Egyedül vagyok a konyhában, a napfény bekúszik az ablakon. Ritka alkalomaz ilyesmi. A konyhaablak a gangra néz, így csak ilyenkor, dél magasságában sütbe hozzánk a nap. Akárhogy próbálok a tananyagra koncentrálni, nem megy,egyszerűen képtelenség ilyen szép időben tanulni. Pedig jelentős vizsga vár rámpénteken Él.tech. kettőből. Jó lenne kivételesen átmenni ebből a tárgyból, mertaz előző évben nem sikerült. Amúgy is furcsa ez a tantárgy, egy kisebb hadseregtartja, olyan, mint valami tanszéki bemutató. Igen komoly koncentrációt igénylőnem tanulásomat a konyhába kiérkező Lilla zavarja meg.

Nagy sóhajtás közepette leül mellém a konyhaasztalhoz.

– Te itthon vagy? Nincs órád?

– Nincs, elmaradt a gyakorlatom, úgyhogy hazaszaladtam.

Haja két copfba befonva lóg, az egyikben egy vastag lila tincs fut végig. Ezzel játszik éppen, tekergeti, az ujjai közé csavarja, miközben tekintete a gangra nyíló kilátásba réved.

– Van valami baj?

– Lefikázták a novellámat. Azt mondták, sekélyek és sablonosak a karakterek, illetve a történet is.

– A hülyék! Nem értenek az igazi művészethez – ölelem át kedvesen. Halvány mosoly jelenik meg az arcán, megigazítja vastag keretes szemüvegét.

– Miért van az, hogy az valódi, tiszta érzelmek, a pozitív, őszinte szereplők sablonosak? Mikor jutottunk oda, hogy igazi szerelemről, és igazi pillanatokról unalmas olvasni?

– Nem tudom. – Megvakarom az állam, nem akarok igazából őszinte lenni vele, mert a valódi válaszom szerintem nem tetszene neki. Igazi szerelem, valódi érzelmek, ugyan már! Amiről Lilla ír, azok inkább idealizált érzelmek, a valóság, nos, mondjuk úgy, hogy inkább a valós emberek sekélyesek. Nem számítanak az érzelmek, az összhang, a harmónia, csak a pénz, a külcsíny, a pillanat.

– Te szoktál webcamerás pornót nézni? – emeli rám tekintetét úgy, mintha csak az élet egy mély, meghatározó kérdése felől faggatna.

Megmerevedve ülök, nem értem a kérdés okát, előzményét, vagy egyáltalán létjogosultságát.

– Hogy mit?

– Úgy értem, szerinted normális emberek is felmennek ilyen oldalakra?

– Biztos, biztos van az a szintű unalom – vonogatom a vállam. Gondolom, egy olyan munkahelyen, mint ahol ő van, idővel mindenki meghülyül.

– Pénteken beírt egy srác. Nem is volt kíváncsi a műsorra, csak chateltünk. Olyan fura volt.

Hát ezért kérdezgeti! Én meg már komolyan azt hittem, valami végleg eltört szegényben!

– Lehet, hogy tényleg csak unatkozott. Máskor nem jártak arra ilyen trollok?

– De! De volt már ilyen! – kapja fel a fejét. A szeme úgy csillan, mintha hosszú, reményvesztett idő után újra értelmet nyert volna az élete.

– Tudod mit? Már negyed egy, menjünk le, vegyünk valami főzni valót, kapsz egy fagyit!

– Az nagyon jól hangzik! – ujjong. Néha nem hiszem el, hogy elmúlt huszonhárom éves, folyton az unokahúgomra emlékeztet.

– Ennél velünk?

– Nem köszi, van ebédem, de a fagyit elfogadom.

Elindulunk kifelé, a gangon azonban megtorpanunk. – Nézd! Kinyílt a szomszéd néni virága! Belegondoltál már, milyen gyönyörű dolog ez? Egy kis cserépben új élet fakad! Ez a legszebb évszak, a tavasz! Ettől a jó időtől még az ember kedve is jobb lesz.

Mosolyogva hallgatom az áradozását a semmiről, majd megragadom a kezét, és elindulok vele a lépcsőn lefelé.

– Akkor ne menj be Luca szobájába. Ott csak sötétben megsárgult, kiszáradt növényeket találsz.

