozzáérjen.
   A lány becsukva erkélyének ajtaját, szekrényéhez sietett és ruhái közül válogatott. Apja a kinti világból szerezte a ruháit, amit egy felderítője hozott minden egyes útján. Gabriel, a lassan 30 éves őrnagy az egyetlen, aki kimehetett az ismeretlenbe, de Aysa soha nem tudta rábírni, hogy meséljen neki az ottani dolgokról, a király parancsára semmit sem tudhatott, csak amit az apja elmondott neki. Tudta, hogy él pár emberi kolónia kint, de ennyi az összes tudása. Néha úgy érezte, hogy el kéne neki szöknie innen az éj leple alatt, amikor senki se veszi észre. Elmenni és felfedezni azt, amitől folyton tiltják, amiről semmit sem tudhat. Kíváncsisága folyton nőtt, kedvét mindig csak egy dolog szegte meg. Thado itthagyta őt, elment nélküle, sanyarú, unalmas, szabályokkal teli világban hagyta. Nélküle már talán nem is ér ennyit az egész.
   A folyosókon haladva kevés emberbe botlott, ami nem meglepő itt, hiszen nagyon kevés ember élt ebben a "királyságban". A cselédek és azoknak rokonai a kastélyban, a katonák és a parasztok. E felett uralkodott a nagy Eric király, az ő édesapja.
   Sose volt felhőtlen viszonya vele, sokat veszekedtek mióta a lány a serdülőkorba lépett. Aysa új dolgokat akart megismerni, új emberekkel akart találkozni, nem akart bezárva lenni egy két hektáros földön, míg apja nem változtatott semmin, szigorú illemszabályok között élt és rettegett a kinti világtól. A szemében mindig látszott, ha Aysa arról kérdez, rettegés lesz úrrá rajta.
   Rengetek lépcső és elágazás után, ami kiskorában annyi bajba sodorta, eljutott a trónterembe, ahol apja a trónon ült, koronával a fején, és épp a főtanácsosával beszélgetett. A lány nem kopogott, tudta jól, hogy ezért még meg lesz szólva és nem is pukedlizett, nem köszönt hangosan, csak fogta magát és az apja elé sétált.
   A trónterem volt a hercegnőnek a legunalmasabb hely. Itt nem volt semmi, csak egy halom falikárpit, szépen sorban egy magasságban felakasztva a falon és egy hatalmas könyvespolc, aminek vastag könyveit mind egy-egy neves tudós írta, még a régi korból, mikor a világ még szép és gyönyörű hely volt. A trón nagyjából a terem középén, egy emelvényen volt található, amitől a király olyan hatást keltett, mintha magas, kemény, és felsőbbrendű lenne. Mégis, Aysa szemében ő volt a szigorú apa, aki eltiltotta azoktól a dolgoktól, amik boldogságot hoznának az életében és egy olyan frigyre kényszeríti, amibe szabad akaratából sosem menne bele.
- Itt vagyok apám - mondta, félbeszakítva a tanácsost, aki emiatt keserű arcot vágva elhallgatott. Eric király mérgesen nézett rá, szemében rosszallást lehetett felfedezni.
- Aysa! - dörrent fel végül, amitől a lány hátha egyből libabőrös lett. - Minek jársz te etikett órákra Leilához?
   A király biccentett egyet a főtanácsosának  aki egyenes háttal meghaljolt az ura előtt, majd kimért, de gyors léptékkel vonult ki a teremből. Ahogy becsukta az ajtót, a hercegnő apja megtartotta a számára már szokásosnak mondható hegyibeszédét.
- Soha nem úgy viselkedsz, ahogy illene! Egyszerűen nem lehet téged megnevelni, pedig itt mindened megvan, nem éhezel, nincs hiányod semmiben, mégis, úgy viselkedsz, mintha te is valami olcsó parasztlány lennél!
