*gyorsan ír valamit*

- Mit reménykedsz? Már úgyis halott vagy - suttogta mögülem gonoszul.

- Be lehet kussolni drága barátom! Ez az utolsó rész, semmi kedvem elrontani!

- Azért nem írtál eddig semmit se, mi?

- Rá kellett készülnöm lelkileg, hogy kicsinálok pár embert!

- Ja, mint például...-kezdte dühösen, de befogtam a száját.

- Shh... ez kulisszatitok. Majd megtudják. Utána majd beszélhetsz. Most meg... ideje lenne elkezdeni, nem?

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Mindenütt fegyverek durrannak el, a füst és puskapor mindent és mindenkit belep. Halálsikolyok és hörgések szállnak felém a távolból. Nem tudom eldönteni, hogy a hangok tőlünk, az antiktól, vagy AZOKTÓL jönnek. Szédülök. Mindenem ég. Talán lázas vagyok. De akkor mit csinálok még itt? Tovább kéne mennem. De merre? Hol vannak? Hol vagytok?! homályos, de hogy történhetett ez meg? Hogy találtak ránk?

- Valaki..? - suttogtam magam elé. Meggyötört lábaimat már nem bírtam magam után vonszolni, így egyszerűen lerogytam a fűbe.

Biztos csak képzelődők. Sokszor előfordult már ilyesmi, hála a drágalátos hangjaimnak ugyebár. Bár igazán befejezhetnék már. Kezdenek az idegeimre menni. Ha már idegekről van szó... Szerintem el kéne mennem egy látásvizsgálatra. Az ott egy ember sziluettje? Vagy csak egy újabb téveszme? Nem. Ő határozottan egy ember. A léptei egyre közelednek, végül megáll tőlem pár méterre. Nem hagytak itt! Akkor van remény!

Ám ekkor egy pisztoly kattanása vágta át az utolsó vágyálmaim foszlányait is. Döbbenten bámultam a most már kibiztosított fegyvert. A hideg fém cső alig egy méterre volt tőlem.

°°°°°°°°°° Pár órával hamarabb °°°°°°°°°

Unottan ültem a kanapéban és néztem át még egyszer utoljára azokat az aktákat. Mindenki itt volt. A legtöbben épp a késeiket és egyéb fegyvereiket készítették elő a támadáshoz. Igen, a nyugodt időknek ezennel vége. Bár nem mintha ez zavarna minket. Jó lenne végre letudni ezt a viszályt.

Az ajtó kicsapódására mind felkaptuk a fejünket. Slendy és Scrath lépett be a hatalmas helyiségbe. A piros ruhás lány vigyorogva huppant le egy szabad helyre. A polip megállt elöttünk és már épp belekezdett volna a beszédébe, amikor a kukászsák félbeszakította.

- Most azt akarod mondani, hogy lehet meghalunk? - kérdezte érzelemmentes hangon. Ja, ezt a srácot aztán semmi se érdekli.

- Igazából tök felesleges akár csak belekezdned is - vágott bele Masky is. - Két lehetőség van. Nyerünk és örülünk az arcunknak, amiért lenyomtunk pár idiótát. Vagy vesztünk és akkor kampec mindenkinek. Szerintem ezen nincs mit megbeszélni. Mindenki tudja miért van itt. Ha nem vállalnák, akkor már rég megszöktek volna. Jeffnek ebben különös tehetsége van - pilantott rám fél szemmel és kajánul elmosolyodott. Külső szemmel úgy tűnhet, hogy csak megint játza az agyát, de ez a beszólás elmegy egy baráti szivatásnak is. Félreértés ne essék, tuti nem lennék képes huzamosabb ideig egy levegőt szívni azzal az öntelt pojácával, de a proxy közül talán ő legnormálisabb.

- Csak annyit akartam mondani, hogy lassan ideje lenne indulni, mert lassan lemegy a nap. De aranyos, hogy ennyire aggódtok - mondta fapofával. Maskyn látszott, hogy visszaszólna, de ekkor Toby felpattant és hadonászó mozdulatokkal kísérve elkezdte kiosztani a parancsokat.