Milyen furcsa, hogy Lilla minden apró dolgon el tud ámulni, mindent mennyire meg tud csodálni, míg nekem két dolog jár a fejemben. Az egyik, hogy lehetek ennyire szerencsétlen a nők terén, a másik pedig a pénteki vizsga, ami ha nem sikerül, én is elmehetek virágföldnek.

A kapuban Zalánba botlunk. Gyors üdvözlet után magunk mögött is hagyjuk. Egy szál piros rózsával várja Lucát. Szegény gyerek. Luca titkát mindenki ismeri, csak maga Luca nem hajlandó vele szembenézni.

Lilla kirántja kézfejét a tenyeremből.

– Nézd! – mutat egy romos épületre. Hunyorogva, szájtátva próbálom megcsodálni a múlt századi romhalmazt, nappal szemben, miközben Lilla magyaráz – Látod rajta a golyónyomokat? A szabadságharc idején keletkezhettek. Csodálatos! Mint egy élő történelem óra! A díszes ablakok tipikus barokk építészeti jellemzők. Az egész ház olyan, mint egy...

– Így csak levegő jut a hasadba, nem fagyi – ragadom kézen ismét. Még szerencse, hogy nincs itt Peti, akkor egész nap egy romhalmaz építészeti nagyszerűségéről diskurálhatnánk, míg én ma még ebédet is főzők, és tanulok.

– Szerinted létezhet még ebben a városban a szerelem? Létezhet itt még igazi érzelem? Tisztaság?

– Ezt a legjobb embertől kérdezed – sóhajtok egy nagyot. Az az igazság, hogy egyetértek Lillával, pusztán abban nem vagyok biztos, hogy valóban más volt-e a világ régen. Szerintem ezek a dolgok mindig így működtek. Érdekes, ha az ember egy pillanatra is úgy érezné, hogy most végre talált valakit, akivel talán még egy hullámhosszra is tudna kerülni, na akkor ismét arcon vágja a valóság. Igazából annyira ritka, hogy két ember minden szinten passzoljon, még a céljaik is azonosak legyenek, hogy talán a lottón is könnyebb lehet nyerni, mint megtalálni az igazit. Valójában ez egy igazi tűt a szénakazalban vállalkozás. Persze, nincs miért panaszkodnom, hisz csak egy randin voltunk túl, de most először úgy éreztem, hogy ebből valóban lehetne valami.

Talán nem is baj. Ha egy ekkora csalódás így le tud lombozni, akkor mi lenne, ha valami komolyabb után érne a pofáraesés? Jobb ez így, hogy még időben kiderült. Animára kellett volna hallgatnom, talán tényleg el vagyok átkozva a nők terén.

Búskomoran haladunk egymás mellett a szűk utcán. A kereszteződéseknél ránk vetülő napsugarak égetnek. Nagyon meleg lett, vasárnap még meg lehetett fagyni.

– Néha úgy érzem, már belepte a felületesség, a rohanás, a közöny. Olyan, mint a körúti házak. Még látod a gyönyörű szoborformákat, még el tudod képzelni, milyen szép lehetett régi pompájában, de már vastag rétegben rárakódott a benzingőz, a szenny, és a csöves ürülék. Már egyszerűen nem a régi.

Elgondolkodom a szavain. Néha olyan szépen körül tud írni olyan egyszerű problémákat.

– Szerintem ne zárkózz el a fickótól, csak mert nem jó helyen ismerted meg.

Lesajnáló, éles tekintet mered rám a vastag keretes szemüvege mögül. Mintha azzal vádolna, nem értettem meg a mondandóját. Majd vállat von, tovább nézi az utat maga előtt, és csak egy hosszú hatásszünet után szólal meg.

– Igazad lehet, csak bennem van a félsz.

– Az mindenkiben ott lapul. Előbb, vagy utóbb jelentős mennyiségű félszt halmozunk fel magunkban.

Így sétálunk tovább,némán. Előttünk hömpölyög a körút, dudálnak az autók, sietnek az emberek. Mégisolyan nyugodtnak érezni mindent. Azt veszem észre, hogy eltűnt a pénteki vizsgamiatti aggodalmam is. Mintha Lilla kiszedte volna belőlem. A helyén valaminyugodt üresség maradt.