Apja szentbeszédére már oda se figyelt, tudta minden betűjét, annyiszor hallgatta már meg. Inkább jól megnézte apja vonásait, hasonlóságot keresve magával. Megnézte apja haját, ami őszülve lógott lefele, keretet adva ezzel ovális arcának. A király szemeinek fénye évek óta fogy, mélykék szemének színe egyre jobban kopott, fakult ki. Szája már nem mosolygott annyit, nevetőráncait már nem lehetett megkülönböztetni az öregséggel járó ráncokkal. Szikár alakját csak az enyhén látszó hasa törte meg, lábaival pedig annó nagy távokat tudott megtenni, most viszont izmai elsorvadtak, bőre ellazult, nehezen tudott ráállni.
Úgy emlékezett, hogy édesapja nem ilyen volt, hirtelen kezdett el öregedni és szinte egyik napról a másikra egyre több és több baja volt a lányával.
- Figyelsz te rám? - rivallt rá apja, amivel kizökkentette a gondolatmenetéből.
- Nem - válaszolt, amivel előcsalta apja paprikavörös arcát, ami annyi pofont eredményezett már. Aysa már nem törődött vele, közömbösen állt a veszekedéshez, sőt, még kicsit élvezte is hogy szítja a tüzet.
- Istenem... - a király már nem tudta mit mondjon, mi hathatna lányára, mit tegyen, hogy engedelmes legyen.  - Megadok neked mindent, megvédelek, te meg szemtelen csitriként viselkedsz velem! Azonnal takarodj vissza a szobádba és egy jó darabig nem akarlak látni semmilyen kéréssel. Indulj már!
Apja hangjában hallatszódott a pattanásig feszült idegesség és a hercegnő gyorsan elhúzta a csíkot, pont úgy, hogy apja lássa, amint mezítláb, egyáltalán nem úrinő stílusban távozik a teremből, de nem láthatta a lánya szemében csillogó könnycseppeket, ami a sok veszekedés miatt buggyant ki szeméből. Szinte száguldozott a folyosókon, nem figyelve merre megy, nem figyelve semmire, de mégis, a szobájában lyukadt ki, ahol Poppy serénykedett. A szolgálólány, ahogy meglátta Aysa szomorú, elsavanyodott arcát, rögtön eldobta a takarítóeszközöket és a lányt az ágyhoz vezetve leültette, majd ő is leült mellé.
- Mit csinált már a bolo...akarom mondani, a király megint?
Aysa csak megvonta a vállát, de ebből is értett Poppy.
- Nem kéne szemtelenkedned kisasszony. Apádnak nincsen annyira szőrös szíve, mint amennyire látszik.
   A lány nem ezt érezte. Régen se az apja foglalkozott vele a legtöbbet, mégis, elvárták, hogy neki legyen hálás mindenért. Az apja mindig be volt zárkózva a termébe és szinte alig jön ki onnan. Csak a tanácsost meg nagyritkán őt hívatja magához, de akkor sem beszélgetnek, hanem ügyeket intéznek.
- El akarok menni innen, Poppy. - mondta ki leghőbb vágyát Aysa. - Meg akarom nézni a világot, engem nem érdekel a veszély, nem érdekel semmi. Ha itt maradok, megőrülök. Könyörgöm, segíts rajtam.
   Poppy megrázta a fejét. A király megölné, ha segítene neki. Sose bocsátaná meg, ha egyetlen lányát is elveszítené. Mégis, ő is tudta az igazságot, amit sosem mondhatna el a hercegnőnek.
- Nem segíthetek neked, Aysa - mondta, és lesütötte a szemét.
A hercegnőn eluralkodott a kétségbeesés, a tehetetlenség érzése, és könnyei utat találtak maguknak, és lassan peregtek le arcán.
- Akkor menj innen! - kiabálta, nem törődve, mennyire bánthatja meg ezzel szegény cselédjét. - Menj ki innen! Nem tudod mit érzek, nem tudsz semmit!
   Poppy szomorúan nézett vissza az ajtóból és Thadóra gondolt, akinek emléke még mindig kísérti. A saját gyermekét elvesztette, a hercegnőt, aki ugyan olyan fontos, mint a fia,  nem hagyhatja eltűnni az ismeretlenbe, mégha tudta is jól, jobb helye lehetne.