A királyi testőrség felsorakozott, védelmi vonalként biztosítva utat uralkodójuknak. Testhez álló, piros, páncélként szolgáló felső ruhadarabjuk, és hasonló anyagból készült barna lovagló nadrágjuk erősen kitűnt az egyre gyülekező embertömeg egyszerű viselete közül.

Hiába a sok fényűzés, a nép figyelmét mégsem ők kötötték le, hanem egy enyhén pocakos, fekete hajú, bajuszos férfi, amint leszállt lováról és egy távoli pontra szegezte acélkeménynek látszó vonásait. Két szürke ruhába burkolózott inas elvezette hátasát, miközben mögötte felsorakozott hat, mindenre elszánt katona. Fegyvereik meg-megcsillantak a fényben, mint jelzőfények, kik mutatják az utat a fáradt kocsisnak, hisz oly sok kilométeren keresztül hajtotta lovát, hogy időben érkezzenek.

A szekér lassított, majd megfordult, hogy rakományára tökéletes rálátást biztosítson a megjelent előkelőségnek. Lenyitotta zárt fedelű, fa utánfutójának hátulját, miközben egy izzadság csepp gördült le homlokán. Kezei remegtek, és öreg csontjai alig bírták el a nehéz ajtót, de nem sietett senki segítségére. Nem kockáztatták a büntetést.

A katonák keze kardjuk markolatán pihent, és feszülten figyelték a sötét kamrát, miből láncok csörgése hallatszott. Átverés esetén gyorsnak kellett lenniük, hogy akár életük árán, de megvédjék királyukat, különben a menekülő katona kegyetlen halállal lakolt.

A kocsis belépett a sötétbe, majd láncainál fogva kilökött egy törékenynek tetsző lányt. Fekete haja erősen elütött hófehér bőrétől, ami mintha nem látott volna napfényt már egy jó ideje. Kék szemével hunyorított, és próbált elhúzódni a nap fényéből, de az idős ember lábával előrébb lökte, a király felé. Az uralkodó közelebb lépett, majd vaskos ujjaival megemelte a térdelő lány állát, és sötét szemeivel mohón vizslatta arcát. Poros volt, és soványságától vonási élesnek, csontjai pedig kiállónak tűntek. Zsákszerű ruhát viselt, de kisebesedett lábát nem védte semmi.

- Sovány. – jegyezte meg a király érdes hangján.

- Ss...sajnos a Vitanai birodalom nem engedhette meg magának, hogy megfelelő ellátást biztosítson összes lakosának, amióta az adók... - kezdte dadogva a kocsis, amikor a király felkapta fejét és hideg tekintetével beléfojtotta a szót.

- Vigyétek a lányt!- szólt hátra az őröknek, akik közül néhányan megmozdultak, átvették a láncait és a vár felé vezették a foglyot. Ujjai helyén még útközben is látszottak a vörös foltok az arcán, mintha megjelölte volna tulajdonát.

- Felség, engedelmeddel- próbált engedélyt kérni a távozásra a megszeppent kocsis, de már nem tudta befejezni.

- Tiszteletlen viselkedéséért halállal büntetem. Akasszátok fel!- adta ki a parancsot, majd nem foglalkozva többet az idegennel hátat fordított, és lova felé indult.

- Kérem! – hebegett az elítélt, de süket fülekre talált. Erős kezek ragadták meg karját, és minden ellenkezése ellenére a bitófa felé húzták.

- A feleségem... és a gyerekeim! Van egy tizenhárom éves fiam... és egy két évvel idősebb lányom. Kérem! Hogy élnek meg nélkülem? – kiabált kétségbeesetten, miközben lábával próbálta megfékezni az elkerülhetetlent.

A király megállt, és feltartotta a kezét. Katonái abbahagyták az ember vonszolását, és megvárták, míg uralkodójuk a közelükbe ér.

- Mi a neved?- kérdezte már a szemébe nézve. A megtört férfi kicsinek és jelentéktelennek tűnt mellette, és a szemében felcsillanó remény már-már az őrület fényéhez hasonlított.

- Aladarus... Aladarus Allectus.

- Mostantól fiad felkerült a listára. Mikor betöltötte a tizennegyedik életévét beállhat a katonáim közé. Zsoldjából biztosíthatja családja ellátását, ha jól használja pénzét. Amennyiben nem teljesíti kötelességét, az Allectus családot kegyelemből kivégeztetem, mielőtt még az éhezés elvihetné őket.

- Ne...ne... - hebegte a férfi, és teste reszketni kezdett- Kérem, királyom!

Hatalmas pofon csattant az arcán, elhallgattatva a rémülettel telt szavait.

- Nem voltam elég nagylelkű!? Mit gondolsz, mindenki kaphat ekkora kegyelmet, mit én adtam neked? Nyugodt szívvel halhatsz meg, tudva, hogy a családod a kezemben van. – üvöltötte, s szavai jégszilánkokként fúródtak a kocsis szívébe. Nem tehetett mást. Szegény kicsi fia a mai napon felnőtté vált, bár még nem is tudott róla. A felelősség túlnő rajta, és bármi történjék, nagy eséllyel életét kell áldoznia apja vétkéért.

– Most vigyétek! Ne kerüljön többé a szemem elé!
A katonák elkísérték utolsó útjára a kocsist, ki már nem küzdött az ítélet ellen. Beletörődve és elgyengülve lépkedett sorsa felé, miközben kíváncsi szemek követték nyomon lépéseit. A nép tagjai feszült csendben figyelték az eseményeket. Senki sem mert felszólalni. Nem volt olyan ember, ki szembe mert volna szállni a király haragjával.

