Az emberi elme egy kész rejtély. Számtalan módon sebezhető. Például a karácsonyi díszek. Nem az üveggömbök vagy azok a kis porcelán angyalkák, amiket anya annyira szeretett kitenni az egész házban. Ezekkel igazából semmi baj sincs, rondának rondák és roppant törékenyek, de kártékonynak nem mondanám. De a fényfűzérek! Azok a villódzó szarok egy idő útán epilepsziás rohamot válthatnak ki az emberből. Ugyanilyen hatással rendelkeznek a kórházi eszközök. Mármint szerény véleményem szerint.  Mégis mi a fenéért ilyen hangos? Egyáltalán miért hallom ezt? Én... tulajdonképpen hol is vagyok? Mintha valami köd lenne a fejemben. Nem érzem semmimet. Nem látok! Mi történt velem?! Hova tűnt minden? Valaki! Valaki segítsen!

- Oh nagyszerű, felébredt- szűrődött át az élményen egy hang. Nem értettem tisztán, de megnyugodtam, hogy ezt az érzékszervemet még birtoklom. Lassan kezdett visszatérni minden. A szagok hirtelen csapták meg az orromat, hogy tüsszögnöm kellett tőlük. Az a tipikus fertőtlenítő szag végre kirántott a sötétségből. Pislogva nyitottam ki a szemeimet és körbefordultam. Alkarjaimra támaszkodva kicsit feljebb toltam magam, de két kar erősen visszanyomott a matracra. Összerezzentem az érintésére és kicsit arrébb húzódva néztem fel az ismeretlenre. Egy nővér nézett rám aggódva. Meg akartam szólalni, de közbevágott.

- Hé, kölyök, csak lazán. Tudom, hogy kemény dolgokon mentél keresztül, de ne aggódj. Biztonságban vagy. Itt egy ujjal se érhet hozzád.

Kiről beszél? És mi történt? Megpróbáltam megint felülni, de ismét visszanyomott. Aggódva pillantott a szívmonítorra, ami egyre hangosabban és gyorsabban pittyegett.

- Nyugi, kölyök. Ki fogod akasztani a szívmonítort - A nő lágyan megsímitotta a karomat, majd bátorítóan rám mosolygott. Válasz helyett csak behunytam a szemeimet és próbáltam lenyugtatni magam. Kell, hogy legyen valamilyen értelmes magyarázat erre! A nő közben folytatta. - Szólok a doktornak, hogy emeljen a gyógyszeradagodon. Te egy szerencsés gyerek vagy. Az az őrült rohadék már több embert is megölt... A fantomkép alapján olyan, mint valami démon... nem szívesen futnék össze vele egy sötét sikátorban éjjel.

A nő csacsogása kezdett idegesíteni. De ki az az ő? Ő, ő... Hát persze! Ő, azaz Jeff. Mit is mondott akkor este? Jó éjt! Ez egy nagyon kedves gesztus volt tőle. Egyébként ő hol van? És... tulajdonképpen miről beszél ez a banya?

Miközben próbáltam értelmezni a hallottakat, oldalra billentettem a fejemet. Egy kis gurulós kocsin fehér anyagok között ezüstös réteggel bevont csillogó orvosi eszközök voltak. Annyira szépek... És olyan sok mindenre tudnám használni. Tökéletesek az öléshez...

Észrevétlenül nyúltam feléjük és mutató ujjammal végigsimítottam egy szike markolatán. Fél szemmel a nőre sandítottam. Ő éppen a korlapomat böngészte és elégedetlenül cicceget. Rámarkoltam egy hatalmas sebészolló jéghideg vágófelére, majd nagy lendülettel felültem. A nő felém kapta a tekintetét. A következő pillanatban felhangzott a sikolya. A kezemre forró cseppek csöppentek, ahogy kirántottam az ollót a szeméből.

- Kuss! Kussolj, kussolj, kussolj, kussolj, kussolj! - vicsorogtam rá, miközben folyamatosan beledöftem a szemébe a fegyvert. Pár percel késöbb remegő vörös ujjakkal szorongatva az ollót pillantottam le a holttestre. Meghalt... Megöltem. Megöltem! Mi, nem. Nem! Nem, nem, nem, ez nem igaz! Én nem... Nem vagyok olyan, mint ő!

Remegő lábakkal és karokkal gugoltam le a testhez. Most mi legyen? El kell tünnőm innen. De ezt sem hagyhatom csak így itt!

Végül betuszkoltam az ágy alá és úgy igazítottam a takarót, hogy ne látszódjon semmi se a nőből. A vért feltöröltem a tartalékágyneművel és azt is begyűrtem a holttest mellé. Körbe fordulva észrevettem a székre készített ruháimat. Az összehajtott ruhadarabokon egy cetli volt.

Gyógyulj gyorsan ~ Billy

Nem különösebben érdekelt a rövid üzenet, így hamarosan összegyűrve a földön végezte. Kitéptem az infúziót a karomból, mire az hangosan elkezdett csipogni. Más lehetőség híján beledöftem a nő karjába. Sietnem kell! Nagydülettel ráncigáltam le magamról a kórházi hálóinget, mire éles fájdalom nyilalt a hátamba. Oldalra sandítottam a tükörre és döbbenten álltam meg egy pillanatra. Az egész testem tele volt varratokkal. Egy nagy húzódott végig a mellkasomon, egy kisebb pedig a csípőmnél. A karomat is díszítette pár. De nem ezek sokkoltak le. Az arcom... Az arcom! Remegő ujjakkal értem hozzá a szám szélétől induló vágáshoz. Eddig fel sem tűnt az enyhe fájdalom.