- Mióta vagy te a főnök? - nézett rá Jack unottan. Láthatóan annyira hatja meg ez az egész, mintha arról lenne szó, hogy mi lesz ma az ebéd.

- Tényleg! Én azt hittem Masky itt a főokos - néztem végig a proxy tagokon, akik már megint kisajátították a kanapét.

- Mi a faszért mondja ezt mindenki?! - akadt ki a szemüveges srác, majd a társai felé fordult, akik fulladoztak a röhögéstől. - Nektek meg mi bajotok van?

- Semmi, semmi - intett a kezével Hoodie.

- Ez esetben ideje lenne indulnotok - köszürölte meg a torkát a polip, majd félreérthetetlenül az ajtó felé biccentette a fejét.

- Szóval akkor csak végzünk velük, aztán mindenki megy a maga dolgára, nem? - pillantott körbe a bohóc, mire mind helyeslően bólogattunk. - De akkor mire volt jó ez a családos cucc? - tette fel azt a kérdést, amire mind kíváncsiak voltunk.

- Idővel majd megértitek - mondta halkan, majd elfordult tőlünk és eltülnt az ajtó mögött.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Csendben álltam a rét keleti szélén. A szél feltámadt, a pár napja tomboló vihar hamarosan visszatér. A kapucni a fejemre volt húzva, eltakarva ezzel az arcom nagy részét. Velem szemben egy alak jelent meg. Nem volt sokkal magasabb nálam és a testalkatunk se nagyon különbözött. Zsebredugott kézzel nézett rám, majd elmosolyodott. Ez nem egy barátságos kis somolygás volt. Ez egy őrült vigyora, aki bosszúra szomjazik. Barna haját a szél össze-vissza cibálta, kicibzározott kabátja mögötte szállt. A léptei halkak voltak. Egyre közelebb sétált. Kezeit kivette a zsebéből, a kés pengéjén - melyet a jobb kezében tartott - megcsillant a holdfény. Belegondolva ma nagyon hamar besötétedett.

- Kezdhetjük? - nevetett fel az elöttem álló srác, majd dühös tekintettel rám nézett.

- Ez úttal nincs kegyelem - figyelmeztettem, de nem azért, hogy lebeszéljem. Hisz meg akarom ölni!

- Szívemből szóltál.

Ez volt a végszó, mindketten elrugaszkodtunk és a másikra vetettük magunkat.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Az erdei úton sétáltam Jack-el a megadott helyhez. A csapat szétvált két fős csoportokra, így nagyobb területet tudtunk lefedni.

- Szerinted sikerülhet? - fordultam Jack felé.

- Mi? - kérdezte, miközben a földet tanulmányozta.

- Győzhetünk?

- Nem. Nagy valószínűséggel mind meghalunk ma. Bár ők se ússzák majd meg. Ez a háború mindenkit be fog kebelezni. Olyan, mintha a II. Világháborút játszanánk el kicsiben. Hisz a nácik és a szovjetek is ugyanazt csinálták, mégis egymást gyilkolászták. Akkor a mi esetünk miben más?

- Nem tudom. Mindenben. Semmiben. Aj, ez bonyolult - sohalytottam fel, majd kezemet a homlokomra tettem.

- Nem várhatod, hogy az élet egy szempillantás alatt érthető legyen. Abban mi lenne a buli? - nevetett fel, majd rám nézett. - Igyekezz már! Még a végén megunják a várakozást és hazamennek!

- Az kéne csak nekünk - mondtam fejcsóválva, majd követtem.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

A hajamat tépte a szél, a kezemben a késemet szorongattam. Arcomon beteg vigyorral figyeltem az előttem gubbasztó alakot. Kezét a karjára szorította, ruhája ujja már teljesen átvérzett.  És ő mégis kihívóan vigyorgott rám.

- Mire vársz, tapsra? Rendezzük le ezt itt és most!

- Óhajod számomra parancs - röhögtem fel. - Csak nehogy ez legyen az utolsó táncod, bátyuskám.