Fejben elsuttogott imák. Együttérzés és félelem. Mit sem értek. Az ítélet megszületett. A férfi bűnhődni fog, és a családja is, egyetlen apró vétségért. Vajon mikor érkezik meg a levél? Mit fog szólni az anyuka, mikor megtudja, hogy elvesztette férjét, és már csak néhány éve van hátra kisfiával? Mit kezdenek addig? Lesz elég élelmük, hogy kibírják a családapa nélkül? Már nem számít. Elterjed a hír Necenia királyának kegyes, de szigorú döntéséről, erősítve ezzel a birodalom hírnevét, a szükséges mennyiségű feláldozható élet árán.

A király felszállt a lovára, mire a közelben álló lakosok hátrahőköltek. Fekete csődöre a legnemesebb fajtából való volt. Erős és hatalmas, egy igazi csataló. Nincs olyan veszély, mi megállíthatná. Az uradalom egyik leghűségesebb alattvalója, ki arra lett kitenyésztve, hogy a királynak szolgáljon. Ügetésének néhány lépésével beérte a fogoly szállítóit, és úgy prüszkölt, mintha parazsat evett volna. A legelőkelőbb fajta, kire csak az uralkodónak van joga. Robustusnak nevezték el a fajtát, külső és belső tulajdonságairól egyaránt. Aki hivatalos engedély nélkül Necenián kívülre szállította, azonnal kivégezték.

Eme csodás lóról nézte ítélkező szemeivel a láncra vert lányt, ki olyan gyenge volt, hogy botladozva járt. Egyik katona hátba lökte alabárdjának nyelével, mire elvesztette egyensúlyát és a földre esett.

Ekkor az egyik testőr kilépett a sorból és kinyújtotta a lány felé a kezét. Átgondolatlan és felelőtlen döntés volt, mivel veszélybe sodorhatta önmagát. Mégsem tudta nézni, ahogy szegény lánnyal bánnak. Semmit sem tehetett, amivel ezt érdemelné. Ösztönösen cselekedett, mikor elhagyta helyét, halvány törődést adjon az idegennek, a kegyetlen birodalmiak tömegében.

A fogoly ránézett, és pár másodpercig találkozott tekintetük, de aztán megszakította a pillanatot, és a földet bámulta maga mellett.

- Gyere!- kérte lágy hangon a fiú, de gyenge fejrázás volt rá a válasz. Úgy tűnt, beletörődött sorsába, pont mint a halálra ítélt férfi. Az egyetlen gond az volt, hogy az ő szenvedése nem csak olyan rövid ideig tartott. Be kell költöznie a király kastélyába és a feleségének lenni. Az alku így szól. Nem változtathatja meg, mit már a felette állók eldöntöttek. Felesleges hiú reményekbe ringatnia magát, és elfogadni a segítséget. Egyedül kell végigjárnia ezt az utat, amit kiköveztek előtte.

- Mi folyik itt? – kérdezte a király, hangjából áradt a feszültség. A testőr felegyenesedett, meghajolt, majd visszalépett a sorba, ahonnan nem szabadott volna kimozdulnia.

A fekete hajú lány kezét oldalról megrántotta két katona, míg talpra nem állt, és már indultak is tovább. Senki sem mert nézni a szőke fiúra, ki szinte az egész katonai csoport gyermekeként nevelkedett. A legifjabb, és még nem vették el személyiségét a szigorú törvények, melyet a király hozott. Mindenki szerette, épp ezért féltek, hogy jó szíve most a vesztét okozza.

Elé állt a király hatalmas lovával, és úgy nézett le rá, mintha csak egy porszem lenne kifényezett csizmáján.

- Mit műveltél? – sziszegte izzó tekintettel.

- Felség. Segíteni akartam a leendő királynénak. Hibát vétettem tán? – kérdezte lehajtott fejjel. Tudta, hogy alázatosnak kell lennie, különben még ma elbúcsúzhat fejétől.

A király tűnődő csendben állt egy darabig. Gondolkoznia kellett. Megbüntesse a fiatal testőrt? Az engedélye nélkül cselekedett, de az indoka megfelelő. Mégse úszhatja meg büntetlenül.

- A büntetésed... tíz korbácsütés. Akármi történjék, nem törheted meg a sort. Gyengül a védelem, hogy véded így uralkodódat? – sziszegte a fogai között, majd elléptetett lovával.

A fiú csak ezután nézett fel, és épp látta, amint a láncra vert leány hátranéz rá szomorú tekintetével, majd elmélázva fordul újra előre. A testőrök tömege lassan elzárta látványát, majd eltűntek a vár belsejében. Ekkor kezdett el feloszlani a tömeg, mindenki ment a maga útjára. Páran elvezették a magára hagyott szekeret, hogy értékeit a kincstárba zárják, és girhes lovának jövőjéről döntsenek.

Egy nagydarab, rövidre nyírt barna hajú katona állt meg előtte. Szemétől álláig húzódó heg miatt szája állandó fintorba torzult, a fiú mégis ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy a barna szemek rossz következményeket jeleznek, de ismerte annyira, hogy biztos lehessen benne, nem szívesen teszi, csak a munkáját végzi.

- Felix- szólította nevén az őr, hangja semleges volt.

- Tudom. – bólintott a fiú, majd szó nélkül követte a katonai részleg felé, hol megkapja, mit megérdemel.