– Itt jó lesz. Szerinted?

– Igen, ez nekem is jó helynek tűnik – ejtettem le óvatosan vállamról táskámat, s egy elégedett mosollyal arcomon végignéztem a tájon.

A mező fáradtan terült el a reggeli napsugárban fürödve, s a zöld fű néhol aranyosan csillogott, akár valami drágakő. A magas fák nyugodtan tűrték, ahogy a szél játékosan borzolja kócos lombkoronájukat; a tengernyi színű és formájú virág pedig boldogan táncolt a madarak énekének vidám dallamára.

Kezemmel eltakarva a nap lágyan perzselő sugarát, néztem fel a kék égre, melyen csupán néhány termetes bárányfelhő vándorolt a szellő útját követve.

– Hogy' találtál erre a lenyűgöző helyre? – néztem Jungkookra, aki idáig sem tétlenkedett. Már a két felállított állványra helyezte fel a festővásznakat, s az egyik mögül kukucskált ki, egy szelíd mosolyra húzva ajkait.

– Egy barátom javasolta – vetette le lábáról cipőjét zoknijával együtt, majd, akár puha paplanok közé zuhanna csak, hanyatt vágódott a fűben.

– Nagyon szemfüles lehet, ha megtalálta ezt az eldugott tisztást – telepedtem le kényelmesen a fiú mellé, s lehunyt szemekkel élveztem, ahogy a nyári nap melege cirógatja arcomat.

– Nem mondanám – kacagta el magát jóízűen, mire kérdőn fordultam felé, megtámaszkodva egyik könyökömön. Korábban fejét fedő baseballsapkája arcára volt terítve, de a karima alól így is kikandikált aranyos fogsora. Nevetését hallva nekem is halványan felgörbült a szám széle, s türelmesen vártam, míg megenyhül kacaja. – A barátnőjével sétáltak az erdőben, de eltévedtek és itt kötöttek ki – vázolta, miután légzése az egyenletesre csillapodott, s fentebb lökve sapkája szélét, gyermeki csillogással szemében pillantott rám alóla. – Azt mondta, végül csodálatos időt töltöttek itt, bár sajnálatos módon egy nagy vihar miatt hamar el kellett menniük. Mindenesetre úgy áradozott a helyről, mintha maga lenne a Paradicsom, ezért úgy döntöttem, eljövök lefesteni.

– Még jó, hogy mi nem tévedtünk el! – nevettem. – Elképzelni sem merem, mi lett volna, ha egy ijesztő és sötét helyen lyukadunk ki. – A gondolattól egy kellemetlen inger cikázott végig gerincem vonalán, minek hatására még a karom is libabőrös lett, amit nem voltam rest a fiú orra alá dörgölni. – Látod? Pedig csak átsuhant az agyamon.

– Szerencse, hogy én jobban tájékozódom, mint Taehyung – lökte el a kezem nevetve, ahogy felült, majd hátra simítva fekete fürtjeit, visszatette a sapkáját a fejére.

– Taehyung? – Alig jött ki a hang a torkomon. A név hallatán emlékek ezrei rohamozták meg elmémet. Jók és rosszak, vidámak és fájdalmasok egyaránt. Még nem tettem túl magam rajta teljesen, pedig már hónapok óta szakítottunk. Fájó volt hallani, hogy ő már megtalálta az új szerelmet, ráadásul pont itt, ezen a mesébe illő helyen élvezték önfeledten egymás társaságát.

– Jiyeong – simított arcomra Jungkook, mire felocsúdva a melankóliából, kérdőn kaptam rá az elhomályosodott tekintetem. – Sajnálom, nem szabadott volna idejönnünk – simította ki szememből az útnak induló könnycseppeket.

– Nem – emeltem el kezét arcomtól –, én sajnálom. Rég volt már... ideje megtanulnom, annak, hogy közös barátaink vannak, az az ára, hogy hallok felőle – mosolyogtam megtörölve az arcom.

– Jiyeong?

– De most – dobtam le magamról szandáljaimat, hogy az én talpaim is élvezhessék a fű selymes tapintását –, fessünk! – Állásba pattanva nyújtottam kezem a fiúnak, aki halvány ívvel ajkain megrázta fejét, majd segítségemmel talpra húzta magát.

Jungkook festőállványával tőlem pár méterre helyezkedett el. Némán, nem zavarva egymás gondolatait, hagytuk kibontakozni fantáziánkat.

Bármennyire is próbáltam élvezni a nap melegét, a káprázatos látványt és a természet hangját, gondolataim egyre csak Taehyung és az új barátnője körül forogtak. Képzeletembe beleégett a kép, ahogy egy másik lányt ölel és csókol az a személy, aki azelőtt velem tette ugyanazt.

