– Szabaddobás a zöldnek! – sípol az edző. – Ha bemegy, egyenlítetek – dobja a labdát Yoongi kezébe. – Lánydobással nyerhettek is.

– Menjünk lányra! – vágja rá gondolkodás nélkül csapatkapitányunk, s nekem passzolja a labdát.

– Hajrá Jiyeong! Be fog menni! – csap gyengéden a hátamra Jimin, ahogy elszalad mellettem. Így van... csak pozitívan!

– Nyert ügyünk van! – röhög fel az ellenfél kapitánya. Aigo! Igaza van! Mit is gondoltam?

– Yah! Ne figyelj Jacksonra! – kiált BamBam. – Fedezünk...

– Sosem adjuk fel! – szólal meg Yoongi. Hangja eltörpül a többieké mellet, de üzenete mégis eljut hozzám, s melegséggel tölt el.

Hihetetlen nyomás nehezedik rám. Síri csend van. Tisztán ki lehet venni a pályán lévő emberek fáradt szuszogását. Pattintok egyet a labdával... Hangja mennydörgésként tölti meg a teret, s erejébe még én is beleremegek a falakkal együtt. A következő pattintás kevésbé kelt kellemetlen élményt... sőt megnyugtat. Érzem a hátam mögött Jimin, BamBam... még Yoongi bíztató auráját is, ami erőt ad. Nagyot sóhajtva pattintok egy utolsót, majd megragadva a labdát, kinyújtva a karom, könnyedén hagyom kicsusszanni ujjaim közül. Repül... repül, de gyűrűről visszapattanva újra a pálya felé tart. Elrontottam... pedig bíztak bennem!

– Lepattanó! – kiáltja el magát Yoongi, s minden ember a labda felé kezd rohanni. A másik csapatból Namjoon, legmagasabb lévén, könnyűszerrel elkapja a labdát, majd csak a fülem mellett elsüvítő narancssárga foltot érzékelem... végül a meccset lezáró sípszót.

– Hat-négy piros! Zöldnek húsz felülés!

– Nagyon sajnálom srácok! – hajtom le a fejem a három csalódott fiúhoz érve.

– Nem a te hibád volt Ji-ya – simít a hátamra Jimin.

– Nem tudtál koncentrálni amiatt a barom miatt – néz szúrósan Jacksonra BamBam.

– Kit neveztél baromnak? – közeledik felénk fenyegetően az említett.

– Téged – pattan föl a padról Jin, akit a többiek is követnek.

– Verekedni akartok? – indul meg Jackson, de a síp éles hangja hallatán megtorpan.

– Ha bármi problémátok van, azt a pályán intézzétek... jövő héten, ugyanitt – szól idegesen az edző. – Mindenki mehet! Zöldek maradnak megcsinálni a büntetést – dörmög ellentmondást nem tűrő hangon.

– Igenis! – húzza ki magát mindenki, majd elindul a saját dolgára.

***

– És aztán elrontottam – fejezem be a történetet Seorinnek.

– Aigo, te lány! – ölel magához szorosan. – Ne vedd már ennyire komolyan! – nyomorgat meg. – Ez csak egy egyetemi tesióra. Annyit jelent, mint a neve... nem többet.

– De engem igenis zavar! – tolom el magamtól.

– Most szólok utoljára! Ne... feszülj... rá! – mutogat fenyegetően.

– De...

– Nincs de!

– De Yoongi...

– Mi van vele? – forgatja szemeit.

– Ő nagyon jól kosarazik és...

– Ne a kosártudásoddal akarj neki imponálni! – néz szigorúan.

– De úgy felfigyelne rám – hajtom le a fejem.

– Te egy gyönyörű lány vagy. Meg merem kockáztatni, hogy a legszebb a Campuson... ha eddig nem figyelt fel rád, akkor meleg! – böki meg az arcom, mire egy halvány mosoly kíséretében elpirulok. Tudom, hogy csak vigasztalni akar, de így is jól esik...

– Remélem, igazad van!

– Hogy meleg? – néz meglepetten.

