Már két napja nem voltam az iskolában az esetet követően. A szobámba zárkózva sírtam naphosszat. Talán csak alvás közben nem folytak a könnyeim, de ha így is lett volna, nem lehetett volna megállapítani, mert szemeim folyton-folyvást vörösek és puffadtak voltak... kivétel nélkül.

Aznap sem volt másképp. Az ablakom alatt gubbasztottam, apró gombóccá kuporodva ölelgettem magamhoz térdeimet, mikor a szokásos kopogás zavart meg.

– Anya, hagyj békén! – kiáltottam ki, ám az azt követő hang meglepett.

– Jiyeong – szűrődött át Jimin halk hangja az ajtó túloldaláról –, anyukád beengedett.

– Remek! – motyogtam az orrom alatt. – Már csak ez hiányzott.

– Bejöhetek? – kérdezte lenyomva a kilincset, de az ajtó nem nyílt, hisz zárva volt.

– Jobban örülnék, ha hazamennél – mondtam halkan a falaphoz sétálva.

– Tessék? Nem hallak. Kérlek, engedj be! – makacskodott a kilincset rángatva.

– Menj haza, Jimin! – találtam meg végre a hangomat, ami sajnálatos módon elcsuklott, így a valósnál is szerencsétlenebbnek tűntem.

– Tudom, hogy Keulim* meghalt – hagyott fel a kilincsrángatással.

A név hallatán szipogtam egyet, s letörölve könnyeimet arcomról, kizártam az ajtót. Jimin szinte abban a pillanatban kivágta azt, s szorosan magához ölelt. Hirtelen ledermedtem, de amint megéreztem gyengéd simogatását a hátamon, újra előtörtek a könnyeim.

– Lehet, másnak csak egy kutya volt, de nekem családtag – fúrtam arcomat a fiú mellkasába. – Ő volt a legjobb barátom – karoltam át, megmarkolva felsőjét.

– Tudom – suttogta a fülembe.

– Ő volt a legjobb kutya a világon – motyogtam tovább.

– Tudom.

– És a legszebb.

– Tudom.

– És a legokosabb is – zokogtam egyre kétségbeesettebben.

– Ezt is tudom – szorított erősebben magához.

– Jobb helyen van, igaz? – toltam el magamtól Jimint, s reménykedve néztem mélybarna szemeibe. – Ő már nem érezheti azt a fájdalmat, amit én most, igaz? – ütöttem erőtlenül mellkasát, kapkodva tekintetem két írisze között.

– Biztos tetszik neki a hely – mosolygott –, de nem hiszem, hogy boldog, mert így kell látnia téged – simította félre a nedves arcomra tapadt tincseimet.

– Igazad van – szipogtam, s a pulcsim ujjával áttöröltem az egész ábrázatomat, hogy a rászáradt könnyektől is megszabaduljak. – Vidámnak kell látnia, igaz? – Jimin csak halványan bólintott. – Mindig akkor volt a legvidámabb, amikor én is – jegyeztem meg leülve az ágyam mellé. – Boldog lesz, ha engem is annak lát? – néztem fel sokadszorra Jiminre, aki szintén csak bólintott, egy halvány mosolyra húzva ajkait. – Emlékszem, mikor...

– Várj! – szakított félbe hirtelen, én pedig értetlenül figyeltem, ahogy kiszalad az ajtón, majd rövid időn belül visszatér hátratett kezekkel.

– Jimin?

– Tádám! – húzott elő a háta mögül egy vödör csokifagyit. Csillogó szemekkel figyeltem a kezében tartott csodát, míg ő csak elégedetten vigyorgott.

– Ugye...

– Igen, hoztam – vett elő két kanalat a zsebéből, majd lehuppanva mellém, átnyújtotta az egyiket.

– Jimin, én annyira sze...

– Most beszélsz vagy eszel? – nevetett a fiú feltépve a doboz tetejét.

– Mindkettőt – ráztam meg a mosolyogva a fejem, majd egy hatalmas kanál fagyit tettem a számba. Már a hatodik adag jeges desszertet nyomtam magamba, mikor Jimin kuncogni kezdett. – Mi van? – motyogtam félig teli szájjal felháborodottan.

– Elképesztő, menyire élvezed az evést – fakult lágy mosollyá nevetése. – Már attól teli leszek, ha csak nézem, ahogy eszel – simított hasára, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

– Mi ez a hangzavar, fia... – nyitott be anya, de amint megpillantott bennünket, rögtön elakadt a szava. – Hát végre eszel, édesem? – rohant hozzám vidáman. – Úgy aggódtam érted! – szorongatott magához. – Mindjárt hozok nektek valami tartalmasabbat – pattant fel, s sietősen távozott a szobából. Én csak egy sóhaj kíséretében mosolyogva megráztam a fejem.

– Elkezdtél valamit mondani, mielőtt a fagyi közbeszólt volna – mutatott rám a kanalával Jimin, ezzel megszakítva a csendet.