Észre sem vettem, hogy a világos, élénk színeket komorak és sötétek váltották fel ecsetemen. A bárányfelhők már nem voltak olyan könnyedek és ragyogók, melyekben a gyermekek vidáman különféle alakzatokat kereshetnek... helyüket zord, baljós viharfelhők vették át. A nap sugarai már nem aranyozták be a rét zöld pázsitját, a lágy szellőt pedig erőszakos szél fújta el, mely kegyelmet nem ismerve tépte fák lombjait, s virágok szirmait. A vidámság elszállt, ahogy a madarak is, kik kétségbeesett keresgélés után, párjaikkal oldalukon húzódtak biztonságot nyújtó menedékbe.

Vásznamon nem a gyönyörű tisztás világa jelent meg, hanem a lelkemben dúló vihar tükörképe. Az egyetlen kapcsolat köztem, s a valóság között csak a tücskök gyorsuló ciripelésének hangja volt, mely a forróság egyre növekvő mértékét jelezte.

Pamacsomat a fekete festékbe mártva, egyetlen ecsetvonást követően minden elsötétült.

Kinyitva szemeim a fénytelen ürességen kívül mást nem láttam. Riadtan zihálva löktem volna magam ülésbe, de semmi... csapkodtam karjaimmal, lábaimmal, de nem éreztem egyetlen testrészem sem. Kiáltani akartam, sírni, üvölteni, de egy árva hang sem hagyta el nemlétező torkomat. A pánik egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam. Nem láttam, hallottam, éreztem semmit. Csak lebegtem az időtlen feketeségben, mintha lényem egy kósza gondolat volna csupán... vagy még az sem.

A tehetetlenség az őrület szélére sodort. Zokogtam volna, de hiába küldtem agyammal az üzenetet, mintha az inger zsákutcában kötött volna ki. Úgy éreztem, mindenemtől megfosztottak. Már felhagytam minden próbálkozással, már az életről is lemondtam, mikor a távolból töretlenül a nevem ismételte egy kétségbeesett hang.

Nem tudtam, merre induljak. Az impulzus minden irányból érkezett. Akár egy hatalmas, üres csarnokban lettem volna, a falról visszaverődő kiáltások egymásnak ütődve csillapították, s torzították egymást, míg egy érthetetlen morajjá nem változott nevem.

Hirtelen minden újra elnémult, s egy villanást követően a tisztáson találtam magam. Ahogy felocsúdtam a meglepettségből, rögtön végig tapogattam az arcom, a karjaim, a lábaim... Egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, mikor mindent épségben a helyén tudtam.

A nap száz ágra sütött; az égen egy felhő sem árnyékolta be a tájat. A korábbi lenge, hófehér nyári ruhámban álltam a mező közepén... teljesen egyedül. Jungkook alakja után kezdtem kutatni. Ide-oda rohangálva, talpamat csiklandozták a selymes fűszálak, de még ez sem volt képes mosolyt csalni az arcomra. Szüntelen a fiú nevét kiabáltam, s minden fa mögé belestem, de sehol sem találtam.

– Jungkook, ez nem vicces! Merre vagy? – Remegő hangú kiáltásom bezengte az egész környéket, de választ még mindig nem kaptam.

– Én félek, forduljunk vissza! – csapta meg fülem egy váratlan női hang, levelek susogása és gallyak reccsenése közepette.

– Ki az? – szaladtam a zörej irányába, de megtorpantam, amikor még valaki megszólalt.

– Nem lesz gond! Ennél jobban már nem tévedhetünk el – viccelődött. Hangja ismerősen csengett, de elsőre nem találtam ki tulajdonosát.

Lassan az egyik kis ösvényről egy női alak lépett ki. Hosszú, barna loknijai vállán pihentek, rózsaszínes nyári ruháján pedig néhol megtapadt egy-egy falevél.

– Oppa, nézd! – ragyogott fel a lány arca, ahogy megpillantotta a tisztást.

– Csak nem valami jó helyre sikerült kilyukadnunk? – nevetett a fiú, majd pár pillanattal később ő is megjelent, kezével eltakarva a szemébe sütő napsugarakat. Sötét haja összekócolódott az út során, s pólóját sortjával együtt szintén kósza levelek tarkították. – Hűha! – ámult el a látványtól. Kézfejét elvette arca elől, így rálátást nyerhettem a gyönyörű fekete szempárra és a gyermeki mosolyra, ami azon nyomban összeszorította a szívemet.

– Taehyung – leheltem reszketve. – Taehyung! – szaladtam a két jövevényhez a fiú nevét kiáltva, de mintha meg sem hallott volna, átkarolta a lányt, s egy gyengéd csókot hintett az arcára.

– Na, hova hoztalak? – mutatott végig a tájon elégedetten Taehyung.