– Nem, te bolond! – lököm meg a vállát vigyorogva.

– Csak vicceltem – karol át. – De legalább végre megmutattad az édes kis gödröcskéidet! – csípi meg az arcom.

– Na! – hessegetem el kuncogva.

– De nem tudom, hogyan szerethettél bele ilyen reménytelenül egy olyan alakba – sóhajt hirtelen.

– Ezt hogy érted? – húzom össze a szemem. – Mi bajod van vele?

– Semmi... csak nem hallottam sok jót felőle. Nincs jó híre a Campuson.

– Én nem hallottam ezeket a dolgokat, és most is nagyon kedves volt! – állok ki mellette. – Biztatott. Még ha csak azért is... mert a meccs múlott rajtam – húzom össze magam. Tényleg nagyon hülye vagyok!

– Aigo! Nem azért mondtam, hogy rosszul érezd magad. Ne add fel! Csak légy önmagad, és vágódj be nála! – csap a hátamra. – Ne csak álmodozz róla!

– Rendben! – bólintok. Össze kell szednem magam!

***

– Akkor játszunk! – csapja össze a tenyereit az edző a bemelegítés után. – Hányan is vagyunk? – néz végig a padon ücsörgő társaságon. – Tizenkét fiú és négy lány... Kitűnő! Négy darab négyfős csapat lesz. Jackson narancs, Yoongi piros, Yugyeom zöld, Jimin civil!

A fiúk, akik a nevüket hallották, elszaladnak a mezekért – Jimin kivételével – és felsorakoznak a pályán. Az edző mindeközben végigsétál a pad mellett, s mindenkire rámutat egy szín kíséretében. Végül – ahogy szokott – mi, lányok következünk a „beosztásban".

– Minhae zöld, Bora civil, Eunji piros, Jiyeong narancs. – Beletelik néhány pillanatba, mire leesik, hogy Jackson csapatába kerültem.

– Ez most komoly? – háborodunk fel egyszerre a „kapitányommal", majd szúrós pillantást váltunk.

– Megkérdőjelezitek a hozzáértésemet? – húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét az edző.

– Nem uram! – húzzuk ki magunkat, de a szúrós pillantás most sem marad el.

– Narancs játszik a zölddel! – harsogja a tanár.

Az idegesség szinte szétfeszít belülről. Próbálok mindennél jobban összpontosítani, de a nyomás, amit Jackson okoz, nem hagy nyugodni. Minden pillanatban magamon érezem tekintetének súlyát. Ahányszor csak labda jut hozzám – véletlenül persze – vagy elveszik, vagy egyszerűen leejtem. Olyan bénának és ügyetlennek érezem magam, mint még soha.

– Csapat vagytok, játszatok össze! – utasít az edző, mire Jackson sóhajtva bólint egyet.

– Két pont és egyenlítünk! – kiált a szőke. – Szedjük össze magunkat! – néz rám. – Te fogsz dobni. – veti belém erőltetett bizalmát, mire némán bólintok egyet. Francba! Ettől csak még feszültebb lettem...

Nem sokkal ezután a palánk alatt állok, a labda már a kezemben, s mindenki arra vár, hogy eldobjam végre. Erősen szorítom a markomat az érdes felületre, majd egy határozott, mégis könnyed mozdulattal eldobom a labdát. Reménykedem... már csak reménykedni tudok, hogy mégis belemegy, de mint legutóbb – s azelőtt mindig – a labda lepattan a gyűrűről.

– Basszus! – kiáltja el magát Jackson, s már rohan is el mellettem, hogy elkapja. Jungkook azonban gyorsabb. Hihetetlen sebességgel vezeti végig a labdát a pályán, s kihasználva az üres teret, egy pattintott kosárral plusz öt pontot szerez a csapatának.

– Tíz-három a zöldnek! Narancs harminc fekvő! Piros, civil, pályára! – Nem tudom, mit mondhatnék. Mardos a bűntudat, hisz egyértelműen az én hibám. Csakis miattam vesztettünk!