– Igen? – pillantottam fel meglepetten. – Ja, igaz! – csaptam a combomra egy rövid gondolkodás után. – Csak az jutott eszembe, mikor megkaptam Keulimet – mosolyodtam el. – De nem lényeges – ráztam meg a fejem egy újabb kanál fagyival lehűtve a torkomat.

– Hallani szeretném! – fúrta tekintetét enyémbe a fiú, mitől kissé zavarba jöttem.

– Hát jó – nyeltem egy nagyot, s belekezdtem a mesémbe.

Jimin késő estig velem volt, s hallgatta a vidám történeteimet, egészen Keulim kölyökkutyakora óta. Az idő csak úgy repült, szinte észre sem vettük. Egy vödör fagyit, egy-egy tál meleg vacsorát és jó sok nevetést követően eljött a távozás ideje.

– És akkor felugrott, de... de arra... – a nevetéstől alig bírtam érthetően beszélni, de csak nem hagytam abba.

– El tudom képzelni – nevetett Jimin is velem együtt, pedig még be sem fejeztem.

– Szóval az meg csak úgy leesett... de nem is miatta – meséltem tovább, mikor kopogás szakította meg a nevetésünket.

– Jimin-ah, anyukád hívott – kukucskált be anya a résnyire nyitott ajtón. – Holnap iskola, ezért eljön érted. Tíz perc és itt van – mosolyodott el, majd magunkra hagyott.

– Hát... akkor lassan készülődnöm kell – simított tarkójára a fiú. – Holnap jössz suliba? – pillantott rám kíváncsian.

– Ha reggel nem nézek ki olyan szörnyen, mint most, akkor megyek – vigyorogtam.

– Most sem nézel ki szörnyen – állt fel nevetve.

– Csak azért mondod, hogy ne ülj egyedül a padban – néztem rá gyanakvóan. – Biztos valami dolgozat lesz, igaz? – Nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott, s lenyomva a kilincset, kilépett az ajtón. – Várj, Jimin! – kiáltottam utána. Neve hallatán megtorpant, s kérdő ábrázattal lépett vissza hozzám. – Köszönök mindent! – hajoltam meg előtte. Úgy éreztem, ez a legjobb módja, hogy kimutassam a hálámat. Képes volt kirángatni a mély gödörből, amibe zuhantam. Örökké hálás leszek neki. Jimin a vállaimnál fogva felegyenesített, s szorosan magához ölelt.

– Mindenki nagyon aggódott érted – fúrta arcát a nyakamba –, de én aggódtam a legeslegjobban – suttogta.

– Jimin, én... – emeltem fel karjaimat, s gyengéden megsimogattam az oldalát.

– Nem tudom, miért kerültél mostanában, de nagyon bántott és dühített a dolog. Kerültél, amikor én minél inkább a közeledben szerettem volna lenni – vágott a szavamba, egy szuszra elhadarva mondandóját.

– Jimin! – markoltam erősebben pólóját, de csak nem hagyott szóhoz jutni.

– Szeretlek, Jiyeong! – vont szorosabban magához. – Nem kell viszonoznod, csak kérlek, ne kerülj, mert megőrülök.

– Jimin, én... – kezdtem sokadszorra bele, de megint megszakított.

– Amint megtudtam, miért nem jössz suliba, rohantam ide, hogy láthassalak. Fájt, hogy mennyire összetörtél, de a végére már teljesen felvidultál, amitől én is boldogabb lettem.

– Jimin...

– Szeretném, ha újra együtt hülyéskednénk és nevetnénk. Ha minden napunk olyan lenne, mint a mai este...

– Jimin! – löktem el magamtól a fiút idegesen.

– Jiyeong? Mi a baj? – nézett végig rajtam kétségbeesetten. – Ji...

– Itt áradozol nekem össze-vissza, szebbnél-szebb dolgokat motyogsz nekem, de már vagy hatszor próbáltam elmondani, hogy én is szeretlek, de állandóan félbeszakítasz! – korholtam, mérgesen összekulcsolva a karjaimat.

– Hogy? – képedt el. Bambán meredt rám, nagyokat pislogva.

– Szeretlek, te mamlasz! – kuncogtam el magam, közelebb lépve hozzá. – Ezért kezdtelek el kerülni – hajtottam le a fejem. – Féltem a visszautasítástól... a csalódástól... a pofára eséstől... Mondjam még?

– Jiyeong – emelte fel államnál fogva arcomat, hogy a szemébe nézzek –, szeretlek – suttogta, s lassan közeledett felém. Ajkainkat összeérintve forrtunk eggyé.

Az első csókom volt. Kicsit nyálas, kicsit ügyetlen, de a miénk... csakis a miénk.

*Magyarul tejszín akarna lenni. Kutattam egy kicsit, de konkrét koreai szót úgy nem találtam, hogy mellette ne legyen valami más, furcsa értelme, szóval maradt ez az „új keletű" angolról átírat.