– Oppa – lökte meg gyengéden a fiú mellkasát a lány nevetve –, csak véletlen kerültünk ide.

– De nélkülem nem tévedtünk volna el – dobta le a Taehyung hátáról zsákját, majd elővéve egy pokrócot, kiterítette azt az egyik fűzfa árnyékában.

Hiába ugráltam, legyeskedtem körülöttük felháborodottan, úgy viselkedtek, mintha nem látnának... mintha nem is léteznék.

– Mégis mi ez az egész? – ültem le dühösen egy távolabbi fa tövébe, s hátat fordítva a szerelmes párnak, próbáltam őket kizárni elmémből.

Bár nem láttam őket, de minden mézes-mázos szót, minden nevezést hallottam. Karba font kezekkel puffogtam magamban, de nem tudtam megállni, hogy szemem sarkából rájuk ne pillantsak olykor-olykor. Vidámak és szépek voltak együtt. Úgy bújtak egymás karjaiba, mintha kettejükön kívül más nem számítana... csak egymásnak léteztek. Irigyeltem őket. Sírni támadt kedvem a gondolattól, hogy akár én is lehetnék ott, ha nem távolodunk el egymástól a fiúval. A keserű érzések újra eluralkodtak rajtam, s a lelkemben dúló vihar újra feltámadt.

A táj pillanatok alatt változott át a csillogó Paradicsomról az általam festett komor képpé. A szél könyörtelenül süvített végig a mezőn, megszakítva a gerlepár idilli együttlétét. Tauhyung és a lány összecsomagolva holmijukat igyekeztek megfogni egymás kezét, de a viharos szél olyannyira felerősödött, hogy képtelenek voltak elérni a másikat... egyre távolabb sodródtak egymástól. Először valami bűnös elégedettség kerített hatalmába, de felocsúdva belőle, felálltam, s kisétáltam a fa takarásából.

– Nem! Elég legyen! – kiáltottam az égre. – Miért csinálod ezt? Én nem akarok nekik rosszat!

Összeszedve minden erőmet, tettem meg azt a pár lépést a széllel szemben, hogy elérjem Taehyungékat. Nagy nehezen megragadva mindkettejük karját, húztam őket közelebb egymáshoz, így végre összefonhatták az ujjaikat.

Megkönnyebbülten fújtam ki tüdőmből az izgalomtól bennrekedt levegőt, majd mikor a fiúra néztem, tekintetem összefonódott az övével. Arcára döbbenet, s zavar telepedett, úgy az enyémre is.

– Te látsz? – motyogtam megszeppenve. – Hogy lehet?

– Jiyeong – ejtette ki nevem száján, s egy nagyot nyelve szemei még hatalmasabbra kerekedtek.

– Milyen Jiyeong? – nézett értetlenül Taehyungra a lány, s felém pillantott, de akár korábban, átlátott rajtam. Tekintete a távolba meredt. – Oppa, ne szórakozz! Siessünk, mielőtt elkezd esni – rángatta maga után a fiút, aki még mindig megrökönyödve nézte alakomat. Nem értettem mi, miért történt... s nem értettem az okát, de bensőmet különös melegség és nyugodtság árasztotta el.

– Vigyázz magadra! – intettem a fiúnak mosolyogva, könnyes szemmel. – Legyetek boldogok... – Hezitálva ugyan, de bólintott, majd egyszerűen eltűnt a sötét kis ösvényen.

Ahogy újra magamra maradtam, az ég egy hatalmasat dörgött, a vihar megenyhült, s az eső eleredt. Úgy zuhogott, mintha csak dézsából öntenék, én pedig álltam a tisztás szélén, s hagytam, hogy haragomat és bánatomat az utolsó cseppig elmossa a nyári zápor.

– Jiyeong! – szólalt meg az erdőből egy keserves hang. – Jiyeong, ébredj! – hallatszott újra a kiáltás.

– Ébredjek? – billentettem oldalra kérdőn a fejem. Egy pillanatra erős fájdalom hasított koponyámba, majd minden elsötétült.

– Jiyeong, Yah, Jiyeong!

– Mi történt? – kaptam sajgó fejemhez, majd felnyitva súlyos szemhéjaimat, lassan kirajzolódott előttem Jungkook aggódó arca.

– Az isten szerelmére! A frászt hoztad rám – szorított magához erősen. – Kalapot kellene hordanod ilyen hőségben. Még csak nem is ittál.

– Sajnálom! – öleltem vissza nevetve. – És köszönöm! – nyomtam egy apró puszit az arcára.

– Ugyan mit? – tolt el magától, s ugyan igyekezett eltakarni, de így is láttam, hogy elpirult.

– Hogy elhoztál ide – néztem körbe, s ekkor konstatáltam, hogy az egyik fa árnyékában kiterített piros kockás pokrócon ülünk, s ugyanolyan csodás az idő, mint mikor megérkeztünk. – Hála ennek a kis kiruccanásnak, túltettem magam Taehyungon.