Lehajtott fejjel slattyogok Jacksonhoz, Markhoz és Taehyunghoz, akik már csinálják a büntetőt.

– Srácok, én tényleg nagyon sajnálom! – fekszem melléjük, s nekikezdek a fekvőtámaszoknak.

– Ugyan Ji-ya! – nyomja ki az utolsót Tae, s mellém ül. – Majd a következőt megnyerjük.

– V-nek igaza van – csatlakozik Mark. – Lesz még meccsünk. Akár ezüstök is lehetünk – mosolyog rám. Kedves szavaiktól kicsit jobban érzem magam, s apró mosollyal az arcomon fejezem be a büntetést.

– Megbolondultatok? – förmed a srácokra Jackson, aki eddig csendben figyelt. Talán arra várhatott, hogy a fiúk egyszer csak kinyögik, hogy viccelnek...

– Mindenki belehabarodott? Senki sem látja, milyen szerencsétlen ez a lány? Mi?

– Haver, nyugi! – jelenik meg Namjoon, s a fiú vállára teszi a kezét.

– Még te is Rapmon? Komolyan? Te sem látod? Mi?

– Elég! – kiáltom el maga, utat engedve a könnyeimnek. – Tudom, hogy béna vagyok. Tudom, hogy semmi helyem sincs a kosárpályán... De igenis próbálkozom. Megteszek mindent, ami tőlem telik, mert fejlődni akarok. Hidd el, nekem sem esik jól, hogy minden meccset elveszít a csapatom. És igen, tudom, hogy az egész az én hibám – fejezem be elcsukló hangon.

– Ji-ya – hallom Jimin megnyugtató hangját, s érzem hátamon kellemes, meleg érintését.

– Oppa... – Ekkor veszem csak észre, hogy a meccs félbe maradt, s minden szempár rám szegeződik. – Sa... sajnálom! – törlöm ki sietősen a szememből a könnyeket.

– Jimin, gyere vissza! – kiált az edző. – Folytatjuk – vet rám egy behatárolhatatlan pillantást, mire teljesen elszégyellem magam, s legszívesebben a föld alá süllyednék.

A meccs folytatódik, s végre erőt veszek magamon, hogy felnézzek a mellettem álló szőke fiúra. Teljesen ledermedt. Mióta őt nézem, még pislogni sem pislogott. Hirtelen megrázza a fejét, s rám pillant.

– Jiyeong! – simít a tarkójára. – Figyelj, én...

– Ne Jackson! Kérlek... ne! – emelem fel védekezőn a kezeimet. A bocsánatkérését akarom a legkevésbé hallani. Nem ez volt a célom... semmi célom nem volt. Egyszerűen csak... előtört.

Remek! Minden meccset elvesztettünk... természetesen, nekem hála. Jackson tombol, de egyetlen rossz szava sincs felém... Rossz? Egyetlen szava sem. Még a tekintetemet is kerüli a kitörésem óta, ahogy csak tudja. Bánom, hogy képtelen voltam magamban tartani... Erősebbnek kellett volna lennem!

***

Fogalmam sincs, hogy kerülök ide, de délután fél hatkor, mikor már a madár sem jár a kosárpálya környékének közelében sem... én itt vagyok, talpig beöltözve, s szerencsétlenül dobálgatom a labdát a palánkhoz. Egy órája dekkolok itt, s eddig csak öt kosár ment be, amiről meg vagyok győződve, hogy Isten megszánt, és belökte helyettem azt a kis...

– Rosszul fogod a labdát – hallom meg Yoongi hangját, ami nem kis frászt hoz rám. – Nincs meg a csípőterpesz és nem rugaszkodsz el. Csoda, hogy egyet is betaláltál! – lépked mellém ujján forgatva a labdáját.

– Mióta vagy itt? – pillantok fel rá zavartan. Egyáltalán mit keres itt?

– Elég régóta ahhoz, hogy feltűnjön, senki sem tanított meg rendesen dobni – mosolyodik el, majd egy könnyed mozdulattal dob egy kosarat... csont nélkül.