- Álmodban - ugrott megint talpra, majd a kabátja alól elővette hatalmas sebészollóját.

- Visszatérsz a megszokotthoz? - kérdeztem, miközben kuncogva figyeltem, ahogy megpróbálja magát összeszedni.

- Reméltem, hogy nem veszed majd zokon - tárta szét a karját.

- Hatalmas a toleráló képességem. Szóval akár folytathatnánk is!

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Minden kész káosz volt. Cherry elgondolkodva figyelte odalent a tömeget. Neki is ott kéne lennie és harcolnia a mesteréért. De belegondolva semmi kedve nem volt hozzá, így az első adandó alkalommal lelépett, ügyesen kijátszva a rózsaszín ruhás kislányt. Komolyan sértette az önérzetét, hogy ilyen gyengének titulálták. Kifejezetten bántó, hogy csak azért, mert egy sorozat főszereplője volt, gyerekként bánnak vele. Bár végül is ebben van valami. Hisz régen egy szürke ruhás kislány volt egy foltos beszélő plüssmacskával. Apropó macska. Keith hova tűnt?

- Keith? - nézett körbe.

- Itt vagyok. Valami változás? - állt meg mellette azon az ágon, amin a lány is ült.

- Még mindig semmi. Sehol se látom őket - sóhajtott egyet, majd beletúrt vörös hajkoronájába. Kezdett aggódni. Mi lesz, ha valami félre csúszik, mielőtt még elkezdődne a nagy finálé?

- Hé, az ott mi? - mutatott a távolba, ahol egy hatalmas porfelhő áramlott egyenesen feléjük. Mintha néhány alakot is ki tudott volna venni. Hogy kerülhetnek ide emberek? Kérdésére hamar választ kapott.

Egy izmos férfi lépett ki a sűrű füstből. Egy sima mocskos fehér atlétát hordott, katonai terepmintás nadrággal. A hátán hatalmas gépfegyver lógott, övébe tölténytárakat és késeket akasztott. Őt követte még vagy egy tucat hasonlóan felszerelt katona.

- El kell tünnünk! - ragadta meg legjobb barátjának a kezét, majd leugrott a fáról.

A játékot már nem ketten játsszák, hanem hárman…

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Besétáltam a bátyám szobájába, de nem volt ott. Pedig egészen biztos, hogy miután elviharzott az asztaltól, ide jött. Hisz az épület többi részében nem találtam. Bár a ház hatalmas, alig néhány zuga van, ahová szívesen bemennék. A padlás például kifejezetten tiltólistán volt. A sok régi kacaton kívül egy tucat egeren és egy tonna poron kívül semmi nem volt ott. Azon se csodálkoznék, ha pár hullát is tartanának ott, melyeknek szellemei esténként táncmulatságot tartanának. A padlással ellentétben a pince egész kívánatos volt. Sokkal inkább volt egy buliszoba, mint egy poros tárgyak tárolására fenntartott helyiség. Nem volt túl sok minden benne, de két gyereknek tökéletes, hogy kitombolják magukat. A bátyámmal régen rengeteget játszottunk itt. Imádtam azokat a perceket. Olyankor mindketten újra önfeledten nevethettünk.

- Liu? Itt vagy? - kérdeztem és körbe fordultam a kis szobában. Az ágya bevetetlenül volt, mintha valaki lendületből ráugrott volna. A földön mindenhol füzetek hevertek néhány kettétört grafit társaságában. Az asztalán egy kinyitott könyv feküdt fejjel lefelé, lapjai szakadtak és gyűröttek voltak. Mindenféle jegyzetek hevertek mellette. Az íróasztal felett egy parafa tábla lógott, melyre rajzok voltak kitűzve. Nem voltak művésziek, néhány csak pár vonalból álló skic volt. A ruhás szekrény ajtaján egy táska lógott és egy hosszú csíkos sál. A tesóm éjjel-nappal hordta azt a vackot. Mikor megkérdeztem, hogy miért tetszik neki annyira, mindig azt mondta, hogy ez egy reménysugár a jobb élethez. Furcsa gondolkodás, mit ne mondjak. A szellő befújt az ablakon, ezzel meglebegtetve a papírokat. Az ablak felé fordultam. Az tárva nyitva volt, ami csak egyet jelentett. Felmásztam az ágyra és kihajoltam az ablakon. És igen. A bátyám a tetőn ült fülében a fülhallgatójával. Vonakodva másztam ki én is. Nem szeretem a magas helyeket. Leültem mellé, mire rám nézett. Kikapta a fülesét és kérdőn végigmért.

