Nem indult rossznak a buli. Karesszel iszogattunk, de hamar talált magának partnert. Ezután Lilláékhoz csatlakoztam. Aztán megtörtént a csoda, még most sem hiszem el. Rám írt az a nő, akivel múlt hét pénteken randevúztunk, amelyiknek gyereke van. Azt hittem, csak kihasznál, Karesz érvei elég racionálisnak tűntek, de most írt egy üzenetet.

„Szia! Nagyon bánt, hogy nem kerestél, mert én úgy éreztem, tényleg alakul valami köztünk. Normális esetben csak annyit írnék, hogy rohadj meg, de rólad nem tudom elhinni, hogy olyan vagy, mint a többi. Ugye csak valami közbejött?"

Ezután hívtam fel, és ezután javasolta, hogy ugorjak fel hozzá. Így most szedem a lépcsőket lefelé. Kifordulok a kapun, és már az utcán is vagyok. Lent azonban ismerős arcokba futok. Egy hegyomlásnyi szakállas fráter, és egy nyüzüge mamlasz, aki úgy bámulja maga előtt az aszfaltot, hogy félő, talán sírva is fog fakadni.

– Jó estét, ti tőlünk jöttök, nem igaz? – üdvözlöm őket. A nagyobb erre vékonyra húzza a szemét, majd lassan bólint.

– Szerintem igen, te vagy Anima lakótársa, Zoli, ugye?

Ahogy megszólal, beugrik, hogy találkoztam már vele azelőtt.

– Igen, te meg Gábor, ha jól tudom, a munkatársa.

– Ja, ja! – Erre már vigyorra rándul a szája, majd egyből a kezét nyújtja felém, amit én fogadok.

– Te vagy az a munkatársa, akinek mindig valami csajozós története van? Rólad már sokat hallottam – kapja fel a kistermetű a fejét.

– Mivel a többinek csak pasizós története van – nevet Gábor. – De te is ismerős vagy ám – nyújtja ki az ujját –, jártál már nálunk, nem? Az egyik lakótárs palija vagy, annak a nagyon laza stílusú, kicsit teltebb.

– Luca, és az exe vagyok. – Válasza után mélyet sóhajt.

– Ja igen, hallottam róla. Sajnálom – szólok közbe – egyébként mi is találkoztunk már. Zalán, ugye?

– Igen, Zalán. Valóban összefutottunk már.

– Na, fiúk – csapja össze Gábor a tenyerét –, ha ilyen jól összehozott minket az este, én azt mondom, mehetnénk egy taxival is. Mit szóltok? Ki merre tart? – Kérdése közben Gábor idegesen himbálja a karját, miközben egyik lábáról a másikra áll.

– Kelenföld. Azt hiszem, megyek haza.

– Én is arra, egy nőhöz igyekszem.

– Na, ez nagyszerű, mert én meg a Móriczra tartok, szintén csibézek, szóval sokat spórolnánk, ha közösbe rendelnénk ide egy taxist. – közben már nyomkodja is a telefonját. – Amúgy jó buli volt ez, lehetne gyakrabban is, akkor nem állnánk ilyen kukán egymás mellett.

– Azt hiszem – mosolygok. Ezután percekig nem szólalunk meg. Az utca meglepően kihalt, se egy kutyasétáltató, se egy csapat eltévedt brit turista nem zavarja meg a hallgatásunkat.

– Látom, azért jóban maradtatok Lucával, ha a szakítás ellenére elhívott. – jegyzem meg, de azonnal meg is bánom.

– Nem egészen. Említette, hogy tartotok ilyen bulit, én meg azért jöttem, hogy megpróbáljam vele megbeszélni a dolgokat, de úgy tűnt, ő már továbblépett.

– Tovább? Miről beszélsz? Hogy? – teszem fel értetlenkedő kérdéseimet. Kellemetlenül soká áll össze a kép, hogy Anima elhozta Dinát is. – Csak nem? – csúszik ki a számon.

– Miért? Te tudtál róla, hogy ő erre... – Elharapja a mondat végét, gondolom nem meri befejezni.

– Sajnálom.

– Azt hittem csak azért, mert lefeküdtem valakivel miután szakítottunk. De, én már nem is tudom.

Gábornak erre felszalad a szemöldöke. – Űűű, lefeküdtél valakivel egyből a szakítás után? Mit vártál haver? – Betölti az utcát a nevetése, ezzel a megjegyzéssel szemmel láthatóan földbe döngöli Zalánt. A felettébb kínos esti jelenetet a begördülő taxi menti meg. Én meg áldom az eget, hogy a cégnek ilyen gyorsan sikerült abszolválnia ezt a feladatot, mert a levegő kellemetlenség telítettségi szintje igen magas értékeket vett fel.

A kocsiba bevágódva Gábor felvázolja esti sofőrünknek az útvonalterveket, majd nyomasztó hallgatással kísérve elindulunk.

– És honnan szedted fel a csajt? – töri meg a csendet Gábor, csak azt nem értem, minek. Kérdését ugyanis Zalánnak címezte.

– Elmentem egy haverommal egy bárba, ott ismertem meg. Egész este velem fizettette a piáit, és nagyon erősen próbálkozott. Én meg sajnos belementem. Csak olyan jól esett, hogy ott van, nem is tudom. – Az arcát a tenyerébe temeti. Az ember életkedve is elmegy, ahogy ránéz.

– Áh, az ilyennek nem szabad bedőlni – legyint Gábor –, én is voltam múltkor egy hiénával. Az egész étel per itallapot megrendelte volna, csak sajnos mindet az én cechemre. Kapott ezt-azt, estére meg gerincre vágtam, aztán viszont látásra.