– Lenyűgöző! – ámulok el tehetsége láttán, ám amint feltűnik, hogy ezt hangosan is kimondtam, a számhoz kapom a kezem, s elfordulok, ezzel elrejtve kipiruló arcomat.

– Megtanítalak dobni – sétál a labdája után, majd mellém állva mutatja, hogyan is kellene csinálni, én pedig követem az utasításait és a mozdulatait. – Csípőterpesz, lábfej befordít. Rogyaszd meg egy kicsit a térdedet! Igen! A dobókezed legyen a labda alatt, a másikkal pedig támaszd meg. Jó! – bólint elégedetten. – Amikor dobsz, ugorj fel egy kicsit, és nyújtott kézzel engedd el a labdát – ül le a kispadra.

Ahogy mondta, kissé elrugaszkodom, s nyújtott karral eldobom a labdát, azonban az csak a hálót súrolja.

– Remek! – tapsol Yoongi. Tessék? – Már sokkal jobban nézett ki. Kicsit nagyobb erővel dobj, a kézfejeddel pedig képzeletben nyúlj bele a gyűrűbe – mutatja a mozdulatot.

– Rendben – bólintok megszeppenve. Mi is történik most? A fiú, akibe belehabarodtam... oktat engem? Miért?

Kicsit megrázom a fejem, hogy összeszedjem magam, s újra megkísérlem a dobást. Javítva a finom részleteken, engedem ki kezeim közül a labdát, de mégsem akar összejönni.

– Nem értem! Pedig tökéletes volt. – áll fel hirtelen, s mellém sétál. – Fogd ezt! – adja kezembe a saját labdáját. Felveszem az alapállást, de a szemem sarkából őt figyelem. Látom a tekintetét, ahogy végigméri minden porcikámat, mintha a belső szerveimben keresné a hiba okát. Úgy ég a bensőm, mint még soha. Yoongi engem néz... ráadásul így...

– Dobj! – utasít. A megfelelően cselekszem, de újra mellé...

– Aigo! Reménytelen vagyok! – sóhajtok. – Csak az idődet pocsékolom, sajnálom! – simítok a karomra idegességemben.

– Ne sajnáld! – veszi fel a labdát a földről és a kezembe nyomja. – Szeretem a kihívásokat. Én sosem adom fel! – vigyorodik el. – Úgy megtanítalak dobni, hogy mindenki irigykedni fog – kacsint rám, mire lángba borul az arcom. Kérlek, ne tedd ezt, mert nem tudok koncentrálni...

– Kipróbálom valahogy máshogy – gondolkodik el. – Állj be! – mutat a palánkra.

Felveszem az alapállást, s várok a „dobj" utasításra, de nem jön. Hirtelen Yoongi a copfomat a vállamnál előre löki, s a másik oldalon megérzem a lélegzetvételét. Minden izmom megfeszül. Nem tudom, mit csináljak, azt pedig végképp nem, ő mit csinál.

– Mit csi...

– Kipróbálok valamit – súgja a fülembe, mitől megremeg a testem.

Komótosan végigsimítva csupasz karjaimon, kezeit lomhán enyéimre helyezi, majd szorosan hátamnak simulva lábaival közrefogja a terpeszem. A fejem zsong, a szám kiszáradt, a levegőt pedig szaggatottan veszem. Rendkívül kellemetlenül érzem magam... élvezem a helyzetet, mégis nagyon kellemetlen az egész.

– Dobjunk együtt. – búgja, majd elrugaszkodva, eldobjuk a labdát, ami néhányszor körbefordulva a gyűrűn, kívülre pottyan. Lassan eleresztve megfeszült testemet, a labda után ered.

– Újra – nyomja a kezembe. – Most próbáld egyedül.

Nagyot nyelve igyekszem felidézni a korábbi mozdulatokat, de csak cirógató érintései és a hátamnak feszülő mellkasa jut eszembe. Ennek ellenére mindent beleadva dobom el a labdát, de az a palánkról a kezembe pattan vissza.