- Megint? - a hangja beletörődő volt és mégis nagyon kedves.

Nem válaszoltam, csak bólintottam. Úgyis tudja, miről van szó. A költözésről. Úgy két hete a szüleink elhatározták, hogy cuccolunk és egy hónap múlva az ország másik felébe költözünk. Persze minket meg se kérdeztek erről. Azóta az ominózus este óta áll a bál idehaza. Hol én, hol a bátyám veszekszik velük, megsúgom, haszontalanul.

- Már csak fél év. Fél év és végre leléphetünk - sóhajtott fel.

- Csak te.

- Miért ne jöhetnél velem? Ketten amúgy is könnyebben boldogulnánk - nézett rám mosolyogva. Sose értettem, hogy képes mindenhez ilyen optimistán hozzáálni.

- Mit hallgatsz? - tértem át egy kevésbé nyomasztó témára, remélve, hogy nem erőlteti tovább ezt a jövő dolgot.

- Tessék - nyújtotta át az egyik fülest, a másikat meg bedugta a fülébe. Ez után már csak csendben figyeltük az eget, miközben a zene végig rohant az elmémen…

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Míg dulakodtunk, leszállt valami furcsa ködszerűség, ami erősen akadályozott a pontos vágásban. Valahogy mégis sikerült a földre szorítanom Liut. Egyik kezemmel a nyakát szólították, másikat - melyben a kés is volt - a levegőben tartottam, igaz nem önszántamból. Sokkal erősebb, mint hittem. Egy kézzel képes megtartani és még pofázni is bír.

- Patt helyzet - vigyorgott rám önelégülten. Nem értettem mire tartja magát ilyen nagynak egészen addig, amíg a bakancsa a gyomrommal nem találkozott. Hátrarepültem, amit kihasználva felpattant a földről. A hátamra érkeztem, mely egy hatalmasat reccsenéssel díjazta mutatványomat. Nehezen tápászkodtam fel és dühösen néztem rá. Bár itt volt rá a lehetősége, nem támadott.

- Kell egy perc, hogy kifújd magad? - nézett rám tettetett aggodalommal,majd felnevetett.

- Neked ez csak egy kicseszett játék?

- Ugyan kérlek. Két másodperc alatt lepuffanthatnálak - mondta és megerősítés képpen előhúzta a pisztolyát.

- Akkor miért nem tetted meg eddig? - kérdeztem dühösen.

- Nem akarlak megölni. Abban semmi vicces nem lenne. Ráadásul még mindig az én naív kisöcsém vagy.

Neki akartam ugrani, de ahogy előre léptem, a lábam fájdalmasan rándult egyet. Lenéztem és a bal bokám vérben úszott. Ez a seggfej átvágta az achilles inamat!

- Baszd meg! - morogtam, miközben a földre rogytam. Ő csak röhögött, majd hátat fordított nekem. - Most… most hova mész?!

- Majd még találkozunk, Jeff! - intett, majd eltűnt a ködben.

Ott maradtam egyedül. A por szerű valami fullasztó hatással rendelkezett. Valahonnan a távolból kiabálást hallottam. Egy lány hangja. Megpróbáltam értelmezni a szavakat.

- Visszavonuló! - kiáltotta valaki, de hangja csak suttogásként jutott el a tudatomig. Ez Cherry hangja, ha nem tévedek. De vajon mi történhetett? Ekkor egy másik hang is felkiáltott - vagyis inkább felsíkitott.

- Gyorsan! Jönnek! - kiáltotta ezúttal Sally.