– Mennyi ilyen eset van! Hihetetlen. – rázza a fejét, én meg szótlanul hallgatom őket.

– Ne is mondd, ez a sztori ráadásul nem csak két szavas volt. Úgy képzeld el, volt neki egy ilyen kis hajtása is.

Zalán összevonja a szemöldökét. – Mije?

– Hát egy kölke, na! Gondolta, hogy majd lő neki egy tulkot, abból csinál egy persely fatert, vágod. Na, és akkor kész is az ideális család.

Oldalra kapom a fejem. Kettőjük között ülök, és most Gáborra meredek. Ugye nem lehetséges, hogy...

Zalán elátja a száját. – Ezt nem mondod? Annak a lánynak is volt gyereke, egy kislánya!

– Úgy, úgy! – mondja Gábor, közben az én fejemből kezd kiszaladni a vér. Nem akarom elhinni, nem akarom felfogni, amit itt hallok. – A bige meg egy ilyen sötéthajú, fülig érő mosoly, nagyon vékony, nagyon csinos.

– Igen, igen! – Zalán arcán halvány mosoly jelenik meg. – Ez milyen furcsa! El tudod hinni, hogy itt ülünk egy taxiban, jóformán nem is ismerjük egymást, és ugyanazzal a lánnyal voltunk?

– Álljunk meg! – szólok rá a sofőrre. A mellettem ülők mind rám bámulnak.

– Veled meg mi van haver, nem vár a csajod? – Gábor kérdésére nem válaszolok egyből. Az arcom a kezembe temetem, míg a taxi lassít, és leparkol az út mellett.

– Nem az a fura, hogy ti ugyanazzal a nővel voltatok. Az a fura, hogy mind a hármunknak megvolt ugyanaz a nő.

– Mi? – Gáborból úgy szakad ki a kérdés, mint egy csuklás, azonnal el is halkul.

– Ezt nem mondod?

– És nekem most mennem kell, de nektek további jó utat – Egy ezrest dobok Gábor ölébe, aztán Zalánt arrébb lökve kikecmergek az autóból. Elcsoszogok a 4-es 6-os megállóig. A villamos hamar begurul, én meg üzenetet kezdek pötyögni Animának, hogy ha tud, jöjjön le a ház elé.

Hogy? Hogy lehettem ennyire hülye? Hogy vehettem be ezt az egészet ilyen könnyen? Ott voltak a jelek, ott volt Karesz, ott volt Anima minden eddigi intelme, elmélete, tanácsa. És egy üzenet miatt azonnal azt hittem... áh, nem is értem.

Az az igazság, hogy csúnya következtetésekhez vezetnek az eddigi sémák, olyanokhoz, amikre nem lenne szabad következtetni. Én azonban elveszítettem a hitem. Elvesztettem a bizalmam, és ezen nem csak, hogy nem tudok változtatni, azt hiszem, nem is akarok.

A villamos zötykölődve halad. Tehetetlenül ráng ide-oda egy alvó hajléktalan teste. Előredőlve hagyja, hadd szaladjon vele végig a körúton a jármű. Neki mindegy hol és hogy éri a hajnal. Neki nem számít. Talán neki van igaza. Nem számít, nem szabad hagyni, hogy számítson.

A következő megállónál leszállok. Fáradtan sétálok, döcögve haladnak el mellettem a kapualjak, üzletek, régi, kopott terméskövek, miközben én mintha egy helyben haladnék. Még mindig nem értem, mit lehet annyit gyönyörködni ezekben a régi romhalmazokban. A legtöbb esetében kétségbe vonnám, hogy lakhatásra valóban alkalmas lenne. Van ahol szemmel láthatóan fontos külső elemek sérültek, kész életveszély az egész. Az utolsó pillanatban kerülök ki egy adag kutyagumit. Kiválóan reprezentálja ezt a várost.

Lassanként közeledem a házunkhoz. Anima lent vár. Ettől egy kicsit jobb kedvem lesz.

– Na mi a helyzet?

– Áh, semmi, igazad volt, nincs szerencsém a nőkkel.

– Akkor már ketten vagyunk szerencsétlenek – dől neki a falnak. Idejét sem tudom, mikor festett utoljára ilyen szánalmasan. Talán még nem is láttam így.

– Veled mi történt?

– Hadd meséljek egy kicsit Peti barátodról.

– Ne is folytasd, sejtem.

– Te tudtál róla?

– Persze. Tudod, nekem sok dolgot elmond, de eddig még egyik hülyeségébe sem szóltam bele – Anima csak bólint. Kis szünet után folytatom. – Csak jót akart az a szerencsétlen. És most őszintén, akkora katasztrófát okozott? Feltépett néhány régi sebet, bántotta az önérzetedet, értem. Azon túl?

Anima csak bámul, látszik, hogy elbizonytalanodott. Mintha még a keze is remegne. Nem vagyok benne biztos, elég sötét van, de innen teljesen úgy tűnik, hogy remeg a keze.

– Az a baj – túr bele végül a hajába – hogy kicseszett egy bonyolult történet ez, érted?

– Tudod mitől lesz bonyolult egy történet?

– Na, mitől?

– Az érzelmi szálaktól. Minél több érzelmi szálad fűződik hozzá, minél kevesebb a racionális érv, annál bonyolultabb lesz egy történet. Persze nem lesz az, csak te annak érzed, mert az ellentétes érzelmeid miatt nem vagy képes dönteni. Van ennek értelme?

– Azt hiszem, nincs.