Yoongi sóhajtva lép mögém újra, s testét lángoló testemnek passzírozva veszi fel az alapállást. Bármennyire is nehéz, félreteszem minden nem odaillő gondolatomat, s igyekszem elemezni a mozdulatokat. Eldobjuk a labdát, ami végre a gyűrűben landol... méghozzá csont nélkül.

– Sikerült! – ugrok ki karjai közül tátott szájjal. – El sem hiszem!

– Ne örülj még annyira – nevet. – Nézzük, hogy megy egyedül – passzolja a labdát a palánk alól. – Ha bedobsz ötből négyet, akkor áldásom a boldogságodra.

Nagy levegőt véve pattintok egyet, majd nekifogok az öt dobásnak. Az első bemegy... a második és a harmadik szintén. Hihetetlen! Tudok dobni!

– Hajrá! Már csak egy kell! – szurkol Yoongi is. Ő talán még nálam is lelkesebb. Elrugaszkodom, majd egy légies mozdulattal eleresztem a labdát. Azonban az lepattan.

– Ne csüggedj! Még van egy dobásod – emlékeztet „tanárom".

Újra erőt veszek magamon, s összeszedve minden gondolatomat, ugrok fel, s dobom el a labdát, ami hangtalanul folyik át a gyűrű között.

– Ez az! Sikerült! – pattogok örömömben, levakarhatatlan vigyorral az arcomon. – Köszönöm szépen! – szaladok a fiúhoz, s mélyen meghajolok előtte.

– Gratulálok! – mosolyodik el. –Látod? Nem is vagy reménytelen! Nagyon ügyes vagy!

– Nagyon hálás vagyok! – vigyorgok még mindig, mint egy tejbetök. Alig látok ki a szemeimen.

– Többet kéne mosolyognod! – simít váratlanul az arcomra.

– Hm? – fordul értetlen grimaszba a vigyorom.

– Gyönyörű vagy, ha mosolyogsz – húzza végi ajkamon hüvelyujját, s reagálni sem hagyva időt, rögtön falni kezdi párnácskáimat.

Szenvedélytől túlfűtve közelebb húz magához, s fenekemre markolva kierőszakol belőlem egy sóhajt. Résnyire nyitott ajkaim között könnyűszerrel átvezeti nyelvét, s egy laza táncra hívja ízlelőszervemet. Átadva magam az érésnek, hagyom, hogy keze pólóm alá csusszanjon, s már a nyakamon lévő érzékeny bőrt szívogatja, mikor magamhoz térek. Mint a villám lököm el testét, s egy pofon kíséretében távolabb ugrok tőle.

– Miért csináltad ezt? – lihegek.

– Hogy érted, hogy miért? – értetlenkedik a fájó pontot simogatva.

– Miért csókoltál meg ilyen hirtelen? – araszolok hátra.

– Igazad van – sóhajt. – Sajnálom! Nem kellett volna.

– Nem, valóban nem – nyugszom le egy csöppet.

– Neked ott van Jimin... nem is tudom, mit gondoltam – ül le a padra.

– Mi az, hogy „nekem ott van Jimin"? – pislogok értetlenül.

– Ti jártok, nem? – néz rám most már ő is hasonlóképp.

– Jimin a bátyám... vagyis nem közvetlenül – rázom a fejem közelebb merészkedve. – Anyukám nővérének a fia. Együtt nőttünk fel... olyan, mintha a bátyám lenne.

– Aish! – nevet fel kínjában. – Az a marha azzal kezdte az első órát az öltözőben, hogy egy ujjal sem nyúlhat hozzád egyikünk sem – morog idegesen. – Senki sem mert még rád nézni sem az elején, pedig vonzottad az ember figyelmét rendesen... a hófehér bőröddel, ébenfekete hajaddal és vörös ajkaiddal. De komolyan, mintha egy meséből csöppentél volna ki – dönti hátra a fejét. – Ráadá...

– Kérlek, hagyd abba! – törölgetem a meghatódottságtól könnyes szemeimet. Így rájönni arra, hogy a fiú, akibe menthetetlenül beleszerettem vonzódik hozzám... Abszurd!