Most már sokkal óvatosabban vettem fel a farmerem és a sötétzöld pólómat. Sötétszürke kabátomat magamra terítettem, fekete fehér csíkos sálamat pedig feltekertem a nyakamba, hogy ne látszódjon egyik vágás se. Az ollót az egyik zsebembe süllyesztettem, majd határozott léptekkel elindultam kifelé. A folyosón szerencsére senki sem volt. Gyors léptekkel haladtam el a lift mellett és indultam lefelé a lépcsőn. Szerencsémre ez az útvonal nem közvetlenül a recepció mellett vezetett el, így gyorsan ki tudtam surranni az ajtón. Amint beértem az árnyékba, futni kezdtem. Nem különösebben figyeltem, merre megyek. Bár nem is számított volna. Valamiért nem a mi városrészünkben lévő kórházba vittek, hanem egy másikba. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Sorban fordultam be a kisutcákba, egyszer balra, máskor meg jobbra kanyarodva. Fél óra múlva lihegve támaszkodtam egy sikátor falának. Az apró résen át - ahol bepréseltem magam - beszűrődött az utca fénye. Sehol egy villodzó rendőrautó. Ez azért jó jel, nem?

Megnyugodva fújtam ki a levegőt és léptem egyet hátra. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy nem csak én vagyok itt. Valaki hátulról meglökött, mire visszaestem a falhoz. Ijedten fordultam hátra. Egy nálam jó pár fejjel nagyobb férfi nézett rám. A külseje elég megviselt volt. Egy barna ballonkabát volt rajta egy mocskos atlétával. Gubancos haja belelógott a homlokába, eltakarva a szemeit.

- Héj, kölyök, figyelj már oda! - morogta.

- Bocsánat. Én csak... - kezdtem szabadkozni, miközben elindultam a kijárat felé.

- Héj, most meg hova mész? - kapott utánam, mire gyorsabban kezdtem lépkedni, de így is elért.

- Eresszen! - próbáltam küzdeni ellene.

- Ricky! Te meg mit találtál? - kiáltotta egy hang a sikátor mélyéről. Ijedten kaptam oda a fejemet. Egy hasonló kariberű férfi, mint aki engem tartott, lépett ki az árnyékból. - Oh! Ki a vendégünk?

- Eresszen el! - próbáltam lefejteni a kezét a válláról, de ő csak röhögött.

- Harcos a kissrác - vihogott a másik is, miközben elindult felénk.

Összeszorítottam a szemeimet és próbáltam kizárni őket és minden mást is. Vártam az elkerülhetetlent és... Semmi. A kezek lehullott akkor rólam, majd egy tompa puffadás hallatszott. Félve nyítottam ki a szemeimet. A kezeim remegtek, ahogy görcsösen rászorítottam a hideg fém eszközre.

- Piros... - motyogtam tompán.

- Mi a...?! - hátrált a másik fickó ijedten, miközben tekintetét hol rám, hol pedig a mellettem heverő test körül egyre csak terjedő vérfoltra. - Te... Te! Megölted!

- Szerintem még él - pillantottam le Rickyre, aki hörgő hangon próbált levegőt venni kevés sikerrel.

- N-ne gyere a közelembe! - hátrált folyamatosan. Menet közben megbotlott, így a földön csúszva lapult a falhoz.

- Sajnálom, de nincs más választásom - néztem rá bűnbánóan, majd közelebb léptem, felemeltem az ollót és lecsaptam.

Ő sokkal hamarabb meghalt, mint a másik. Szinte már békés úton távozott a másvilágra.
,
- Én mondtam, hogy engedjen el - pillantottam le a két férfira, majd sietve elindultam egy jobb búvóhelyet keresni.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Tegnap este újabb holttesteket találtak egy sikátorban Ravinetownban. Az áldozatok két középkorú munkanélküli férfi. A rendőrség szerint ez az eset nem kapcsolható a városban történő többi gyilkossághoz. A szakértők megállapították, hogy önvédelem volt. A kapitányságon azonban senki se jelentette a támadást. Így a rendőrség nyomozást indít az elkövető ellen.

(Ravinetown, 2016. 08. 4.)

- Tehát nyomoznak, mi? Ez sokkal érdekesebb lesz, mint vártam - nevetett fel halkan a a fiú, majd megigazitotta a sálát az arca előtt.

- Tehát vállalod? - nézett rá kérdőn a lány kezében egy vörös esernyővel.

- Még szép! - mondta. Az újságot letette maga mellé a padra, majd felállt. Kinyújtotta a kezét, amit a lány megrázott.

- Üdv a csapatban, Liu - mosolygott rá Cherry, majd megragadva a fiú kezét, elindult a langyos nyári esőben, míg az újság lassan, de biztosan szét nem ázott.

Sziasztok újra! Hát őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen lett ez a... Hát ez. Sokkal hamarabb hoztam volna a folytatást, de valahogy nem tudtam teljesen beleélni magam. Mármint Jeff egy viszonylag vicces és komolytalan személyiségű karakter volt (vagyis annak szántam), míg Liu teljesen más személyiség. De majd kiderül, mennyire boldugolok vele.

Oh igen, mielött elfelejtem! Aki esetleg nem látta a crazy psycho killersben: nyári mondoconon szervezünk creepygilsel egy creepypasta találkozót. Ez annyit takar, hogy beöltözünk és baromkodunk egy sort. Ha valakit érdekelne, vagy csak több információt szeretne tudni erről a meetről, akkor az írjon!

Kezdek megint sokat beszélni, mi? Mindegy! :D
Sziasztok!