A hajamat tépte a szél, a kezemben a késemet szorongattam. Arcomon beteg vigyorral figyeltem az előttem gubbasztó alakot. Kezét a karjára szorította, ruhája ujja már teljesen átvérzett.  És ő mégis kihívóan vigyorgott rám.

- Mire vársz, tapsra? Rendezzük le ezt itt és most!

Üvegcsörömpölésre ébredtem. Reflex szerűen nyúltam a késemért. Egy dolgot utáltam nagyon hajnali… egykor, mi a franc?! Az ellenségek nem mennének el aludni, legalább egyszer?

A gondolataimat félretéve az ablakra néztem. A betört üveg előtt pár méterrel egy kő hevert a parkettán. Mellette egy fehér cetli volt. Lassan lépkedtem az üvegszilánkok között. Felkaptam a lapot, majd széthajtogattam. A betük miniméter pontossággal voltak felrajzolva. A szöveg nem volt hosszú, csak egy röpke hely és időmeghatározás. Aláírás nem volt, de kitaláltam, kitől származott a levél.

Sietve keresten egy tiszta pólót és egy nadrággal együtt bevonultam a fürdőszobába. Egy röpke pillantást vetettem a tükörre. Az arcomon lévő sebek már teljesen begyógyultak, csak a nyomaik maradtak meg az egykori véres vágásoknak. Mikor is csináltam ezt magammal?

A szemeim is egészen rendbe jöttek. A szemhéjaim nem tökéletesek, alváshoz például még mindig szemfedőt használok - de legalább pislogni tudok. Bár így nem láthatom mindig a gyönyörű munkámat, de jobb ez így. Ez az égesd le a szemhéjadat egyáltalán nem volt jó ötlet. Egyáltalán ki a fene találta ki ezt?

Gondterhelten túrtam bele a hajamba. Már eléggé megnőtt, ideje lenne már vágnom belőle. Felemeltem a késemet és tincsenként estem neki a hajamnak. Nem vágtam túl rövidre, talán a vállamig ért a hajam vége. Nem lett a legtökéletesebb, de a célt elérte. Végre nem lóg a szemembe. A hajszálakat összegyüjtöttem és kidobtam a kukába. Ezután kinyitottam a fürdőszobai szekrényt. Kikaptam belőle az önggyújtómat és azt a bizonyos fehér üveget. Enyhén letekertem a kupakot, mire azonnal megcsapott a hipo maró szaga. Az emlékek megrohamoztak a hangokkal együtt, de elcsitítottam őket.

Apropó hangok. Biztos több hang is kering a fejemben, vagy csak egy? És kihez tartoznak? Csak mert eléggé ismerősek. Talán valamelyik rokonomé?

Dühösen legyintettem, majd átvettem a ruháimat és kiléptem a szobából kezemben a késemmel. A fegyvert és a többi kacatot ledobtam az ágyamra.

Egy pillanatra ránéztem a gyógyszeres dobozra. Egy szem Masky bogyójából biztos lebeszélne erről a hülye ötletről. De végülis mégis csak rólam van szó. Én és a racionális gondolkozás két külön dolog. Épp ezért hagytam ott a dobozt, ahova előzőleg raktam.

Okulva az előző értelmes és brilliáns ötletemből, most írtam egy cetlit Slendynek… az ablakról. Azért ne várjátok tőlem, hogy csak azért, mert démon, mindent elmondok neki, amit teszek. Hisz én egy kicseszett gyilkos vagyok! Csak beteljesítem a vágyaimat. Jelen pillanatban, hogy megöljek egy szellemet. Már a gondolatra is, hogy holtan fekszik a lábam előtt, megmosolyogtat. Végre egyszer és mindenkorra befejezem ezt az átkozott kört. És ha végre végzek vele, elmomdhatom magamról, hogy szabad vagyok. Na igen, ez a rossz a memóriában. Olyan dolgolra is emlékszek, amire nem akarok. Olyanokra, amik alapanyagként szolgálnak a hangjaimnak, akik ezt kihasználva tovább kínoznak.

A cuccaimat belegyömöszöltem egy táskába, a késemet pedig a pulcsim zsebébe dugtam. Elraktam még biztosításnak néhány tőrt, de előre tudtam, azokat nem fogom használni. Ugyanis ezzel a pengével kezdtem el mindent. Így illő ezzel is bevégezni. Mert így lesz ez a világ leggyönyörűbb drámája!

Sziasztok, bocsi az eltűnésért, de aj, nagyon nincs erőm írni. Ezt valahogy majd csak megoldom… valamikor. Na jó, nem tartalak fel titeket, jó éjt!