– Sajnálom! – pattan fel. – Hirtelen jött igaz? – nyúlna az arcom felé, de meggondolva magát inkább eltávolodik, s megragadva a labdáját magamra akar hagyni.

– Nem úgy volt, hogy sosem adod fel? – szólok utána. Hirtelen megáll, s a labda kiesik a kezéből. – Képes lennél elmenni válasz nélkül? – szegezem neki a kérdést.

– Ki mondta, hogy feladtam? – fordul felém, s vontatottan egyre közelebb lépdel. – Megkaptam a választ, nem? Ellöktél magadtól – ér elém, s tíz centire tőlem néz le a szemeimbe.

– Az csak egy őszinte reakció volt... nem válasz – meredek mogyoróbarna íriszeibe.

– És mi a válaszod?

– Hát... – pipiskedek fel, s mosolyogva egy puszit nyomok a fiú ajkaira.

– Nem értettem tisztán! Megismételnéd? – vigyorodik el.

– Bolond! – lököm el magam nevetve, ám derekamnál fogva visszahúz, s egy játékos csókba invitál.

***

– Bora narancs, Eunji zöld, Minhae piros, Jiyeong ci... Jiyeong, te mosolyogsz? – rökönyödik meg az edző sugárzó arcomra pillantva, mire csak vigyorogva bólintok. – Rég nem láttalak mosolyogni... talán az első edzés óta. Mi történt? – húzza mosolyra ő is a száját.

– Sosem adom fel! – ugrok fel a padról, s elszántan szemezek vele.

– Re... rendben... Ez a beszéd! – paskolja meg a fejem. – Narancs a zöld ellen! – sétál a helyére.

– Mi lett Jiyeonggal? – hallok meg valakit a hátam mögött suttogni.

– Nem tudom, de mintha ragyogna – így a másik.

A múlthét óta letörölhetetlen vigyorommal karöltve nézek Jimin felé, aki gyilkos pillantásokat vet a két fiú irányába. Ezt követően tekintetem Yoongira kúszik, aki talán még veszedelmesebben szuggerálja szerencsétlen srácokat. Mindkettejükkel beszélnem kell...

– Piros és civil! – harsogja az edző.

Felállunk, s a labda feldobását követően megkezdődik a játszma. Mintha gyorsabban peregne az idő. Nem érzem egyáltalán feszültnek magam, s nem nehezedik rám elviselhetetlen nyomás. Végre felszabadultan élvezem a játékot.

Hozzám kerül a labda, s a mosoly még mindig az arcomon telepszik. A tanult mozdulatokat bevetve, elrugaszkodom, s lazán bedobom a labdát. Mindenki megtapsol és ujjong velem együtt, Jackson pedig csak bambán néz ki a fejéből a kispadon ülve.

Két újabb kosarat követően újra hozzám kerül a labda, amit szintén bedobok. Remek! Végre megmutathatom!

Végül a meccset hat-háromra mi nyerjük, a következőt pedig hét-ötre szintén mi. A harmadik meccs következik... Jackson ellen.

– Győzni fogunk! – kiáltja Yoongi.

– Igen! – harsogjuk utána Hoseokkal és Jaebummal.

– Lássuk, mit tudsz Vigyori! – lép elém Jackson.

– Megmutatom, ne félj – szállok be a játékba én is.

– Rendben, srácok! Mindenki látni fogja – forgatja szemeit az edző. – A két lányt kérem előre.

Eunjivel beállunk a kör közepébe, s erősen szemezünk a labdával... Eunji mellékesen tíz centivel magasabb nálam, szóval nagyon pontosan kel elrugaszkodnom, hogy én érjem el hamarabb a labdát.

– Kész vagytok? – cikázik a tanár tekintete köztünk

– Igen! – Alig hangzik el a válaszunk, már dobja is fel a labdát, azonban Eunji ügyesebb volt, s ő ütötte el.

– Semmi baj! – kiált Hoseok, s már csak a suhanó alakját látom, és ahogyan dob egy kosarat.