És ekkor törtek ránk AZOK. Nem tudom pontosan kik voltak. Lehet, hogy rendőrök. Esetleg katonák. De az biztos, hogy miattunk vannak itt. És nem jó szándékból köszöntek be.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

A fegyver veszélyesen közel volt hozzám. Innen még egy vak is könnyűszerrel telibe találna. Még ha a lábam jó is lenne, akkor se tudnám kikerülni a lövedéket. Tehát ez lenne a vég? Esküszöm, nem ilyennek képzeltem. Gyerünk! Támadják, amíg van idő! Meg tudod csinálni! Meg tudjuk csinálni! Élni akarsz, nem igaz? Élni? Igen! Mi értelme van az életemnek? Mi?! Menj és öld meg! Most! Kösz, de nem. Belefáradtam ebbe. Talán ez az, amit megérdemlek. Mi? Ezzel engem is megölsz! Nem hagyom! Nem engedem! Túl fogod élni! Én nem fogok meghalni! Már késő. Ennyi volt! Őszintén szólva örülök, hogy megszabadulok tőled. Szóval… viszlát!

Nagy nehezen feltápászkodtam, kezemmel a jó lábamra támaszkodva. A katona kezében erre megremegett a pisztoly, de nem hátrált meg. Egy hatalmas levegővétel után kihúzták magam, két karomat oldalra kinyújtottam. Belenéztem a szemébe, melyben elszántság csillant. Meg fogja tenni. És én felkészültem a halálra. Ujjai a ravaszra siklottak és lassan lenyomták…

Ekkor egy izmos fekete csáp ragadta meg és rántotta magával a férfit a ködbe. Halálsikolya bántotta a fülemet. Szenvedésével egy lövés hangja keveredett. A pisztolyt, ami eredetileg a fejemre irányítottak, az utolsó percben félrerántották. Ám ettől még a lövedék célba talált. Először fel sem tűnt. A füst miatt megint köhögnöm kellett. A kezeimet a számra tapasztottam, visszatartva ezzel a feltörni kivánkozó vért. Miután kicsit csillapodott a roham, végignéztem magamon. A hasamnál a pulcsi szinte fekete lett a véremtől. Két karommal megpróbáltam befedni a sebet. A lábaim eddig bírták, lerogytam a földre. Slendy azonban megtartott. Megpróbáltam biztatóan rámosolyogni, de a fájdalom miatt megrándult a szám.

- Asszem… menned kéne - préseltem ki magamból.

- Jeffry...

- Nekem már mindegy - nevettem fel keserűen. - De a többiek. Ők még ott vannak. - Egyik kezemmel megkapaszkodtam a ruhájában, míg másikkal végigsímitottam az arcán. - Tudtad? Egy mosoly mindenkit széppé varázsol - nevettem fel megint, most már jóval lágyabban. A kezem megcsúszott a zakó anyagán, már csak a derekamat átölelő karja tartott. Szép lassan leengedett a földre. Még egyszer felkuncogtam, majd egy részletet sóhajjal lehunytam a szemeimet. A hangok kivételesen nem zaklattak. Jobb is így. Legalább a halálomkor békén hagynak.

A testem elzsibbadt, az érzékszerveim eltompultak. A csata hangjai viszhangoznak a fejemben, de mindegyik elmosódott. Végül a sötétség elérte az elmémet is és végleg eltűnt minden.

Vége

Hát, bocsi, hogy ennyit kellett várnotok. Mint láthatjátok, ez egy picit hosszabb rész lett a többinél. Pontosabban: 2285 szó (persze ezen kívül). Tudom, hogy sokat késett, de nem volt szívem elkezdeni. Már a kommentekre se mertem válaszolni, annyira szégyelltem magam ez miatt. De hát itt van. A második évad nem tudom, mikor fog indulni, de az biztos, hogy most lesz egy kis szünet. Jövő héten még lesz egy meglepetés, de az már nem teljesen a történethez fog kapcsolódni. Ha bármi kérdésetek lenne, írjatok nyugodtan. Hát asszem ennyi lenne. Sziasztok!

Köszönöm, hogy elolvastátok!