– Mi? De azt hittem, hogy...

– Nem – vágtam a szavába mosolyogva. – Tényleg köszönöm!

– Hát – simított tarkójára zavartan –, akkor szívesen. Viszont nem ez volt az oka, hogy magammal hoztalak – állt fel, s a karomnál fogva felhúzott engem is. – Mondani... vagyis először mutatni akarok valamit – indult el a festőállványa felé.

– Mégis mit? – lépkedtem kíváncsian, a kezemet egy pillanatra sem eleresztő fiú után, aki figyelmen kívül hagyva kérdésemet, töretlenül haladt előre.

– Ó, várj! – torpant meg pár lépésnyire a céltól felém fordulva. – Csukd be a szemed! – utasított az arcom elé emelve a kezem.

– Miért? – nevettem kisfiús lelkesedésén, de őszintén szólva, talán én jobban izgultam, mint ő.

– Aish! Csak csináld! – türelmetlenkedett toporogva, mire megforgatva szemeimet, lehunytam pilláimat. A fiú lágyan derekamra szorítva két oldalról vezetett előre. Érintésétől érdekes bizsergés futott rajtam végig, s éreztem, ahogy arcom elvörösödik. – Nyithatod! – Nem kellett kétszer szólnia, azonnal kitártam szemeimet, s amint megpillantottam az előttem lévő festményt, könnyek gyűltek a szemembe.

– Hogy' tetszik? – kérdezte gyermeki csilingeléssel hangjában.

Alig tértem magamhoz. A festmény olyan volt, akár egy fénykép. A legszebb dolog, amit valaha láttam. De nem csak a technikás ecsetvonások és a színek nyűgöztek le... A kép engem ábrázolt, ahogy a nagy fűzfa takarásában, a fehér nyáriruhámban éppen a tájat festem.

– Gyönyörű – hebegtem a könnyeimmel küszködve. Hirtelen két erős kar fonódott mellkasom köré, s Jungkook erősen magához ölelt.

– Szeretlek – suttogta lágyan fülembe ezt az egyetlen szócskát, mely hatására már nem voltam képes gátat szabni a szememből előtörő sós cseppeknek.

Szüntelenül ostoroztam magam, amiért nem vettem észre korábban. Olyannyira maga alá tepert a szakítás, hogy fel sem tűnt, akire szükségem volt, mindvégig mellettem állt.

Megragadva Jungkook engem ölelő karjait, szüntelenül köszönetet szajkóztam, a fiú pedig arcát nyakamba fúrva, türelmesen várt, míg a sírás alább nem hagyott.

– Amint hazaérek, kidobom – jelentettem ki durcásan, levéve a festményemet az állványról.

– Yah, miért? – vette ki kezemből a vásznat Jungkook, majd jobban szemügyre vette alkotásomat. – Szerintem szép – vágott valami fancsali ábrázatot, mire gúnyosan elnevettem magam.

– Minden az arcodra van írva, te bolond! – csaptam meg a vállát, majd a képért nyúltam, de kiegyenesítve karjait, fentebb emelte azt, ezzel megakadályozva, hogy elvegyem tőle.

– De komolyan szép! – makacskodott. – Bár elég lehangoló, de megvan a maga varázsa. Ki kellene tenned a szobádban.

– Én inkább a tiédet tenném ki a falamra – fordulta el tőle, s a pokrócra fektetett festménye felé vettem az irányt.

– Nem! – kiáltotta el magát, s gepárdokat megszégyenítő sebességgel termett ott, a műve védelmére.

– Persze, mert te majd egy olyan gyönyörű képpel emlékezhetsz vissza erre a napra, én meg nézhetem a falamon ezt a sötét katyvaszt.

– Yah! Hagyd már abba! Ha én mondom valamire, hogy szép, akkor az is! Értve? – ölelt magához, miután óvatosan lehelyezte a földre a vásznakat. – Mostantól úgy is minden évben eljövünk ide, szóval lesz még alkalmad újat alkotni.

– Igen? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, kicsit eltolva magamtól.

– Persze, hiszen itt fogjuk ünnepelni az évfordulóinkat – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban. Egy darabig csak pislogtam érzelmeket véletlenül sem tükröző arcára, majd egy halvány mosollyal mellkasának döntöttem fejem.

– Köszönöm, hogy vagy nekem! – nyomtam arcomat teljesen felsőtestéhez, így alig lehetett érteni mondandómat. Jungkook szorított rajtam egyet, s ez jelezte számomra, szavaim eljutottak hozzá. Bátorságot merítve a fiú közelségéből, végül sikerült kiejtenem számon a legtöbbet mondó szót... – Szeretlek!