Öt-négy az állás Jacksonék javára. Ez az első alkalom, hogy labdához jutok a meccsen. A félpályán állok. Passzolni nem tudok, mert mindenkit fognak. „Dobj!" – súgja egy kis hang a fülembe.

– Dobj! – utasít már Yoongi is. Félpályáról? Ez megbolondult? – Nem úgy volt, hogy sosem adod fel? – Ennél az ismerős kérdésnél nem is kell több, megmarkolom a labdát, elrugaszkodom, s talán a legtökéletesebben kivitelezett módon dobom el a labdát.

Mindenki csak ámulva nézi a sárga foltot a levegőben. Ők sem hiszik el, hogy eldobtam... Mintha az idő olvadó jégként csordogálna csak, s a labda lassított felvételként repülne a palánk felé... hosszú perceknek tűnik, míg végre eléri a gyűrűt, s mintha az ott sem lenne, némán csusszan át rajta. Hihetetlen őrjöngés tölti meg a csarnokot. Mindenki úgy örül, mintha ő dobta volna a kosarat. Én pedig csak mereven állok...

– Nem hiszem el... – motyogok magam elé. – Most tényleg bement?

– Sikerült! – rohan felém Yoongi, s felkapva a talajról megcsókol.

– Yoongi, mit csinálsz? – kuncogok, ahogy letesz.

– Ezt én is kérdezhetném! – morog Jimin. Ijedtemben akkorát taszítok Yoongin, hogy majdnem hanyatt esik szegény. Úristen! Tényleg megcsókolt ennyi ember előtt? Ráadásul még az edző is itt van...

– Képes voltál elhitetni mindenkivel, hogy jártok – néz rá dühösen Yoongi.

– Egy szóval sem mondtam ilyet – grimaszol Jimin.

– Pedig én is azt hittem – jelentkezik Jungkook.

– Én is.

– Én is.

– Én már rég rámozdultam volna... – nevet fel Yugyeom. A srác kijelentésére legalább öt gyilkos pillantást kap válaszul... élen Jiminnel, Yoongival és Borával, aki nem mellesleg a barátnője. – Ne... nem úgy gondoltam! – mentegetőzik, ahogy a lány dühösen lépdel felé.

– Aish! – sóhajt Jimin. – Sajnálom Jiyeong, de apukádnak megígértem, hogy vigyázok rád – hajtja le a fejét.

– Köszönöm, oppa! – ölelem meg. – De máshogy is meg lehetett volna oldani.

– Tudom, persze! – tol el magától, majd Yoongi felé fordul.

– Suga... hyung. – teszi hozzá utólag, kelletlenül az illő megszólítást. – Ha egyszer is sír miattad Ji-ya, a szuszt is kiverem belőled – ragadja meg az idősebb pólójának a nyakát. – És ha olyat teszel vele, amit nem akar...

– Elhiheted, akarni fogja! – vigyorodik el kajánul Yoongi, mire teljesen elsápadok.

– Mit mondtál?! – szorít a fogásán Jimin.

– Jól van! Jól van! – szedi szét őket az edző. – Ha vége a drámának, lenne még egy meccs a bronzért! Narancs, zöld marad, többiek leülnek! – A sípszó hallatán gyorsan leülünk, s csendben figyeljük az elkezdődő játékot.

– Nagyon ügyes voltál – téved Yoongi keze a derekamra.

– Köszönöm! – pirulok el. – A te érdemed.

– Igen? És nem akarod valahogy meghálálni? – simít arcomra.

– Ne itt – hátrálok kuncogva.

– Aish! – üvölti el magát hirtelen, s a fejéhez kap. Ölébe nézve egy labdát veszek észre, ami eddig a pillanatig nem volt ott.

– Nagyon sajnálom! Nem tudom, hogy történt, csak kicsúszott a kezemből – terem mellettünk Jimin erőltetett mosollyal az arcán, kidülledt erekkel a halántékán.

– Semmi baj! – vágja gyomron a labdával Jimint az idősebb, hasonló kifejezéssel az arcán. Istenem, mi lesz még itt!